Tavaly munkahelyi elfoglaltság miatt ki kellett hagynom, de idén aztán nagyon-nagyon rákészültem. Sajnos egyedül: az öcsém nem tudott velem tartani, a másik öcsém meg később jön majd, a 35-re. Így aztán Zoli barátom negyed hatkor felvesz a kocsijával, és húsz perc múlva már ott bandukolunk a Bechtold Látogatóközpont udvarán. Nem a főépülettől indulunk, ahogy először naivan hittem. Fényt csak hátul, távol látunk, oda tart akkor már több tucat sorstárs. Idén ugyanis - szinte az utolsó pillanatban - kiderült, hogy a szokásostól eltérően nem a Jurisics Gimnáziumban lesz a túra rajtja.

1 / 36

Kattints a képre a nagyításért!

Elég nomád, de legalább fedett helyszín, kedves, de még pakolgató szervezők fogadnak. Kivárjuk a hat órát, és gyerünk, útra fel! A zöld sávon a Szénsavas kútig, és tovább is, a Hermina utcába. Itt még csak-csak segítenek valamit az utcai lámpák, de hamarosan sűrűn fás, erősen hullámzó és rézsűs, valaki szerint egyenesen szakadékos terep fogad. Közben elbúcsúzom Zolitól - megállapodunk, hogy mindketten a saját tempónkban megyünk végig - viszont felbukkan egy ismerős arc: szia, Vera! Többször is túráztunk már együtt rövidebb-hosszabb szakaszon, örültem hát a találkozásnak. És nem tagadom, a remek lámpájának is. Segítségével (és társaságában) aztán észrevétlenül eljön az Óház-tető, ahol már kezdek szabad szemmel is látni valamit. Kösz még egyszer, Vera!

2 / 36

Kilátót soha ki nem hagynék, még ennyire ismerőst sem. Lenyűgözően szép napkelte előtti tájban lehet részem, lent a még csak ébredező Kőszeggel. Sok idő azonban nincs. Egyrészt azért elég friss háromnegyed hétkor idefent a levegő, másrészt lebeg előttem a kitűzött mai cél: 9.30, de még jobb lenne, ha sikerülne egy órával megjavítani a tavalyelőtti időmet (10.15).

Az OKT-n haladok a Vörös-keresztig. Remek terep, már látni is egészen jól lehet, több párost megelőzök, az Irány-hegytől pedig futok egy jót. A Vörös-keresztet lefotózni persze még esélyem sincs. Balra fordulok a piros kereszt jelzésre. Onnan hatalmas zúgás lefelé, szinte egészen Velemig. Ez a hegység egyik legpompázatosabb része. Sohasem zajos a kirándulóktól, nem számít populáris résznek, nincs kiemelt látnivaló, minden békés, rejtelmes, végeláthatatlan.

A Borha-forrás mindig megállásra késztet, még ha nem is vagyok szomjas. Aztán tovább haladok, innen is. Egyre világosabb az erdő, és az utat figyelni kell, néha nem is könnyű kivenni az ösvény vékony szalagját. Pár szerpentinmetszés után felbukkan Velem. Az aszfaltot, amíg lehet, kikerülöm a Vasa-kúti kis ösvényen. A második ellenőrzőpont következik, eszem-iszom gyorsan, de (akárcsak az Óházhoz) ide is jövök még egyszer. Csak előbb felugrok a címadó hegyre, előtte pedig át Bozsokra. Onnan ugyanis szigorúbb felmenni, szóval hadd érezzük a kényeztetést. Egyébként ez az egyik legcsodálatosabb szakasz, kihagyhatatlan, és hát ez egy teljesítménytúra a javából.

3 / 36

Gyors pecsét a Sibrik-kastély közelében, és indulhat a 7,4 km, fel a DDK-n. Hamar itt az Óriások lépcsője, most sem adja könnyen magát, hátratekintve viszont Bozsok panorámájával üdít. Ember sehol, a hosszú egyenesben sem. És íme, a Kalapos-kövek, felírom a kódot, futós szakasz jön, el a Holler-barlang mellett. Kiérek a határ menti szakaszra, a Sötét-völgynél. Itt muszáj fotózni, de hát Istenem, semmit nem ad vissza a kép. Bükkös, patakok, források, Golgota. Végül a fenyves, borzongató mély illatával, az előbukkanó esőházzal, és a kilátó. Írott-kő, üdvözlet! Barátságos pontőrök fogadnak: „Harmadik vagy, két terepfutó megy csak előtted, vegyél dianás cukrot!”

