Kéktúrázás a gátőrház éber őreinél
Az idei Kéktúrázás Napja előtti pénteken amolyan prológ jelleggel beterveztünk egy ráhangolódó, bemelegítő túrát. Első körben Tiszakanyártól Cigándig gondoltuk, aztán módosult a cél Pácinig, de ez meg majdnem sok lett. A végén időhiányba is kerültünk, és alaposan ki is fáradtunk ettől a majd 25 km-től.
Hajnali indulás után a delet elütő harangszót már Tiszakanyáron hallgattuk Misiékkel, akikkel itt beszéltük meg a randevút. Mivel a szállást még nem tudtuk elfoglalni, ezért úgy döntöttünk, hogy előbb rapidban lejárjuk a Tiszakanyár–Cigánd-részt, majd visszajövünk elfoglalni a szállást és késő délután pedig a Cigánd–Pácin-szakaszt toljuk le. Kétkocsis megoldást választottunk, Misiék elautóztak Cigándon az almásig, onnét indultak, mi pedig Rétközi településről, a Tisza bal partjáról.
Ha már így szóba került, akkor tartottam egy rögtönzött töri órát a népes egybegyűlteknek, elvégre oly lelkesen készültem rá. Tiszakanyárról legkorábban a 14. század utolsó harmadában emlékeznek meg iratok, bár egyes hamis okiratok már korábban is említik Kanyárt, ami szlovákul lovászt jelent. A Tisza hordalékkúpjára épült település határában kerültek elő őskori és népvándorláskori leletek, ezeket ma múzeum őrzi Nyíregyházán.
A terület a leleszi, majd a jászói konvent tulajdona volt egészen 1945-ig. Az élet mindig lassan folyt ebben a Tisza-parti faluban, a történelem viharai szerencsésen elkerülték, csupán egy említésre érdemes esemény tizedelte meg a lakosságot, az 1876-os nagy tiszai árvíz. Épített öröksége is csekély, református temploma 1813-ban, római katolikus temploma pedig a 20. században épült. Található egy Honfoglalás park a településen.
A rendhagyó ismertető után Misiék a gépesített járművükbe pattantak, mi pedig az „Apostolok lován” nyargaltunk végig a falu egyre lepukkantabb házai között. Állandó túratársam erős tempót diktált, így percek múlva a mai legnagyobb emelkedőt küzdöttük le, felhágtunk a legmagyarabb folyó, a „Szőke Tisza” gátjára, melyen a Kisvárda–Sátoraljaújhely közötti közútig vándoroltunk. Egy balra átot dobtunk, és máris a II. Rákóci Ferenc hídon keltünk át a Tisza fölött.
Így az is természetes, hogy róla nevezték el az 1994 októberében átadott közúti hidat, melyen a Rétközből Bodrogközbe érkeztünk, közben (vár)megyét is váltottunk. Érdekes a híd története, hisz ez a híd ezelőtt hosszú esztendőkig innen több mint száz km-el távolabb, Polgárnál szolgált. Miután azt modernebb szerkezetűre építették, ez feleslegessé vált. Eldobni nem akarták, és hosszú tervezgetés után úgy döntöttek, hogy a híd újjáépítésével oldják meg Bodrogköz addigi szűkös közlekedési kapcsolatait, ezzel tehermentesítve a korszerűtlen kompokat, melyen addig a Tiszán átkeltek.
A híd felállításának helyéül Cigánd körzetét választották, és egy új, eddig sehol nem alkalmazott mérnöki bravúrral, vízi úton szállították új állomáshelyére a hidat két darabban, közben leküzdve a tiszalöki duzzasztót és a tokaji hidakat. Ezen a régi hídon keltünk át a méltóságteljesen tova futó Tiszán.
