A tavasz hírnökei már jó ideje megjelentek, de a kikeleti színfoltok csak most kezdik igazán tarkára festeni, élettel telire varázsolni a télben megpihent tájat. Aligha van olyan ember, akire ez a mindent átható frissesség ne lenne valamilyen hatással, ne ébresztene vágyat például a természetjárásra, illetve új dolgok felfedezésére. A behatás engem sem került el, amikor a teraszon ücsörögve élveztem a márciusi napsugarakat, a simogató lágy szellőt, és hallgattam a madarak trillázását, a gyümölcsfák éppen kipattant virágain sürgő-forgó méhek döngicsélését. Kedvenc évszakom szikraként pattintotta ki belőlem a szenvedélyt: most kéne elmenni ide, vagy oda, mert ilyenkor ott a legszebb stb. Végül egy ismerős terep ez idáig elkerült részleteire esett a választásom, amelyeket egy Szokolyától Kóspallagig tartó kényelmes útra fűztem fel. Azt gondoltam, kirándulásom főszereplői a kövek lesznek, de mint már említettem, a tavasz inspiráló ereje mágikus hatással bírt.

Magányos túrám hőn áhított csendjére már a Börzsöny déli lankái között döcögve kanyargó „piroska” „retrónak” mondott kocsijában ráhangolódtam. Váctól nem hosszú az út, de miután az első megállónál leszállt az iskolások hada, jóformán enyém lett az egész vonat, sőt, az ébredező táj is, melyben ritmusos kattogással és ringással haladtunk előre. Álmoskás utam Szokolya vasútállomásánál szakadt meg, innentől már gyalog ringattam magam a reggeli fényekkel játszó erdőtájban. Királyrét irányába követtem a Palóc piros jelzéseit, tervem pedig a patak formálta hangulatos völgy viszontlátása és egy korábbi utam során elmulasztott terepi érdekesség, az Öl-hegy lábát övező Vasbánya-völgy, illetve az itt megbújó Jakóby-táró felkutatása volt.

Azt hittem, egyedül lépdelek rövid letérésem avarszőnyeges ösvényén, de szemem sarkában valami cikázás törte meg a hegyoldal egyhangú nyugalmát. Egy mezei nyúl vágtázott a fák törzsei között, jelenlétemmel mit sem törődve, majd előttem pár méterre megállt modellkedni. Nem vagy valami elővigyázatos jószág – gondoltam, de pár pillanattal később feltűnt a léhaság oka, a többi cikázó társ, akik a külvilágról szintén alig vettek tudomást. Hiába, a szerelem nagy úr. Tavasszal pedig ez fokozottan igaz.

Alig tettem meg néhány métert a Vasbánya-völgy széles árkában, kisvártatva feltűnt a hegyoldalban nyíló Jakóby-táró, ahol 1920-43 között vasércet bányásztak. Névadója Jakóby László kohómérnök volt, aki 1941-ben szerezte meg a bányászati jogot és fejlesztette tovább a járatot. A bányaművelésnek a II. világháború vetett véget, melynek során elrabolták a járatokat tartó szerkezeti elemeket és egyéb felszereléseket. Ennek következtében a járatok több helyen beomlottak, így használhatatlanná váltak. Napjainkban a táró bejáratát vasrács védi az illetéktelenektől, ami a balesetek megelőzését, illetve az itt pihenő denevérek zavartalan nyugalmát biztosítja.

Magamtól aligha álltam volna neki a kutatásnak, de korábbi olvasmányaim azzal biztattak, hogy itt könnyen kincsekre lelhetünk, és az ásványokhoz kevésbé értő szemek is megpillanthatnak színes és látványos formájú kőzeteket. Azt gondoltam, az ilyesfajta kincsvadászathoz nem árt legalább egy nagyító, de nem kellett sokáig bogarásznom, hogy felvillanyozzon a dolog. A patakmeder hordalékából egymás után kapkodtam ki a több színben pompázó opáldarabokat, egy-két gránátot és kalcitot. Minél tovább piszkáltam a hordalékot, annál kisebb ásványokat véltem felfedezni, melyek a völgybe beszökő napfény csillanására fedték fel kilétüket. Sem tudás, sem eszköz nem állt rendelkezésemre ezek beazonosítására, de néhány parány ragyogása kimondottan elbűvölő hatást keltett. Tudom, nem minden arany, ami fénylik, de itt állítólag azt is lehet találni, továbbá zafírt és még kitudja, milyen színpompás ékességeket.

Sikerélménnyel eltelve, csiripelő cinkék kíséretében és egyre bársonyosabb napsütésben folytattam az utat a piros széles erdészeti útján. A gépek nyomában kialakult pocsolyákban is beindult a tavasz. Erre még a természetvédők táblája is figyelmeztetett, de ha közelebb hajolunk sokkal egyértelműbb jelek mutatják, hogy a békanász már megtörtént. Hatalmas petecsomók sorakoznak a víz alatt és a felszínén, melyek sejtelmes, már-már földönkívülinek ható jelensége egyszerűen csak az élet csodáját hirdetik.