4 / 36

Szinte futok fel a vaslépcsőkön, kattintok a Schneeberg felé, a tiszta idő messzire engedi a tekintetet. És máris száguldás lefelé, gyökerek, sziklák, figyelj! Felfelé igyekvő túratársak, mindenki rövidre veszi a köszöntést - a levegő most másra kell. Aztán lekanyarodás, búcsú a kéktől, a piros jön le Velemig. Néha a fák is ezzel a színnel ékeskednek, máskor a sárga, barna, zöld ezer árnyalatával. Szűk, köves szakaszok, vékonyka ösvények, csobogó patak, távoli panoráma. Lefelé, folyamatosan, el kell veszíteni azt a hat-hétszáz métert, nincs mese, Velem mélyen a völgyben vár. Ellátással, ismét. A zsíros kenyér lágy és ropogós, a tea forró és fűszeres, ilyet csak itt iszok.

5 / 36

Körülöttem nagy a nyüzsgés, húszasok, harmincötösök érkeznek folyamatosan. Sok a fiatal, jó látni őket. A cáki pincesort emlegetik, irigykedek, az nekem ma kimarad. Pár szót váltunk és végleg elköszönök, megint a Vasa-kúti forrásutat választom.

Újabb kihívás. Kék kereszt, egészen fel a Hörmann-forrásig, ami a hegység legmagasabban foglalt forrása. Nincs messze, 3,55 km, de a szintemelkedés ezalatt 394 méter. Ez sem lenne durva, ha normális tempóban mennék, de az ma kizárt. Folyamatosan a 9.15 lebeg előttem, amit nagyon-nagyon szeretnék. Éppen félútnál járok, gyors számvetés. Jól állok, de fáradni fogok, lesznek még fincsi szakaszok. Telefon a családnak: minden rendben, és tesónak: köszöni, ő is jól áll, itt van pár kilométerre. Hát hajrá, tovább!

6 / 36

Számolom, idén negyedszer megyek fel a Szent Vid-kápolnához, de nincs mese, most a legszebb. Szusszanás, ez is megvan, a parkoló tele autókkal (sőt, busz is van), de a táj itt is csodaszép. Kék kereszt, továbbra is, majd egy eltévedt futó szemből, beszélünk, aztán folytatjuk, ő le, én fel. Gyönyörű erdők, ösvények, majd a fenyves és a tető, meg a forrás. A víz üdítő, a hosszú lejtő (újra OKT) futható, a panoráma Ausztria felé pedig ősszel a legszebb, ez egyértelmű. Fel a lépcsőkön az esőházhoz, ahol csend fogad. Sehol senki. Telefon a rendezőnek. Uhhh, ez fáj, csak másfél óra múlva nyit a pont. Gyorsan meggyőzöm, rögzítem is az útvonal trackjét, meg - csak neki - szelfizek is, üsse kavics. Elenged, mehetek tovább. Az itt szokásos almát azért kicsit sajnálom, de van elég ellátmányom, ez legyen a legkisebb gond.

7 / 36

Aztán zöld sáv, továbbra is, pedig elvileg itt le kellene térni balra, egyedileg jelölt szakaszra. Megegyeztünk még tavaly, és ma a rajtban is a rendezőkkel, hogy maradhatok a zöldön a Zeiger-nyeregig. Igaz, vállalok 350 m és 30 m többletet távban-szintben, de szerintem szebb, jobban járható, és itt még egy Szikla-forrás is van. Meg is hálálja a hűségemet, ezúttal nem száraz, mint egy hónapja, hát keverek is egy izóitalt. Jól jön az a Zeiger-nyereg előtt.

8 / 36

Megvan aztán ez is, figyelek a kereszteződésben, a Tábor-hegy felé a zöld háromszögön haladok. Emelkedő, továbbra is, de nekem a nyereg volt a mumus, ez már lazább, és szép a kilátás. Tető, magassági pont, a kódot csak lefotózom, lejtő, és megint emelkedő. Járatlan rész következik, hosszú kilométereken át, a hegység talán legismeretlenebb tájai. Ez már távol van mindenféle közismert résztől és látványosság sincs, mint sokfelé másutt. Figyelni kell a fehér pöttyökre a fatörzseken, de az érintetlen erdők lenyűgöznek, és lám, muflonok is vannak előttem. Most békésen ballagnak, de felidézik bennem a két évvel ezelőtti hátborzongató élményt, amikor (ugyanezen a szakaszon) megriasztottuk őket, és hihetetlen dübörgéssel rohantak el mögöttünk.

