Eljött az idő! Augusztus 23-án reggel elindult négyfős csapatunk. Mind felszerelkeztünk sátorral, hálózsákkal, öt napi élelemmel és a szükséges felszerelésekkel, ugyanis a túra további nehézsége volt, hogy teljesen nomád körülményekre készültünk. Kora délután értünk NucČ™oarára, ahonnan burkolat nélküli, de ennek ellenére jól járható úton egészen Cârnic telepig tudtunk autózni. Ezzel 1020 m-re jutottunk a tengerszinthez képest. Így már a kiindulópontunk magasabban volt az otthoni legmagasabb hegyeknél. A fizetős parkolót választottuk, ahol 40 lej ellenében biztonságosan hagyhattuk az autónkat négy napig. A parkolási díjban fejenként egy-egy áfonyapálinka is benne foglaltatott, amit ki is használtunk. Átöltözés és felszerelkezés után neki is vágtunk a kalandnak.

1 / 24

Kalandra fel!

A Pietrele-patak mentén, a folyásiránnyal szemben haladtunk egyre feljebb, a Hátszegi-medence fölé magasodó hegységben. Nem sokkal az indulás követően egy kis kitérővel megnéztük a Lolája-vízesést. Gyönyörű látvány volt a bővizű patak zuhataga, és addig sem kellett a nehéz zsákjainkat tartani. De ez még nem az aznapi cél volt, úgyhogy tovább kellett indulnunk. A kék sáv jelzést (amit itt függőlegesen festenek) követve folytattuk a túrát. Kőgörgeteges széles úton folyamatosan emelkedve lassan haladtunk. Minden pihenőhelynél megálltunk, és letettük málháinkat. Megtehettük, hiszen a napnyugta még messze volt, és a hátralévő táv nem volt sok így az első napra.

2 / 24

Lolája-vízesés 

A jelzett út a széles „szekérút” utolsó hajtűkanyarját levágta. Ennek ára egy igen meredek kaptató volt. De legalább belekóstoltunk abba, ami a második nap vár majd ránk. Ezt is leküzdve érkeztünk az egykor szebb napokat látott Pietrele turistaközponthoz. Nem foglaltunk szállást az itt álló rozoga faházakban, hanem az arra kijelölt helyen sátrakat állítottunk az erdőben. Abban az erdőben, ahol állítólag sok medve is él. Táborépítés, vacsora és az első patakban mosdás után felmentünk a központi épületbe, ahol büfé is üzemel néha. Jól esett a kb. 800 Ft-os sör a nap végére. Viszonylag korán nyugovóra is tértünk, mert én tudtam, a többiek pedig sejtették, hogy a második nap „gyilkos” lesz. Állítólag egy róka a fél éjszakát a sátrak körül töltötte, de én jól aludtam, nem hallottam belőle semmit. Medve nem jött!

3 / 24

A második nap 7-kor keltünk. Sátorbontás után megreggeliztünk, egy forrásból feltöltöttük vízkészleteinket (kb. 3 liter fejenként), és nekikezdtünk a menetelésnek. A sárga sáv jelzést kellett egész nap követnünk. A szűk erdei ösvény nagyon meredeken vezetett. Néhány helyen 50-60 fokos is lehetett. Tovább nehezítette a haladást az időnként kőtengeren, vagy inkább sziklatengeren történő gyaloglás. A zsákok meg egyre csak visszafelé húztak. Gyakran meg is álltunk pihenni, és egy-egy kortyot inni. Ahogy lassan elértük a törpefenyők szintjét, kitárult a tér. Ez már az én világom! Barátaim már kezdtek fáradni, és nem hitték, hogy végig tudják csinálni az adott szakaszt. Próbáltam lelket önteni beléjük azzal, hogy már nincs sok hátra, meg, hogy már ott látható a hegység névadó csúcsa, és különben sincs más választásuk, ha már erre indultunk, akkor csak ez az egy út maradt a célig.

