A túra első részéről szóló beszámoló azzal fejeződött be, hogy egy nagy szerencsével abszolvált, megáradt gleccserpatak és porzó sivatagi vándorlás után megérkeztünk az ermstruri táborba. A 4-6 napos túra első felét másfél nap alatt megcsináltuk, és joggal reménykedtünk benne, hogy a folytatás is ilyen nagyszerűen alakul majd.

A Laugavegur Izland egyik legnépszerűbb túraútvonala. 57 km hosszú, a sziget belsejéből, a száraz Izlandi-fennsíkról, Landmannalaugar táborhelytől indul dél felé, a tenderpart felé, de attól mintegy 25 km-re, Ăžórsmörknél, egy szintén egy néhány barakkos táborhelynél megáll. Persze lehet folytatni a tenger felé az úgynevezett FimmvörĂ°uháls (Öt kőhalom ösvény) úton, ami a másik legnépszerűbb izlandi túraútvonal. A 22 km hosszú folytatás azonban egy ezer méteres szintkülönbséggel indít, és egy magashegyi jellegű hágón visz át két működő gleccser vulkán, a Myrdarsjökull és a hírhedt, 2010-ben fél Európát füstbe borító Eyjafjallajökull között, a néhány éves, megkövült, havas-jeges lávamezőkön keresztül, át egészen a tengerparti Skógar faluig. A kettő kombinálva 4-6 nap a leírások szerint. Nekünk öt napunk volt rá.

 

Az Ermstrur sivatag táborában reggel némi útravalót olvashattunk az információs táblákon arra az esetre, ha kitörne a vulkán. A közeli Myrdalsjökull gleccser alatt szunnyadó Katla ugyanis évszázadonként egyszer-kétszer felébred. A tábla szerint 30-40 kilométeres körzetben (ebben benne voltunk) jó eséllyel kupán vághat némi lávadarab ilyenkor, tehát a sisak már nem segít, csak az, ha gyorsan elhúzzuk a belünket a veszélyes zónából. Továbbá a kitörés körzetében kerülni kell a mélyedéseket, ahol toxikus gázok összegyűlhetnek és halálosan ottmarasztalhatnak. A kitörésre rakétapisztolyokkal figyelmeztetnek. Szerencsére a túránk alatt ez nem fordult elő.

 

 

A tábori reggeli űrhajós rántotta volt porból. Egy német páros figyelmeztetett, hogy nem lesz egyszerű, ők már próbálkoztak vele. Ugyan!, mondtam, és felforraltam a vizet, ráöntöttem a porra, majd belekanalaztam. Hát valami egész borzasztó volt. Ekkor szóltak, hogy a kulimászt még ki kell sütni a lábosban, és úgy lesz kész a rántotta. Savanyúan bólogattam, de megcsináltam. A végeredmény alaposan megfűszerezve egész ehető lett.

 

 

Teli gyomorral elindultunk. A sivatagból kifelé tartva két túrázó jött szembe, akik biztosítottak, hogy hamarosan vége a száraz vidéknek. Nem lett.

 

 

Egy idő után elértük a Markartfljót folyót, ami egy kanyonban hömpölygött. Ez a szurdok jelentette a sivatag végét. Kis hídjához kapaszkodóláncon kellett leereszkedni.

 

 

Innentől már a folyóval párhuzamosan kutyagoltunk lefelé. Elég gyakran át is kellett kelni az oldalágain hídon vagy híd nélkül, de nem volt vészes.

 

 

És egyszer csak öreg barátunk, a sivatag újra visszajött.

 

 

A folyó mély barázdát vágott a száraz talajba. Balra a hegyek mögött magasodott lustán a Myrdalsjökull lomha háta. Ebből láttuk, hogy közeledünk.

 

 

A thorsmörki erdő előtt még egy lábfürdőt eszközöltünk. Nem jó szántunkból persze. Rohadt hideg volt a víz (hisz kicsit feljebb még gleccserjég volt), széles volt a folyó, vörösre csípte a lábfejünket.

 

 

A túlparton kanadai lányok csatlakoztak hozzánk. Nem tudták pontosan merre kell menni. Itt jegyzem meg, hogy a telómra letöltöttem egy ingyenes Izland túratérképet (az osmandmaps appon belül), aminek (és a gps-nek) köszönhetően nagyjából mindig tudtuk, hol vagyunk. Nem hülyeség.

 

 

A folyó túloldalán olyan dologba botlottunk, amibe addig Izlandon még nem. Egy erdőbe. Na jó, nem egy sötét, kerek erdő volt, csupán egy ritkás, csenevész fákból álló, de mégiscsak erdő. A fák jelezték, hogy Thorsmörknél vagyunk. (Thorsmörk ugyanis annyit tesz izlandiul, hogy Thor isten erdeje.)

 

 

Végre egy igazán jó tábort találtunk. Persze ebben az is közrejátszott, hogy jó korán jöttünk, megcsíptük a legjobb helyet.

