Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szöveg:
2022. december 6.

Kalandtúra a vadregényes Rám-szakadékban

A 90-es években még láncokon kapaszkodhattak fel a bátrabbak a legendás hírű Rám-szakadék vízesésein, ma már létrák segítik az előrejutást, így szinte mindenki számára jól járható az ország leghíresebb szurdokvölgye. Az elmúlt hónapok esőzései szépen kitisztították az itt-ott feltöltődni látszó medret, így egy kellemes családi túra keretében a régi fényében ragyogó Rám-szakadékot járhattuk be újra.

Az utóbbi években a Rám-szakadékba tervezett kirándulásaink egyik alapszabálya lett, hogy indulás csak esős, rossz időben. Hogy miért? Mert így is, úgy is vizes lesz az ember mire végigér, ha alul csicsog a ruha, akkor már kit érdekel, ha egy kicsit felül is vizes lesz, viszont cserébe nem kell tolongani, sorban állni, Váci utcai hangulatban végigmenni ezen a gyönyörű sziklaszoroson.

A kissé sajátos terv ezúttal is remekül működött. Kora reggel a dömösi parkolóban az autót magunk mögött hagyva néhány kósza túrázó társaságában vágtunk neki a lágyan csörgedező Malom-patak felett kanyargó keskeny erdészeti aszfaltútnak.

A ködös-párás késő őszi időben igazi eső utáni illatorgiával fogadott minket a Malom-völgy ezernyi színben pompázó, téli álmára készülő erdeje.


Séta közben visszaemlékeztünk azokra az időkre, mikor ezen az úton még autóval is végig lehetett menni egészen fel a Rám-szakadéknak is otthont adó Három-forrás völgyéig. Bár lényegesen kényelmesebb volt, ráhangolódásnak mindenképpen sokkal hangulatosabb gyalogosan megtenni ezt a pár kilométert.

A Lukács-árok mellett kialakított pihenőpadoknál megreggeliztünk, majd a piros jelzéstől búcsút véve immár a magára maradt zöld jelzésű utat követve izgatottan vágtunk neki a közel egy kilométer hosszan kanyargó gyönyörű szurdokvölgynek. Hamar feltűnt, hogy az elmúlt hónapok özönvízszerű esői, mintha kitakarították volna a medret, köves, sziklás terepen vezetett az ösvény ott is, ahol nem olyan régen még sarasabb, feltöltöttebb lehetett a völgytalp.

Tetszett a változás, jó hangulatban kapaszkodtunk szikláról sziklára, kőről kőre, egyre feljebb a folyamatosan szűkülő és egyre izgalmasabbá váló szorosban.

A Rám-szakadék sziklafalain kialakított rozsdamentes kapaszkodók és tájidegen létrák mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Amennyire illúziórombolóak ezek a műtárgyak, éppen annyira segítik is az előrejutást, nagyban megkönnyítik a járhatóságot. Bevallom, kezdem megszokni őket. Ennek kapcsán egy 1992-es túra egyre szépülő emlékei jutnak eszembe. Édesanyámmal Dobogókőről indulva jöttünk le a szakadékba – akkoriban még nem volt menetirány –, majd mikor már visszafelé kapaszkodtunk, nevetve sikoltozott a láncokon csüngve, hogy: „Nem bírom, nem bírom, visszamegyek, fiam, gyere le értem a kocsival!” Bár végül hősiesen felküzdötte magát, és egy életre szóló kaland lett belőle, azért ilyenkor az is eszembe jut, hogy milyen jól jöttek volna ezek a létrák és a kapaszkodók akkoriban is.

Azóta persze eltelt közel harminc esztendő, immár korelnök vagyok a négyfős csapatban. A velünk lévő fiatalságnak nincsenek gondjai az előrejutással, kapaszkodók ide vagy oda, vígan ugrándoznak szikláról sziklára, fotózgatnak, nevetgélnek, igazi élménytúraként élik meg a szurdokvölgy felfedezését. Mi tagadás, a díszletek mindenképpen adottak egy jó kis kalandhoz.

