„Mindent mértékkel érdemes csinálni” – furcsán hat a mondat Makra Ákos szájából, aki társával, Kércz Viktorral épp most ért célba a világ egyik legrangosabb hosszútávú túraútvonalán, a 4270 km-es Pacific Crest Trail-en. Július közepe előtt indultak a kanadai határtól, és az Egyesült Államok nyugati hegyláncát hosszában átszelve érkeztek meg a mexikói határra.

Persze az idézett mondat nagyon is érthető, hiszen ahogy a páros többször is kiemelte, a 4270 kilométeres táv valójában szinte felfoghatatlan, ezért apró szakaszokra bontva lehet csak tervezni az előrehaladást: „Kis léptékre bontod fel a hosszú utat. Négy-öt hónapig gyalogolsz, van egy hosszútávú célod, és tudod, hogy akkor éred el, ha mindennap teszel érte valamennyit.”

Kércz Viktor és Makra Ákos a PCT déli végét jelölő Monumentnél a mexikói határ mellett

1 / 40

Fotó: Dr. Makra Ákos

Az amerikai vadon egészen más dimenzió, mint Európa szétszabdalódott, apró természeti területei, ennélfogva az élővilága is több odafigyelést igényel a túrázóktól. Ákosék medvével, csörgőkígyóval és pumával is találkoztak, ezek közül utóbbi volt a legijesztőbb: „Követett egy puma. Kerestem az ösvényt, de fejlámpával sem találtam, mert már sötét volt, és megláttam egy fénylő pontot. Rájöttem, hogy egy szempár, ami ötven méterről közeledett felém cikkcakkban, mert felhívtam magamra a figyelmet.

Aztán szerencsére egyszer csak elmaradozott.” Ákos szerint egyébként nem érdemes görcsösen félni a vadvilágtól: „Ők sem hülyék, felmérik, hogy érdemes-e megküzdeni. Könnyen, a legkisebb energiabefektetéssel akarnak túlélni és zsákmányt szerezni, az pedig nem az, hogy harcba bocsátkoznak egy emberrel.”

2 / 40

Fotó: Makra Ákos

És hogy milyen érzés mindezek után megérkezni a „célhoz”, a mexikói határkerítés előtt magasodó, kanadai párjával azonos megjelenésű Monumenthez? Kércz Viktor röviddel a megérkezés előtt ezt mondta a Turista Magazinnak: „Amikor már csak pár napra vagy a céltól, nincs olyan érzés benned, hogy úristen, mindjárt vége. Biztosan lesznek érzelmes pillanatok, de már az elmúlt két hétben is úgy éreztem, hogy mindjárt vége, szóval nem hirtelen váltás lesz.”

Kapcsolódó cikkek

Felkészülés az amerikai vadonra – egy öt hónapos túra megtervezése

Tovább

Küzdelmek a washingtoni ősvadonban

Tovább

„Nem egy spirituális élmény miatt jöttem el. Nem az volt az oka, hogy nincs rendben az életem, és meg akarok világosodni, vagy hogy ez a túra majd varázsütésre megoldja az összes problémámat. Mostanában azon gondolkodtam, hogy azt csinálom, amit szeretnék, ott vagyok, ahol szeretnék lenni, és ez egy óriási szabadság, amit nagyon sokan nem engedhetnek meg maguknak” – összegzi a célba érés előtt Makra Ákos.

4 / 40

Fotó: Makra Ákos

A páros útját a Turista Magazin felületén is követtük, és közben is feltűnt, hogy az egyébként rendkívül érzékletes és szórakoztató beszámolókban nyoma sem volt panaszkodásnak, és szó sem esett mentális fáradtságról. Pedig most mindketten arról számolnak be, hogy a több mint négyhónapos menetelés egyértelműen mentálisan volt megterhelőbb.