 

 

Lepakoltunk, lesátoroztunk, majd páholyból nézhettük, amint egy terepjáró átkelés közben elakad a folyó másfél méter mély vizében. A tábor dzsipje rángatta ki őket. Szegényeknek mindenüket eláztatta a víz, a hálózsáktól a laptopokig. Nagyon reméltük, hogy nekünk nem azon a szakaszon kell majd átkelnünk.

 

 

Kicsit szemetelt az eső, de a táborvezető, akit megkértünk, nézze meg, milyen idő lesz másnap, azzal biztatott, hogy csak egy kis csapadékot várnak. Túránk legnehezebb szakasza előtt álltunk: fel kellett mennünk 1000 méter szintet a két vulkán közötti havas-szeles hágóba, ezért érthetően örültünk az aránylag jó előrejelzésnek.

 

 

Az elkövetkező szakasz haladt át a Godalandon, ami izlandi nyelven az Istenek földjét jelenti. Egy jó alvás után reggel jó idő fogadott. Az újabb fürdés is elmaradt, mert a folyón kerekes mobilhidak íveltek át. Csupa jó hír.

 

 

A túloldalon tábla várt minket, amin üdvözöltek az Istenek földjén. Rögtön ki is húztam magamat.

 

 

Hamar kiderült, hogy miért nevezték el így ezt a területet. Vad, szaggatott hegyormok, komor, mély szakadékok, és kanyonok követték egymást. Mindez zöld árnyalatban, mert a vízpára miatt még a sziklafalat is benőtte a fű meg a moha. A meredek emelkedőn jól leizzadtunk. Néhány mászósabb helyen láncokat szereltek fel, nehogy a mélybe bucskázzunk a 20 kilós hátizsákunkkal.

 

 

Volt ahol egészen keskeny kis gerincen (a Kattahrygguron, azaz a Macskagerincen) kellett átegyensúlyoznunk. Az átvezető vékony ösvény jó csúszós, agyagos volt.

 

 

Ahogy haladtunk felfelé, úgy tűntek el alattunk a csúcsok. Elkezdett zuhogni. Felkaptam az esőkabátot, arra gondolva, hogy az esőnadrág még nem kell, amúgy is kényelmetlenül nehézkes felhúzni. A kabátról lecsorgó víz azonban csurommá áztatta a nadrágomat. Ezért féllábon billegve az esőben mégis felrángattam az esőnadrágot. Mire feljött, pont elállt az eső, igazolva a hegyek Murphy-törvényét.

 

 

Esőnadrágban párologva nyomultunk egyre feljebb. Egy kilátóponton visszanézve leesett az állam. A magunk mögött hagyott hegynek mintha egy hatalmas késsel leszelték volna a tetejét. Mi a fene? Thor isten megéhezett, és a szalonna mellé kanyarított egy kis hegycsücsköt magának az uzsonnához? Hamar rájöttünk, hogy a csúcsokat inkább a gleccser csiszolhatta le régebben. Hatalmas erejével és tömegével egyszerűen lenyírt a hegyből egy százméteres csúcsot.

 

 

A pihenőpont után ellaposodott az emelkedő. A zöldet is a hó fehérje és a vulkáni salak feketés-vöröse váltotta fel. Korábban óvtak a hágótól, mert ha leszáll a tejköd, könnyen el lehet tévedni benne. 1976-ban egy pár eltévedt és megfagyott itt.

 

 

Sajnos a köd most is közeledett. Az útvonal pedig rohadtul nem volt egyértelmű. Nem mondom, hogy nem voltam ideges. Hó, köd, láva, gőz. Kellemes kis labirintus.

 

 

Aztán végre felértünk a hágó tetejére, a közeli menedékházat jelző táblához. A hágóban két házban is meg lehet szállni, egymástól körülbelül 1,5 kilométerre vannak. Az Izlandi Turistaszövetségnek (Útivist) van egy méregdrága, mindig teli háza, amihez még gyalogolni kell a hágón átvezető ösvénytől egy negyedórát az Eyyefjallayaküll felé. Ezt kihagytuk, mert sátorozni nem lehet körülötte. A másik háznál (Baldvinsskáli), ami viszont az útvonal mellett van, van sátorhely is. Na de milyen!

 

 

Olyan, hogy amikor odaértünk, eldöntöttük, hogy bármilyen fáradtak vagyunk, ott nem alszunk. A salakos rögök közötti sáros-tócsás kis zsebkendőnyi területek voltak kinevezve sátorhelynek. Süvített a szél, esett a havas eső. A hideg szaladgál a hátamon azóta is, ha rá gondolok. Odafönt találkoztunk egy csapat orosszal, akik hasonló döntésre jutottak. Ugyan délután hat óra volt, és még legalább öt óra bukdácsolás várt ránk a sárban lefelé, de úgy döntöttünk, az amúgy kétnapos túrát egybevonjuk, és aznap lemegyünk még a tengerig, Skógarba.