A függőlegesen kiemelkedő, sőt, olykor befelé is dőlő, zord hangulatot árasztó sziklafalak magassága helyenként eléri a 30-35 métert, amely egy tízemeletes ház magasságának felel meg. A bújkálás alattuk nem teljesen veszélytelen, erre táblák is figyelmeztetnek. Bár félni egyáltalán nem kell, azért mindenképpen ajánlatos a lábunk alá, és olykor a fejünk fölé is figyelni.

A meder szélessége néhány szakaszon nincs három méter sem, így elkerülhetetlen a kőről kőre ugrálás, a sziklaperemen kapaszkodás, a farönkökön szökdelés, a patakban bokáig gázolás, de mi tagadás, pontosan ezért az élményért, ezért a kis adrenalinfröccsért jöttünk.


Mivel ezúttal senki nem volt sem előttünk, sem mögöttünk, végre eltötlhettünk egy bő negyedórát bámészkodva, nézelődve a Rám-szakadék legszebb részén, annál a kagylószerűen sziklába vájódott hajtűkanyarnál, ahol a legvadregényesebb a szoros, legmagasabb a vízesés, és akárhogy forgolódik az ember, valahogyan sehogy sem fér rá az egész egyetlen fotóra. Igaz, hiába is férne rá, ezt az élményt visszaadni képeken lehetetlen.

A romantikus környezetben eltöltött rövid pihenő után is folytatódott a csoda, mohos sziklákba kapaszkodva, hordalékfákon egyensúlyozva, zúgó patakban gázolva, vízeséstől vízesésig haladva jutottunk egyre feljebb a szurdokban.

A felső szakaszokon látszott legjobban az özönvízszerű esőzések által okozott változás, a lezúduló víz ezen a részen sok helyen jó fél métert is mélyített a völgytalpon, lemosva a kezdődő feltöltődéseket, újra felszínre hozva a sziklás, köves patakmedret.

Mire a hevenyészett falépcsőkön kikapaszkodtunk a szorosból, addigra szépen lassan utol is értek bennünket az első utánunk jövő kirándulók. A sárga jelzés becsatlakozásánál kialakított pihenőpadoknál meguzsonnáztunk, majd a Rám-szakadék tanösvény táblái által javasolt útiránynak megfelelően a Lukács-árok felé tartó sárga jelzésen kezdtük meg az ereszkedést vissza a Malom-völgybe.

A késő őszi színekben pompázó erdőben kanyargó széles, jól járható ösvényen nagyszerű tempóban ereszkedve, vidáman beszélgetve gyorsan elértük a Dömös felé vezető keskeny erdészeti aszfaltutat, melyen ezúttal már kirándulók sokasága tartott a Rám-szakadék felé. A félúton található állatsimogatónál még megálltunk pár percre, a lovak, a csacsi, a kecskék és a nyuszi simogatása semmiképpen sem maradhatott ki a programból. A jól sikerült túra után Dömösön abban a tudatban ültünk be az autónkba, hogy ezúttal szerencsénk volt az időjárással, a tömeggel, tulajdonképpen úgy általában mindennel, és ha majd egyszer újra eljövünk a Rám-szakadékba, megpróbálunk mindent ugyanígy csinálni.

A cikk először 2021 októberében jelent meg.

Örményország keleten innen, nyugaton túl

Örményország keleten innen, nyugaton túl

2024.10.28.

„És aludni mikor fogtok?” – kérdezte Hovhannes a taxiban, aki maga sem emlékszik, hogy ő mikor aludt utoljára. Hajnali érkezésünk miatt a kérdés jogos, de aludni majd csak este fogunk, messzire kell még eljutnunk aznap. Jerevánt elhagyva kopár dombok szegélyezik az utat, markánsan más a táj, mint nálunk. Furcsán kacskaringóznak a feliratok, próbáljuk kisilabizálni az elsuhanó örmény betűket, mindhiába. Majd felbukkan a Szeván-tó kéken csillogó vize, már ránézni is frissítő.

→ Tovább
Dolomitok – a túrázók paradicsoma

Dolomitok – a túrázók paradicsoma

2024.10.15.

Most már ősz van, de még élénken él bennem a sikeres nyári magashegyi túra élménye, a világ legszebb magashegységének szépsége, a Dolomitok túráinak varázsa. A leglátványosabb túránkat osztom most meg veletek.

→ Tovább