Ismerkedés a Vértes tavaival
Mór és Oroszlány, a két egykori ipari fellegvár között túráztunk a Nyugat-Vértesben, a Közép-Dunántúl piros útján, miközben több látványos bányatavat is érintettünk a hajdani külszíni fejtéseknél, de mélyművelésűakna-torzó mellett is elhaladtunk.
A Vértes nyugati oldalának két legnagyobb települése a híres ezerjó hazája, Mór, és a múlt rendszerben az ország egyik legnagyobb szénbányászati központja, Oroszlány. Mindkét település gazdag történelemmel rendelkezik, már a római korban is lakottnak számított. Fellendülésüket a szocialista iparosításnak köszönhetik, azonban a rendszerváltással a nehéziparra épült városok erősen megsínylették az új gazdasági folyamatokat. Elsősorban Oroszlányt érintette hátrányosan a nehézipar visszaszorulása, Mór egyéb kedvező adottságai révén könnyebben vészelte át a gazdasági struktúra váltását.
A héten is erős hidegfront haladt át felettünk, esővel, széllel. Eredetileg szombatra terveztem a gyaloglatot, de akkor még jelentős eső volt, így vasárnapra tolódott a túra. Ekkorra már csak az erős, helyenként viharos szél maradt meg a goromba időjárásból. Hogy a túra végén ne kelljen várakozni, ezért reggel Oroszlányba autóztunk, és a vasútállomásnál parkoltunk le. Az egyébként is kihalt állomás most még jobban elhagyottnak tűnt, hisz vágányzár van, és a közlekedést vonatpótló buszokkal oldják meg. A hatalmas, sok sínpárú vasútállomás is az egykori fényes időket idézi, de ha kicsit a távolabbi sínekre, egykori gazdasági épületekre tekintünk, bizony elszorul a szív, látva az enyészet uralkodását.
Korán érkeztünk, volt még idő a Tatáról érkező buszig, így lassú cihelődés után átkeltünk a Pénzes-patak hídján, és a hamisítatlan bányászlakások közt battyogtunk el az egykori szocialista mintaváros régmúlt időket idéző főutcájáig. Közben pár gondolattal felelevenítettük a város legfontosabb történelmi eseményeit.
A környékbeli várakkal egyetemben a török ezt a várat is földig égette, így többé már nem találkozni az említésével. Az oszmánok kiűzését követően az új birtokosok, az Esterházyak tótokat telepítettek a környékre, akik a sanyarú adottságú területen nem igazán találták meg a számításaikat.
A térség kincsére, a barnakőszén nyomaira a 20. század elején bukkantak rá, de az akkori vészterhes idők nem kedveztek a bányászat kiépítésének. Nem úgy a II. világháborút követő hatalmas iparosítási hullám, amikor sorra nyíltak a bányák, és a környék hamarosan az ország egyik legfontosabb szénbányászati központjává vált.
1954-ben avatták Oroszlányt várossá, igazi szocialista mintaváros lett a hajdani álmos településből. 1961-ben kezdte meg a termelést az Oroszlányi Hőerőmű, amely a környék szénvagyonát volt hívatott hasznosítani. Azonban a bányászat gazdaságtalansága és a szénerőművek környezetromboló működése megpecsételte a bányák és az időközben Vértesi Hőerőmű névre változó erőmű sorsát. Mára minden bánya bezárt, az erőmű is megszüntette a villamosenergia-termelést, jelenleg csak állagmegóvás zajlik az üzemben. Oroszlány ipari területein korszerű összeszerelő üzemek létesültek, de ezek már nem biztosítják azt a kiemelkedő jövedelmet, amelyhez a környékbeliek a bányák és az erőmű révén hozzászoktak.
Mire gondolatainkban idáig jutottunk be is gördült a járatunk, mellyel alig fél óra alatt értünk a „Móri ezerjó” hazájába. Járatunkról egy egykor szebb napokat megélt Vértes Áruháznál szálltunk le. A Szent István teret uraló hatalmas országzászlónál léptünk be az államalapítónk nevét viselő hangulatos parkba. Szemrevételeztük a hatalmas Szent Kereszt-templomot, melynél a kora időpont ellenére már készülődtek a virágvasárnapi istentiszteletre. A teret nyugatról a Láncos (Luzsénszky)-kastély zöld épületegyüttese zárja le, amely ma a polgármesteri hivatalnak ad helyet. A parkban érthető módon helyet kapott Szent István, Boldog Gizella és Sárkányölő Szent György szobra, mely sajátságos módon egyben a II. világháború móri hőseinek is emléket állít.