„A monotonitástűrés fontos menet közben, fizikálisan hozzászokik az ember. Belegondolsz, milyen sok van még hátra, és ép ésszel nem tudod felfogni, hogy még kétezer-ötszáz kilométer, és az hány napot, hónapot jelent. Aztán persze ilyenkor rájössz, hogy kis lépésekben kell gondolkodni, egy napon kell túl lenni, és akkor a napok összeadódnak, és hopp, kiadnak egy hetet” – mondja Viktor. „Az is nehéz volt, hogy az otthoni életem megy tovább párhuzamosan, és csomó mindenből kimaradok, amiért itt vagyok, az otthoni fejlődést és előrejutást elcseréltem erre. A család, a szeretteid hiányát, a magányt sokszor érzed egy ilyen ösvényen. Jó egyedül lenni, de azért az ember társas lény.”

40 / 40

Fotó: Dr. Makra Ákos

Ákos is hasonlóan látja: „Van a nyuszikás vicc: meddig megy nyuszika befelé az erdőbe? A feléig, mert onnantól kifelé megy. Gyalogolsz két hónapig, és még mindig nem vagy a felénél. És utána van az, hogy úgy érzed, be tudod fejezni, látod valamennyire a végét.”

A kérdésre, hogy hol jött el a mélypont, Viktor is felemlegette az út féltávja előtti napokat-heteket. „Amikor már gyalogoltál közel kétezer kilométert, azt baromi hosszúnak érzed. Körülbelül két hónapnál jársz,

Ha picit pihensz, menni kell tovább. Egy egy-két napos megállás alatt is érzed az időjárás nyomását, hogy kicsúszhatsz az időből. De óriási mélypont nálam nem volt.”

3 / 40

Fotó: Makra Ákos

Éppen ekkor jutottak el ahhoz a szakaszhoz, amit egy erdőtűz miatt ki kellett hagyniuk, erre Viktor így emlékszik vissza: „Bennem volt, hogy basszus, egy rajtunk kívülálló dolog miatt most fel kellett adni, hogy megszakítás nélkül teljesítsük a túrát, és lehet, hogy még ki kell hagynunk részeket. Egyszer megfordult a fejemben, hogy így van-e értelme továbbmenni. Nem volt nagyon erős gondolat, viszont rögtön figyelmeztettem magam, hogy ez csak egy kis próbatétel, ezen fejben túl kell jutni, és ez minden PCT-túrával együtt jár, ezzel minden PCT-túrázó megküzd fejben. Aztán nem volt több kihagyás.”

Ennyit gyalogolni megszakítás nélkül persze nem csak mentálisan komoly próbatétel. „Nem mondom, hogy ez volt életem fizikálisan legmegterhelőbb túrája, voltak nehéz részei, és négy-öt hónap alatt könnyű összeszedni sérülést, akármit, amire nem tudsz felkészülni. Arra tudsz felkészülni, hogy hogyan fogsz hozzá viszonyulni, és miként fogod kezelni” – mondja erről Ákos.

Neki egyébként egy komolyabb, dehidratációból származó bokaprobléma hozta el az út mélypontját: „A High Sierra tíz napja előtt pár nappal ott voltam egyedül délután fél kettőkor, 32 km volt hátra, csomó szint, meleg, a bokáim mozgásterjedelme beszűkült, mindkettő fájt, dülöngélve mentem, nem esett jól. Viktornak nem tudtam szólni, ő legalább másfél órával előttem járt. Benne volt, hogy nem érek el a megbeszélt táborhelyig, le kell sátraznom előbb, de nem tudok szólni. Az jutott eszembe, hogy a legközelebbi városban segítséget kell kérnem, mert ezt magamnak nem tudom megoldani, és ilyen még nem fordult elő. Ott nem volt bennem, hogy élvezem, azt a napot túl kellett élni.” (A segítséget végül menet közben kapta meg Kárpáti Dorka mozgásterapeutától, Szabad lábon c. blogunk szerzőjétől.)

6 / 40

Fotó: Makra Ákos

Az útvonal nehézségéről, akadályairól persze az ösvényen haladó túrázók között is terjednek az információk, ezek megbízhatósága azonban változó. „A helyiek nem thru-hiker fejjel gondolkoznak, ők aggódnak a körülményeken. A thru-hikerek meg egymás tapasztalatai alapján tájékozódnak, és több ezer kilométer után már sokkal egyszerűbben veszik az akadályokat.