4 / 24

A jelzések viszonylag jól követhetőek voltak. Még egy helyi túrázót is útba tudtunk igazítani. Lassan fogytak a méterek, el is értük az Északi-Lolája-csúcsot, ami már 2180 m magas, de a legnagyobb csúcsok még odébb voltak. Egyre többször kellett megpihennünk, és a vizünk is fogytán volt, spórolni kellett vele. Az első, és mint később kiderült az egyetlen hiba a jelzésekben a Déli-Lolája-csúcsnál volt. A 2270 m-es hegyre nem kellett volna felmennünk, de a régi jelzések megtévesztettek. Lefele jövet a hatalmas sziklákon, csapatunk egyik tagját megpróbálta a mélybe taszítani a nagy hátizsákja, de szerencsére nem lett belőle nagy baj, megúszta néhány karcolással. Újabb pihenő következett a Lolája-nyeregben.

Ezután a Retyezát-csúcs következett. Kinéztünk az oldalában egy füves foltot, ahol megpihenünk majd, és nekivágtunk. A hegyóriás kicsit szétzilálta a csapatot, de végül csak felértünk. Az utolsó szakasz már csaknem függőleges volt, amit nem volt egyszerű leküzdeni 20 kg-mal a hátunkon. De kemények voltunk és megcsináltuk! Ez óriási megkönnyebbülés volt. Egy 2482 m magas hegyre amúgy is mindig nagy élmény feljutni, de így felpakolva még inkább. Szerencsénkre az égen alig volt felhő, így elláttunk jó messzire, és végig tudtuk követni a megtett utunkat is. Megittuk utolsó korty vizünket, ettünk néhány falatot, csináltunk egy csúcsfotót, aztán még néhányat.

5 / 24

Hosszabb pihenőt is tartottunk, mert a cél előtt még utunkat állta a Bukura I.-csúcs. Ez valamivel alacsonyabb, mindössze 2433 m, de hogy ne legyen túl egyszerű, előtte még leereszkedtünk egy 2297 méteren lévő nyeregbe, hogy onnan kapaszkodjunk fel újra.

6 / 24

A turistaút végül nem vezetett fel a csúcsig, néhány méterrel alatta elfordult a 2280 méteren lévő Bukura-kapu felé. A hágót elérve végre elénk tárult a völgy, ami a célunk volt. Rengeteg tengerszem, köztük a Legnagyobb, 8 hektáros Bukura-tó.

7 / 24

A tó 2041 méteres tengerszint feletti magasságon fekszik, már csak oda kellett leereszkednünk. Teljesen kitikkadva értünk le. Gábor már nem bírta ki a forrásig, az első tóból oltotta szomját. Megtehette, hisz kristálytiszta vize volt. Mi még elviseltük azt a kb. 1 km gyaloglást, amivel elértük a tóparton lévő kijelölt sátorozóhelyet. Szombat lévén viszonylag sokan voltak. Közel 20-25 sátor állhatott, néhányat még kőfallal is körbevettek. Természetesen azért találtunk két, nekünk megfelelő helyet. Mint később kiderült, mi választottunk a legjobban! Első utunk a forráshoz vezetett, ahol megtöltöttük kulacsainkat, és végre korlátlanul fogyaszthattuk a hűs vizet. Ezután következett a sátrak felállítása. Mire végeztünk már kezdett lemenni a nap. Megfőztük, majd elfogyasztottuk a vacsoránkat, és nyugovóra tértünk. Tizenegy óra kemény gyaloglás után igazán jól esett vízszintesbe helyezkedni. Az éjszaka nyugodtan telt, ide fel, a sziklák birodalmába még a medvék sem járnak.

8 / 24

A harmadik napon ködös reggelre ébredtünk. Ezt a napot kicsit könnyebbre, pihenősebbre terveztük. Körüljártuk a tábort, a tavat és környékét. Aztán, délután már csak nem tudtam nyugodtan semmit tenni, így Gáborral elindultunk a 2398 m magas Judele-csúcs meghódítására. A felhők jöttek, mentek, néha a nap is sütött, esőtől nem tartottam induláskor. Változatos ösvényen, sok tengerszem és kisebb vízesés érintésével értük el az utolsó előtti szakaszt. Ez már nem volt annyira egyszerű. Meredek és morzsalékos úton kellett felkapaszkodnunk. Azért csak felértünk a 2370 m magas Judele-nyeregbe, ahonnan megint fantasztikus panoráma tárult elénk. Ekkor már nagyon fújt a szél, és a felhők is egyre gyülekeztek. Végül úgy döntöttünk, a csúcsot túl veszélyes lenne megmászni, így visszafordultunk.