A tér északnyugati részén a mai rendőrkapitányság (korábban a Takarékpénztár) helyén 1820-ban épült fel a katonai lovarda. Mellette a Radnóti iskola hatalmas épülete látható, mely egykoron Mór legnagyobb laktanyájaként funkcionált.
Átsétálva a Kapucinus térre a hatalmas postapalota előtt egy néma főhajtás az I. világháború hősei előtt, tisztelgés a Trianon-emlékműnél, egy rövid pillantás a barokk Kapucinus Szentháromság-templomra, a hatalmas Wekerle-szoborra, és indultunk is.
Állandó túratársam egyre fokozta a tempót, hisz aszfalt futott alattunk, ami lehetővé tette a dinamikus haladást. Lepukkant és szépen felújított ingatlanok váltották egymást, csak egy rövid pillantás erejéig lassítottunk a romantikus Szent Vendel-kápolnánál, és máris átkeltünk az országúton, elhagytuk az utolsó házakat. Átkeltünk az üzemen kívüli, elhanyagolt Mór-Pusztavám közti vasúti síneken, és megkezdtük a kapaszkodást a Vértes oldalában.
A piros rom jelzésnél megálljt vezényeltem, hogy el tudjuk végezni a túraindító szeánszot. A laposban ezúttal zamatos kajszi kisüsti volt, de csak szigorúan egy centet engedélyeztünk magunknak, hisz délután még vezetni is kellett. Állandó túratársam egész idáig sejtelmesen somolygott, de az okát nem sikerült eddig megfejtenem. Kedvesem most megszólalt: „Madárkám, Móron nem is kell pecsételni?” Persze tudta a választ, de gondolta, behúz a csőbe. Sikerült neki, hisz kiment a fejemből, teljesen lefoglalt a városnézés. No, mindegy, vissza már nem megyünk, majd hazafele megállunk, és elvégezzük az adminisztrációt.
Pár perc múlva újra nekiindultunk az emelkedőnek, mely hamar megizzasztott, és mire a Teréz-halom tetejére értünk, már kellően be voltunk melegedve.
Erős kapaszkodón haladtunk tovább a Meszes-völgyben, hangulatos tölgyesben, majd később koros bükkösben. Közben erősen, de hasztalanul kerestük azokat a bizonyos pajzsokat, amelyről ez a szép kis hegység a nevét kapta. Nézelődés közben észre sem vettük igazán, és a nap egyetlen komolyabb kapaszkodójának a végéhez is értünk egy nyeregben. Itt megszokásból a régi útvonalra kanyarodtunk, és mire észrevettük a jelzések hiányát, jó 500 métert ereszkedtünk, így tartoztunk az ördögnek egy kilométerrel és egy adag kapaszkodással.
Miután megleltük a helyes utat, már vidáman ereszkedtünk a Fazekas-gödrök irányába egy hangulatos kis szurdok mellett, fölött. A Fazekas-gödör forrását jól benéztük, és mire hiányolni kezdtük, már rég túl voltunk rajta, és megérkeztünk egy másik forráshoz, a Csák-forráshoz, mely a Vértes-tábor mellett csordogálna, ha lenne benne víz. A tábornál egy komoly háborúba, számháborúba csöppentünk, mely az itt táborozó gyerekseregek között zajlott. Minket hamar kiszámoltak, és pillanatokon belül a szépen rendben tartott tábor pihenőpadjainál kávéztunk a hazaiból.
A sűrű erdő mélyén, romantikus környezetben megbújó Vértes Ifjúsági Tábor Mór és Pusztavám közelében található. Elsősorban hátrányos helyzetű gyerekek használhatják, de más csoportokat is fogad, és erdei iskolaként is funkcionál. Lehetőség van felnőtteknek is szállást foglalni előzetes egyeztetést követően, illetve az épület udvarán sátort is fel lehet állítani, szintén egyeztetést követően. Az épület előtti tisztáson áll Szent Bernát (a turisták védőszentje) fából faragott életnagyságú szobra.