Még a vízen megcsillanó napsugarak sem törtek át a sűrű növényzeten, ezért roppant csalódottak voltunk, úgy bíztunk benne, hogy legalább egy-két alaklommal rácsodálkozhatunk a folyamra. Lemenni sehol nem volt lehetőség, csak mikor már elértük Cigánd első telkeit, akkor tudtunk volna lefutni a Tiszához, a komphoz, melyen Dombrádra lehet átkelni az üdülőterületre. Erre meg sajnáltuk az időt, ehelyett hosszú talpalásba kezdtünk az utunkba eső bodrogközi városon.
A Bodrogköz egyetlen városa, és egyben a legnagyobb települése is a maga alig 3000 fős népességével. Cigánd ráadásul járási székhely is, küzdelmes történetével és gazdag hagyományaival egyetemben. Az elzárt település látványos fejlődése 1994-től, a Tisza-híd átadásától datálódik, hisz ekkor soha nem látott lehetőségekhez jutott, mellyel a település elitje jól sáfárkodott.
A Bodrogköz ezen része már a Honfoglalás előtti évszázadokban lakott volt, ezt régészeti leletek támasztják alá, de új hazát kereső eleink is megtelepedtek ezen a szegényes, elzárt vidéken, hisz a terület ki volt szolgáltatva a Tisza kénye-kedvének, és jóformán megközelíthetetlen volt a térséget körülvevő ingoványokon, mocsarakon keresztül. Az itt kialakult településről a 13. század végén tesznek említést, majd egy birtokper folyamán két részre szakítják Kis- és Nagycigándra, és így is marad évszázadokon keresztül, mert csak 1923-ban egyesítik újra.
A halászó, vadászó és gyűjtögető életmódnak a Tisza szabályozása vet véget, mellyel gazdag termőföldek alakulnak ki, és a település is kiszabadul az ingovány fogságából. Ekkortól mezőgazdasági termelés a meghatározó megélhetési forma.
Hazánk egyik leghátrányosabb területének, a Bodrogköznek a legjelentősebb települése 2004-ben kap városi rangot, 2013 óta járási székhely.
Mi, amilyen gyorsan érkeztünk, olyan gyorsan is igyekeztünk elhagyni Cigándot, bár lett volna mit megnézni: református templom, Bodrogközi Múzeum, világháborús emlékművek, Falumúzeum, Kossuth-szobor, ezekből csak az útba esőkre vetettünk futó pillantást, mert a mai penzum a rohanásról szólt! Kedvesemnek ma felhatalmazása volt begyújtani az utánégetőket, és olyan tempót diktálhatott, ami a csövön kifért. Két óra lett volna pár perc múlva, mikor a hosszú aszfaltkoptatás után bekanyarodtunk a hatalmas almás mellett egy földútra, ahol Misi leparkolt.
Így esett, hogy három előtt pár pereccel leparkoltam az előbbi almás mellett, és belecsaptunk a lecsóba újfent. Misiék Pácinig mentek, velük majd menet közben találkozunk valahol, és kulcsot cserélünk.
Széles földúton trappoltunk a Klein-tag és a Nemes-tag hatalmas szántói között, balról pedig egy nevetlen, pangó öntözőcsatorna emelte a táj egyhangúságát.
Csak nem minket! Nekünk ugyanis még messze nincs vége az alföldi vándorlásnak, vannak még lyukak a folyamatos csíkon. Kellemes meleg délután volt, szél sem fújt, néznivaló is kevés akadt, így egész haladós tempót tudtunk felvenni. Néha, mikor a technikára pillantottam, mindig 5 feletti átlagot láttam, gyorsan fogytak a méterek.
Elérve a Tiszakarádi-főcsatornát, kicsit szusszantunk a zsilipnél, fotózkodtunk, csodáltuk a kézzel fogható közelségbe került zempléni tájat. Felhívtam Misit, ők még kicsit messzebb jártak a gátőrháztól, ezért innét szédelgősre váltottuk a tempót, és elandalogtunk a csatorna bal partján a hídig, melyen át lehet kelni a víz fölött.
Egy hangja nem volt, várta a jutalomfalatot, amit persze, hogy megkapott. A többi kutya most láncon volt, nem mindig van így, ahogy hallom, más túratársainktól, de támadás sem volt még tudtommal. Egy komondor nagyon acsargott, de vélhetően őt sosem veszik le a méretes láncairól. Kedvesem persze, hogy kiélte kutyaszeretetét, még a láncon lévőket is megsimogatta, ők is kaptak kis csemegét.