 

 

Egy jó űrhajós curryscsirke-por megfőzése, elfogyasztása után nekiindultunk. Elég hamar lejjebb értünk a zöld zónába. Egy hatalmas, gyorsan lejtő szurdokvölgy mellett meneteltünk, amiről tudtam a térkép alapján, hogy vízesések sorjáznak rajta. Az első zúgásnál kirohantam a kanyon szélére és a szememmel ittam a vízesést.

 

 

Az úton emberek jöttek felfelé. Lelkesen integettem nekik, hogy jöjjenek, gyönyörű vízesést láthatnak. Egyszerűen nem értettem, amikor unottan legyintettek rám. Ahogy haladtunk lefelé, és egyre monumentálisabb vízesések mellett mentünk el, megértettem, hogy lentről felfelé már annyit láttak belőlük, hogy a könyökükön jött ki.

 

 

Volt itt fátyolszerűen szétterülő vízesés, függöny vízesés, lépcsős vízesés. Az egyik ámulatból a másikba estünk. Egyiknél se kellett tolakodnunk, az egész úton lefelé ha tucatnyi emberrel találkoztunk.

 

 

Külön rásegített a hangulatra, hogy a vízesések páráját tovább dúsította a szemerkélő eső, ami az istennek se akart elállni. Gabi kezdett elfáradni a nem tervezett plusz úton, a 15 kilós hátizsák terhe alatt megfájdult a lába.

 

 

Biztattam, hogy nemsokára ott leszünk. Inkább a látványosabbnál látványosabb vízesésekre figyeljen, és elfelejtkezik a fájdalomról. Egy eszményi, zöld pázsitos, vízesés-panorámás helyen majdnem felvertük a sátrunkat, de aztán mégis továbbmentünk, mert másnapra még rosszab időt jósoltak. Pedig már látszott a tenger is.

 

 

Este 10 körül kissé elgyötörten megérkeztünk a skógari kempinghez. Alkonyodott, de még nagyban zajlott az élet. Lezuhanyoztunk (már rég találkoztunk meleg vízzel), felvertük a sátrat és a megérkezés örömére megittuk a maradék viszkinket. Este megint nem kellett altató. Mint két farönk, úgy aludtunk egymás mellett. Reggel ugyanabban a pózban ébredtem, amiben elaludtam.

 

Ismét mázlink volt. Hét ágra sütött a nap, a nedves sátorponyva gyors száradásnak indult. A reggeli elfogyasztása közben vettük észre, hogy az oroszok, akikkel odafönn találkoztunk, kimásznak a sátrukból, és vizes cuccaikat szanaszét teregetik a füvön. Látszott, hogy előző nap gatyáig áztak. Akkor gondoltam bele, hogy dupla esővédelmünk egyáltalán nem volt rossz ötlet.

 

 

Annyi időnk még volt, hogy visszasétáljunk a skógari nagy vízesés, a Skógafoss alá, belefeledkezni az óriás zubogásba. (A vízesés 25 méter széles, és 60 méteres az esése.) A közelében alig lehetett levegőt kapni.

 

 

Délelőtt felszálltunk a helyközi buszjáratra, és bebuszoztunk Reykjavík központjába, ahonnan már közel volt a városi kemping. Úgy érkeztünk meg oda, mint aki egy fél éves utazás után hazaér. Ez a négy nap, amit az izlandi felföldön töltöttünk, annyira kikapcsolt a megszokott életünkből, mintha hosszú hónapokra kiszálltunk volna. Egy más idődimenzióba léptünk át.

 

 

Most visszagondolva, igazat kell adnom annak, aki ezt az útvonalat a National Geographic egyik kiadványában beválogatta a világ 10 legszebb túraútvonala közé. A hetven kilométeres úton találkoztunk magashegyi viszonyokkal (gleccserrel és lávalabirintussal körítve), tengerszinti sivatagban szelíd oázistavakkal, vízesésparádéval, gejzírrel és fumarolával, kaméleonszerűen színt váltó hegyekkel... És sorolhatnám még, de minek, mert benne van a posztban.

 

 

Mindez mennyibe került?

A túra legjelentősebb költségtételét a repülőjegy tette ki. Biztosítással, mindennel, 140 ezer forint volt fejenként oda-vissza. (Persze lehet ennél olcsóbban, 40-50 ezerért is repülni Izlandba, de nem a rövid nyári szezonban, és nagy csomag nélkül.) A sátorozásért Reykjavíkban 5 ezer forintot kellett fizetni, a többi táborhelyen is 2500-4000 forint között volt az ár. A buszjáratokra (a reptérről a fővárosba, onnan Landmannalaugarba, majd Skógarból vissza Reykjavíkba, aztán megint a reptérre) összesen fejenként 30 ezer forint körül költhettünk. Az űrhajós kaja, amit itthonról vittünk, 15-15 ezer forintba fájt. Az egész út kijött fejenként körülbelül 200 ezer forintból. Nem kell mondanom, hogy megérte.

 

A túra első részéről itt olvashatsz.

Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szép kilátás! blog Facebook-oldalán is, sőt lájkold a blogot, ha még nem tetted!