Pihenést követően útra keltünk, de nem mentünk messze, csak az épület túloldaláig, ahol egy fedett pihenőhelynél található a túramozgalom igazolópontja, ahol dolgunk akadt. Az adminisztráció elvégzését követően hosszú lapos ereszkedésbe kezdtünk a Pusztavámra tartó dózerúton. Mézeskalácsház, erdei rakódó esett útba, és persze kedvesem hozta szokott formáját, begyújtotta az utánégetőket, én meg szokás szerint alig bírtam szuflával, de azért igyekeztem derekasan helyt állni. Egy nagy kanyar után aztán a jelzések letérítettek erről a makadámútról, és az erdőbe hívtak.
A tótól nem messze egy kiépített forrás is ered, de mi most ide nem tértünk ki, hanem a piroshoz csapódó Vérteskert rejtett tanösvényén haladtunk tovább.
Itt erősen megváltozott a táj, mintha délvidéki tájra érkeztünk volna. Ültetett fenyves váltotta a tölgyest, és az Alföldet idéző homokhoz is szerencsénk volt. A monoton haladásból a következő tó, a Lépakúti vagy Kék-tó zökkentett ki, mely nevéhez hűen csodás kék színben csillog előttünk. Az egykori bányászati gödörben létrejött bányató mélysége a 10 métert is eléri, meredek oldalfalánál kevés helyen lehet leereszkedni a partra. A tavat a Közép-dunántúli Piros nyomvonala félkörívben megkerüli, alig pár száz lépést kell megtenni, de ez a pár száz most micsoda pár száz volt. Már régen jártunk ilyen dagonyában, kerülni a sűrű aljnövényzet és a meredek partfal végett lehetetlen volt, így egy életünk, egy halálunk, nyomás toronyiránt. Csak térdig lettünk „rittyósak”, most jól jött az erős szél, gyors volt a száradás.
Ahogy normális talajra váltottunk, próbáltunk bakancsainkról a méretes sarat letopogni, lerázni, több-kevesebb sikerrel. Hamarosan régi keskeny nyomtávú vasúti töltést és aszfaltutat, a Terv-utat kereszteztük. Micsoda hangzatos név: a szocialista idők hurrá hangulatát idézi fel vérmérsékletünktől függően. Átkelés után jött a kellemes hangzatú Cica-homok rész, tényleg jó mély homokrugdosásban volt itt részünk, viszont megint csak mediterrán feeling kerített hatalmába. Csippentettük az egykori XXIII-as mélyművelésű akna bekerített szélét, a rogyadozó trafóházaknál, villanykaróknál. Túránk során itt voltunk legközelebb a Vértes két leghíresebb középkori nevezetességéhez, a Gerencsérvárhoz és a vértesszentkereszti kolostorromokhoz. Már több esetben jártunk náluk, így még a gondolat sem vetődött fel, hogy kitérjünk hozzájuk. Ehelyett átvágva a hangulatos Gerencséri-erdőn, újra a Terv-út kopott aszfaltját koptattuk.
Szentgyörgyvár-puszta környékén egy hatalmas bükkrönkön terítettünk meg amúgy turistásan, hiszen már délidőre járt az óra, és illő volt energiaveszteségeinket pótolni, és beállítani koffeinszintünket a még otthoni kávé maradékával.
Az egykori külszíni fejtés rekultivációjával kialakított tóhoz a bejutás földi halandónak lehetetlen, hisz legalább két és fél méteres dróttal van elkerítve. A tó közvetlen szomszédságában található az Oroszlánkő Szabadidőpark, mely az előző táborhoz hasonlóan elsősorban az ifjúság táboroztatását, oktatását segíti.