Mivel a gátőrház egyben igazolópont is, így beütöttük az itinerjeinkbe az igazolásokat, frissítettünk, és csodáltuk a csendes víztükröt, míg vártuk Erzsikééket. Miután megérkeztek, autókulcsot cseréltünk, örömködtünk egymásnak, pózoltunk a közös fotók kedvéért, és továbbálltunk. A változatosság kedvéért most a csatorna jobb partján vándoroltunk arra, ahonnét jöttünk. Bő kilométernyit haladtunk a mart aszfaltos úton, amikor jelzéseink egy balra átot vezényeltek, és egy hepehupás földút következett, mely egy lápos területet szelt át, balról pedig egy újabb nevetlen öntözőcsatorna szegődött mellénk.
Errefele egy rövid részen megjött a mindennapi dzsindzsa is, de erre barátaink elbeszéléséből már fel voltunk készülve. Mivel elég sokat elmolyoltunk a gátőrháznál, az óra is előre szaladt, már el is ütötte az ötöt, mikor ránéztem karórámra, és még vagy 3 km volt hátra!
Össze kellett kapni magunkat, kedvesemnek sem kellett több, begyújtotta a fáklyákat, és úgy Csöpisen odaszólt: „Tűz, Csucsu!”. Hamarosan el is értük Pácin első ipari telephelyét, ahol aztán szilárd burkolat fordult bakancsaink alá. Kedvesem még fokozta a tempót, lassú kocogás is volt, és így éppen elértünk az ellenőrző ponthoz világosban. A pecsételőhely Pácinban a helyi „futballstadion” mellett a Mágocsy-kastély hangulatos angolparkjában kapott helyet. Igazolás után még elsétáltunk hazánk talán legszebb reneszánsz kastélyához, melyet éppen most újítanak fel, ezért nem is látogatható.
Nagyon elszaladt az idő, rendesen el is fáradtunk, ezért a falu és a kastély megismerését a következő alkalomra halasztottuk, megkerestük Misi autóját, és visszamentünk a szállásra. Bevártuk barátainkat, felszedtük Tamást, és megvacsoráztunk. A nap végén még megfogadtuk, sokadszorra, hogy soha többé ilyen hosszabb penzumot a 0. napra!
pácin / nyírség / Bodrogköz / Tiszakányár / Cigánd / alföld / alföldi kéktúra / gyalogtúra / kéktúrázás
Örményország keleten innen, nyugaton túl
2024.10.28.„És aludni mikor fogtok?” – kérdezte Hovhannes a taxiban, aki maga sem emlékszik, hogy ő mikor aludt utoljára. Hajnali érkezésünk miatt a kérdés jogos, de aludni majd csak este fogunk, messzire kell még eljutnunk aznap. Jerevánt elhagyva kopár dombok szegélyezik az utat, markánsan más a táj, mint nálunk. Furcsán kacskaringóznak a feliratok, próbáljuk kisilabizálni az elsuhanó örmény betűket, mindhiába. Majd felbukkan a Szeván-tó kéken csillogó vize, már ránézni is frissítő.
→ Tovább
Egy nap az Országos Kéktúrán, Tapolcától Tördemicig
2024.10.16.Az alábbi túraleírásból kiderül, milyen élmény egyedül felfedezni a legismertebb túraútvonalunk egyik legkülönlegesebb szakaszát a Balaton-melléki tanúhegyeket is megmászva. Egy rövid spoilerezés: a Kéken sosincs egyedül az ember.
→ Tovább
Dolomitok – a túrázók paradicsoma
2024.10.15.Most már ősz van, de még élénken él bennem a sikeres nyári magashegyi túra élménye, a világ legszebb magashegységének szépsége, a Dolomitok túráinak varázsa. A leglátványosabb túránkat osztom most meg veletek.
→ Tovább