9 / 24

Lefele egy kisebb zápor el is kapott, de ez nem okozott gondot. Később láttuk, hogy egy helyi társaság csak felment még a Judelére, valószínűleg nekünk is sikerült volna, de majd talán legközelebb… A táborba érve megvacsoráztunk, jártunk még egyet a környéken, mert rengeteg volt a látnivaló. A felhők egyre csak tornyosultak.

10 / 24

Nem sokkal napnyugta után, ahogy visszavonultunk a sátrakba, eleredt az eső, azután hatalmas szél kerekedett, később villámlani kezdett, és a villámok hangja visszhangzott a monumentális sziklafalak között. 22 óráig ezek folyamatosan fokozódtak, mígnem, az egész az „évszázad viharává” erősödött. Alapvetően szeretem a viharokat nézni, hallgatni, átélni, de abban nem voltam biztos, hogy sátraink ezt ki fogják-e bírni, így egy kicsit izgultam. Hajnali kettőig egy fikarcnyit sem csendesedett. Lobogott a sátorponyva, hol elölről, hol hátulról verte az eső, közben zengett az ég, és a föld és a villámok fénye nappali világosságot csinált. Mintha egy új világ lett volna születőben. A távolból kiabálást hallottunk. Valakinek nem bírta a sátra, gondoltuk, de kimenni nem mertünk ebben az ítéletidőben. Azután, a már 4 órája tomboló vihar lassan csendes esővé csitult, a fáradtság úrrá lett rajtam, és elaludtam.

A negyedik napon izgatottan másztunk ki sátrainkból. Szerencsére jól vizsgázott menedékünk. Csak néhány csepp víz jutott be, amúgy minden rendben volt. Mások nem voltak ilyen szerencsések. A sátrak köré épített kőfalak kissé útját álltak a hömpölygő víznek, emiatt több sátor beázott. A legrosszabbul azok jártak, akik a tóparton állítottak sátrat. A Bukura-tó vízszintje több mint fél méterrel megemelkedett, és teljesen elöntötte a sátrakat. Amikor kibújtam „odúmból”, a srácok épp az elázott holmijukat pakolták ki, térdig érő vízben állva. Gondolom, éjszaka csak magukat és az értékeiket mentették, ez lehetett a kiáltások oka. Valószínűleg a vihar hátralévő részét a hegyimentők kunyhójában tölthették.

11 / 24

Az eget nem láttuk, teljes ködtakaró telepedett a völgyre. Megreggeliztünk. Nagy túrára nem mertünk elindulni, mert nem tudtuk, lesz-e folytatása az ítéletidőnek. A rengeteg esőnek köszönhetően több új vízesés tűnt elő a környéken. Egyet kiválasztottunk, és elindultunk, hogy közelebbről is megnézzük. Nem tűnt úgy, hogy túl messze lenne, de itt, a hegyek között az óriási képződmények gyakran becsapják az embert. Nem azért látszik minden nagyon nagynak, mert már közel van, hanem azért, mert tényleg nagyon nagy. Azért csak odaértünk. Újabb szuper fotók készültek, majd elindultunk vissza, persze nem egyenesen, hanem még rengeteg szépséges helyet felkeresve. Még egy mormotacsaláddal is találkoztunk. A mormotamama fotózni is hagyta magát, feltehetően azért, hogy az ifjoncok addig el tudjanak bújni.