Innét már meg sem álltunk Új-Mindszent pár házáig, ahol egy újabb vadregényes tavacskába botlottunk, melyet nemes egyszerűséggel „Oroszlányi-tavak 4” névre kereszteltek el. Na, itt, újra aszfaltra váltottunk, mely már mai túránk végéig el sem fogyott alólunk. Kiérve az erdőből, feltűntek Oroszlány egyenpaneljai, miközben hétvégi hobbitelkek mellett hasítottunk el. Hosszú utca volt, alig akartuk elérni az ipari parkot, ahol szupermodern gyáregységek és elhanyagolt épületek látványa fogadott bennünket. Viszont elég haladós tempót tudtunk diktálni, hisz a mai szakasz mindenképpen a könnyebb túrák közé tartozik. Először talán én vetettem fel, ne álljunk meg Oroszlányon, hanem menjünk el Majkpusztáig, rövidítve a következő etapot. Igen ám, de a közlekedés! Gyors kutakodás, és találtam egy járatot 4 után nem sokkal, amivel vissza tudunk jönni a városba. Háromnegyed kettő volt a Malom térnél, úgyhogy meg lesz az!
Uccu neki, kedvesem újból fokozta a lépések számát, és gyorsan fogytak a méterek. Most nem a vasútállomás felé mentünk, hanem a főutcaként funkcionáló Rákóczi Ferenc utcán haladtunk. Minden az elmúlt rendszer mintavárosát idézte, a bányászlakások, a szocreál üzletek, hivatalok. Lépten-nyomon a dicső múlt köszönt vissza, bányászrelikviák, emlékművek. Igazán nem volt mit nézni, úgyhogy haladósra vettük a figurát. Az evangélikus templomnál jutott eszembe, hogy nem pöcsételtünk, elhaladtunk a vendéglő-panzió mellett, ahol a pecsét található. Könnyű volt elvéteni, hisz az egység zárva, az enyészet az út. Kár érte, mert impozáns épület. Tartoztunk az ördögnek megint pár száz méterrel.
A templomtól már modern, külvárosi részen haladtunk, takaros épületek között. Erdősávon keresztül értünk Majkpusztára, ahol most is hatalmas tömeg volt kíváncsi a kamalduli remeteségre. Nem vágytunk tömegnyomorra, már jártunk a kolostornál, de legközelebb úgyis innét folytatjuk, majd akkor megnézzük újból. Volt még fél óránk, a tóparti vendéglő zárva, a látogatóközpont még nincs kész, így sétáltunk a horgásztó partján járatunk érkezéséig. A busz a Postánál állt meg, így a reggeli útvonalon visszaslattyogtunk a vasútállomásra autónkhoz. Hazafele még megálltunk elvégezni a reggel elbaltázott adminisztrációt Móron a Bormúzeumnál.
Ha már az egyedi hangulatú pincesoron voltunk, kerestünk egy nyitva tartó „borbarlangot”, ahol a város híres nedűjével, az ezerjóval tankoltunk fel. Kedvesem még meg is kóstolhatta a pincehideg nyalánkságot, kedves házigazdánk jóvoltából. Nekem erre hazáig kellett várnom, amikor is ebből jutalmaztuk meg magunkat.
Örményország keleten innen, nyugaton túl
2024.10.28.„És aludni mikor fogtok?” – kérdezte Hovhannes a taxiban, aki maga sem emlékszik, hogy ő mikor aludt utoljára. Hajnali érkezésünk miatt a kérdés jogos, de aludni majd csak este fogunk, messzire kell még eljutnunk aznap. Jerevánt elhagyva kopár dombok szegélyezik az utat, markánsan más a táj, mint nálunk. Furcsán kacskaringóznak a feliratok, próbáljuk kisilabizálni az elsuhanó örmény betűket, mindhiába. Majd felbukkan a Szeván-tó kéken csillogó vize, már ránézni is frissítő.
→ Tovább
Egy nap az Országos Kéktúrán, Tapolcától Tördemicig
2024.10.16.Az alábbi túraleírásból kiderül, milyen élmény egyedül felfedezni a legismertebb túraútvonalunk egyik legkülönlegesebb szakaszát a Balaton-melléki tanúhegyeket is megmászva. Egy rövid spoilerezés: a Kéken sosincs egyedül az ember.
→ Tovább
Dolomitok – a túrázók paradicsoma
2024.10.15.Most már ősz van, de még élénken él bennem a sikeres nyári magashegyi túra élménye, a világ legszebb magashegységének szépsége, a Dolomitok túráinak varázsa. A leglátványosabb túránkat osztom most meg veletek.
→ Tovább