9 / 36

Meglátom a nemrég bejárt Hirschensteineket is - és nincs jelzés! Szerencsére csak 50-100 métert tévedtem, de azért bosszant. Ránézek az órámra. Jó, nincs gond, elmajszolok egy szendvicset, és folyamatosan gyönyörködök közben. Apró, fehér virágok a lábam alatt, ki-kikerülöm az ősz utolsó ajándékait. Megérkezek a Paradicsomos előtti szigorú lejtőhöz, ahol alig látni az utat, cserébe a jelzések is ritkák és nagyon vigyázni kell. Megúszom esés nélkül, magam is csodálkozok rajta, és leérkezek az úthoz.

10 / 36

Itt már meg sem lepődök, hogy nem találok pontőrt, jobb kanyar, tovább az úton. Gyors készlet-ellenőrzés. Bizony fogyóban a vizem, itt adni szoktak, és ez most ugyancsak kimarad. Számolok, a Hétforrásig kell, hogy kitartsak. Á, nem lesz gond, látom. Balról Rőtfalva (Rattersdorf) lenyűgöző panorámája, ez már aszfalt, sajnos, több kilométeren át. Igaz, jól futható, meg a tájat is nézni kell, nézni muszáj. Aztán jön szembe egy autó, a pontőrrel és vízzel. Jobbról elhagyom a Kereszt-kúti pihenő barátságos házikóit, fogynak a kilométerek, hamarabb érkezek meg a forráshoz, mint számítottam rá.

11 / 36

Nagyon kedves pontőrök fogadnak, ajándék almát is kapok, kompenzálja a Stájer-féle elmaradt példányt. Tas vezér a mai kiszemelt, kulacs kerül a neve alá. Forduló, és kereken egy kilométeren át meredek, 167 méternyi emelkedő vár rám az OKT-n az Óház-tetőig. Na, ehhez már sok volt az eddigi extra tempó, szokásomtól eltérően egy pihenőt próbálok engedélyezni konok önmagamnak félútra. A sors megoldja helyettem, Zoli csörög rám: mizujs, merre jársz? Remek tempót jön ő is, gratulálunk egymásnak, nekiveselkedek a maradéknak, fel is bukkan a kilátó masszív tömege. Ki nem maradhat most sem a teteje: egészen más a panoráma, mint reggel.

12 / 36

Ez az utolsó pont, zsíros kenyérrel kínálnak: jaj, dehogy, köszi! Egyél, barátom, ettél ma eleget? Aggódva néznek rám, megijedek: talán látszik rajtam? Igen, tényleg keveset, hát persze. Teli hassal ez így nem ment volna. Mert ez most „így” ment, ez már látszik, ez itt és most válik nyilvánvalóvá. Hogy ez igen-igen jó lesz. Hogy ez valami hatalmas lesz! Ezek a katarzis pillanatai, amiért ezt az egészet csináljuk, sokan, sokféleképpen. Gyönyörű tájak, friss levegő, színek, hangok, illatok. Mind-mind nyomós indok az elindulásra, ki a természetbe. De a „fordulatszámmérő” (jelen esetben: pulzus-számláló) minél magasabb (gyakran piros) tartományában tartózkodni… ahhoz más is kell. Ahhoz ez kell, szerintem.

13 / 36

Kattints a képre a nagyításért!

Ezzel a lendülettel rohanok neki az utolsó 3,6 kilométernek. Viszlát, kék, újra zöld! Egész végig a fejemben dübörög a gondolat, hogy meglesz ez, meglesz, csak vigyázz magadra! El ne ess, sok a gyökér, a szikla. Kanyarok, lépcsők, kidőlt fák, vágta. Szurkoló üzenet kis feleségemtől, aki otthon a neten követi az utolsó száz métereket. Ismerős szemből kocsival, SMS tőle is, elhagyom a szerpentint, adrenalin ezerrel, Hermina utca megint, kellemes lejtő. Nem szabadna már, de futok, futok. Nem kellene, de nem tudom abbahagyni. Aztán a cél. Gratulálnak: harmadik vagy! Oklevél, kitűző, az öcsém mosolyogva csóválja fejét, amikor elmondom neki: 8.41! Az Írottkő 50-et kétezer méter feletti szinttel, ennyi idő alatt teljesítettem. A (messze) előttem befutó két profinak alighanem ez egy szerény eredmény, nekem most maga a világ. Másfél órát javítottam az előző eredményemen, a szintidőből pedig bent hagytam… előbb muszáj lenyújtanom és ennem-innom, de aztán csak kiszámolom: négy óra tizenkilenc percet. Hát, tesó, kénytelenek leszünk Bozsok felé hazamenni. Igen, a Kerekes cukrászda felé, úgy hiszem.

Szöveg és fotók: Gombos Kálmán

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!