Visszaérve megebédeltünk, majd, mivel újabb eső nem érkezett, és a felhőtakaró sem volt már összefüggő, rá tudtam beszélni a csapatot, hogy egy nagyobb túrára induljunk. Cél a hegység legmagasabb csúcsa, a 2509 m-es Peleaga volt. A hegyimentők azt mondták, hogy bátran mehetünk, vihar már nem várható, viszont esni fog, és a felhők miatt kilátás sem lesz a csúcsról. Elindultunk. A táv nem volt sok, a szintemelkedés is csak 500 m körüli. A sárga kereszt jelzést elérve viszonylag hamar, még a kalauzidőn belül felértünk. Nem esett, és az erős szél a felhőket is szétkergette, így még a kilátásban is gyönyörködhettünk időnként. Talán a kinyíló tér és az erős szél közösen feleltek azért, hogy előjött Peti tériszonya, de segítettünk neki leküzdeni, így különösebb gondot nem okozott.

12 / 24

Az egyre jobb időben még meg is toldottuk a túrát, a Custura Bucurei 2370 méteres csúcsával, ahol ráleltünk egy gigantikus gránitpadra. Egy darabig üldögéltünk rajta, és csodáltuk a tájat. El is neveztem „Zoli pihenőnek”, annyira megtetszett a hely.

13 / 24

Onnan már csak le kellett ereszkednünk a piros, majd a kék sávot követve a tóhoz. Mire leértünk, a táborhely újra kezdett benépesülni. A nap még magasan járt és melegen sütött, ezért úgy döntöttünk, lemegyünk a fürdéshez kijelölt patakhoz, és lemossuk magunkról az út porát. Igazán jól esett a néhány fokos, vad, hegyi patakban a megmártózás. Megfőztük utolsó hegyi vacsoránkat, majd bebújtunk sátrainkba, remélve, hogy újabb vihar nem csap le ránk.

14 / 24

15 / 24

Az éjszaka nyugodt volt, szikrázó napsütésre ébredtünk. Az ötödik nap már a hazautazásról szólt. Sátrat bontottunk, újra magunkra vettük nagy zsákjainkat, bár már lényegesen könnyebbek voltak, és elindultunk le a hegyről.

16 / 24

Ez a „le” először felfele vezetett, ugyanis fel kellett kapaszkodnunk a 2206 méteren lévő Bukura-nyeregbe. Onnan a Pietrele-völgyben ereszkedtünk lefele a kék sáv jelzéseket követve. Némi izgalom azért maradt még, ugyanis az esőtől megáradt patakok gyakran keresztezték utunkat. Kőről kőre lépkedve sikerült végül száraz lábbal megúsznunk.

Elértük újra a törpefenyőket, majd az erdőhatárt. Az 1670 méteren lévő Cabana Gentiana nevezetű házban még ittunk egy búcsú sört, (Miki csak kólát, mert neki még vezetnie kellett vagy 600 km-t), majd folytattuk az ereszkedést. Még a Pietrele központ előtt a kék háromszögre váltottunk, hogy még egy szakaszon kövessük a Pietrele-patakot. Ez volt a patak leglátványosabb része. Zúgók és vízesések váltották egymást. Némelyik olyan jelentős volt, hogy még nevet is kapott, köztük volt a Mária Magdolna-vízesés. Az utolsó és egyben a legnehezebb patakátkelés után elértük azt a kőgörgeteges utat, amelyen öt nappal ezelőtt elkezdődött a kalandunk. Már csak le kellett sétálnunk Cârnic telepig. Kicsit a helyiek támogatási szándékával vettünk néhány szuvenírt az otthon maradt családtagoknak, majd autóba szálltunk.

17 / 24

A hazaút nagyon hosszúra sikerült, de élményekkel és emlékekkel gazdagon megrakva az estét már otthon töltöttük. Jómagam az öt nap minden percét élveztem. Barátaim néha szenvedtek egy kicsit, de még így is egy életre szóló kalandnak tekintik, és már mind azt várjuk, hogy visszatérhessünk a hegyek közé.

Írta: Bohner Zoltán
Fotók: Király Gábor, Bobák Péter, Bohner Zoltán

Kapcsolódó cikkeink:

A lemetszett hegy meghódítása - Magashegyi túra a Retyezátban

Bakancsos kalandok a Káposztafalvi-karszton