Azok nem lesznek egyszerűbbek, hanem van egy ilyen mentalitás, hogy tök mindegy, mi jön, megoldom, mindig meg lehet oldani. Felszerelés, taktika, a szakasz időzítése” – meséli erről Viktor. Ákos is hasonlóan látja: „Van, aki totál élvezi, hogy megmondhatja a túrázóknak, hogy ez veszélyes, nehéz, meredek stb., és egy idő után nagyon idegesítő, hogy olyanok mondják, akik nem annyira tapasztaltak. Intsen óvatosságra, de ne keltsen félelmet, a kettő között óriási különbség van.”

De aki túrázik, annak a teste is alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez. „Tíz kilót fogytam legalább, nem tudom pontosan. Ezzel számoltam, és tudtam, hogy tíz-tizenötöt fogyhatok, és nem lesz semmi gond. Elégetsz egy nap hat-nyolcezer kalóriát, és maximum négy-ötezret tudsz enni. Fogyni fogsz még úgy is, ha a legegészségtelenebb, legdurvább, cukros, kalóriadús kajákat eszed. A lábfejem pedig szélesedett: szétterülnek a csontok, nőtt is a lábam fél-egy méretet a szétterülésből adódóan” – meséli Viktor.

5 / 40

Fotó: Makra Ákos

A Pacific Crest Trailt kezelő szervezet nyilvántartása szerint évente mindössze 5-600 ember kér engedélyt az egyhuzamban történő, déli irányú (SOBO) teljesítésre, és ebből kb. 150 fejezi be az útvonalat, bár Viktor elmondása szerint az önbevallásra alapozott regiszter nem a valóság megbízható lenyomata: „Ennek saját tapasztalatunk szerint húsz-huszonöt százaléka, körülbelül negyven ember csinálja meg ténylegesen, becsülettel, azaz nem ugrik át részeket. Nagyon sokan előreugrottak, mert nem akartak kifutni a szezonból, amikor jött a Sierra hegyvidéke. Október elseje előtt túl akartak jutni rajta.”

A páros ötévnyi tervezés és készülés végén teljesítette a PCT-t. Viktor így emlékszik vissza a kezdetekre: „Amikor elkezdtem öt éve tervezni a túrát, sok bizonytalan dolog volt az életemben, kerestem a célt, mihez tudom igazítani az életem részeit. Megtaláltam a PCT-t, és onnantól ez egy konkrét cél volt, nagyon jólesett, hogy volt valami, amit szem előtt tudtam tartani, és ennek alárendelni pár dolgot. Mire eljutottam az indulásig, közben rendbe jött minden az életemben, és az indulás pillanatában fura, de felszabadító érzés volt, hogy ha el se indulnék, akkor is tökre rendben lennék magammal.

Nagyon felszabadító volt így nekimenni az egésznek. Konkrétan tök mindegy, mi történik rajta, én így is rendben vagyok magammal, és ez nagyjából kitartott a végéig is, emiatt hiányzott sokszor a hétköznapi életem, mivel azt is legalább annyira élvezem, mint az ösvényt.”

7 / 40

Fotó: Makra Ákos

„Amit elhozok az egészből, az a magabiztosság, hogy tudom, hogy ha valamit kitalálok, meg tudom csinálni, mert csak rajtam múlik. Ez nagyon közhelyesen hangzik, de van benne valami, hogy nem szabad lustának lenni, és oda kell tedd magad, ezt kell megugrani” – összegzi az elmúlt időszak tanulságait Kércz Viktor.

A sivatagban baktatva, a cél előtt Makra Ákos így összegez: „Amikor otthon leszek, az ösvény fog hiányozni. Nálam ez így normális, és erre számítottam. Nincs az bennem, hogy nagyon régóta végezni akarok már, mert nagyon unom. Régóta megbékéltem azzal, hogy ennek vége lesz, és szerintem élvezni fogom az utána következő részt is.”

8 / 40

Kércz Viktorral (Facebook-oldal itt, Insta itt) és Makra Ákossal (Insta itt) a Turista Magazin februári számában olvashattok majd nagyinterjút.