Gondoltam, a piroson útba ejtem Királyrét panorámáját, mielőtt következő kiszemelt helyszínem felé veszem az irányt. Máskor kerültem volna a kirándulóközpontot, de ilyenkor, hétköznap délelőtt aligha kellett tartanom a parfüm- és öblítőillatban hömpölygő nyüzsgéstől. Nem tévedtem. Hosszú percekig egyedül élvezhettem a Vár-hegyen álló kilátó körpanorámáját, benne a terepasztalként elterülő Börzsönyt, ami egyelőre még a színpaletta téli árnyalataival gyönyörködtetett.

Sokadjára járok a Királyrét fölé magasodó Vár-hegy magasba szökő, de csupán 359 m magas kúpján. A hegyen a késő bronzkorban kisebb település állt, a 12-13. században pedig egy árokkal és sánccal határolt földvár lehetett, legalábbis a régészeti vizsgálatok erre engednek következtetni. Az efféle történelmi emlékek bennem mindig felkeltik a kíváncsiságot, de itt, a Vár-hegyen már aligha van mit felfedezni. Hasonló nyomok majd következő állomásomnál terveztem kutatni, de addig még hátra van egy-két kilométer. Ezen a szakaszon pedig a már jól ismert Vár-hegy gránátos oldala, az itt nyíló régi vasérctárók kőbe vájt járatai, és a szintén kincseket rejtő Szén-patak, illetve maga Királyrét várt rám.

Ez alkalommal nem kapirgáltam a hegyoldalban gránátok után, de most sem tudtam megállni, hogy belessek az egyik felhagyott bányavágatba. Kíváncsi voltam, hány denevér tanyázik itt várva az alkonyi lakomát, ami a nappali rovarforgalmat elnézve igen bőségesnek ígérkezett. Ottjártamkor mindössze egy magányos bőregér kapaszkodott békésen a járat plafonján, akit óvatosan (direkt fény használata nélkül) megörökítettem, és aztán tovább is álltam.

Királyréten alig találkoztam egy-két emberrel. Nyoma sem volt a hétvégi forgatagnak. Bár a büfé nyitva volt, kihaltság lengte be az elmúlt években egyre csinosodó és egyre nagyobb tömegeket vonzó kirándulóközpontot. Ez a csend tökéletesen passzolt addigi utam meghitt hangulatához, így nem annyira bántam, hogy az új fogadóépületben berendezett erdészeti és helytörténeti kiállítást most nem tudtam újra megnézni. Korábban ugyanis csak kutyafuttában láttam, pedig az igényes tárlat több időt is megérdemelt volna.

Királyrét aszfaltcsíkját követtem déli irányba. Következett a Pap-hegy történelmet rejtő sziklakertje, amihez jelentős kaptatót kell letudni a műútról leágazó jelzetlen úton. Itt már vagy saját, belső iránytűnkre, vagy a GPS-re támaszkodunk. Nekem csak egy kicsit kellet puskázni, hogy eljussak a megfelelő helyszínre. Egykoron a Pap-hegy keleti oldalában egy 110 x 10-60 m kiterjedésű bronzkori telep volt. Az erődítés enyhén kiemelkedő kősáncvonalait a laikusok is felismerhetik. Az itt előkerült cserépleletek alapján ez a telep is a kyjatice kultúra idején keletkezhetett, hasonlóan a börzsönyi földvárak többségéhez. Erődítést azonban nemcsak a hegyoldalban, hanem a Pap-hegy 473 méter magas csúcsának közelében is találunk. Utóbbit Árpád-kori földsáncként regisztrálták a régészek.

A hegynek felfele kitértem a déli oldal kilátóteraszára, ahonnan a közeli Szokolyára és a Szentendrei-sziget irányába lehet ellátni. A köves letörés panorámája jó apropót adott egy kis pihenésre. Épphogy leheveredtem, amikor az idilli kis tisztás csendjét korrogás törte meg. A hollók tavaszi hangulatát különféle kopogó, kotyogó vagy visszhangzó, furcsa „klong” hangokkal fejezik ki. Ennek köszönhetően ezek a felettem köröző varjúfélék koncertjükkel mindent bemutattak hang-, vagy ha úgy tetszik énektudományukból.

Az égről kisvártatva a talaj felé terelődött a figyelmem. Sárga virágok és izgő-mozgó lények töltötték meg élettel a kövek között zöldülő gyepet. Nünüke serénykedett esetlenül a nehéz terepen, verőköltő bodobácsok randevúztak a mezei árvácskák üdítő ligetében. Bár minden oly marasztalón hatott, mégsem halogattam a továbbmenetelt. Pár perc múlva már a Pap-hegy tetején álltam, ahol semmi különös nem fogadott, csupán egy szederrel és vadrózsával benőtt csúcskő, illetve a Várak a Börzsönyben jelvényszerző túra kódja.

A Pap-hegy gerincén nyugatnak haladva – továbbra is jelzetlen úton – kóspallagi végállomásom felé tartottam. A Tar Péter-rét széles tisztását követően letértem a hegyoldalban vezető kék keresztre, ami már egyenesen a Börzsöny egyik legszebb fekvésű falujába vezetett el. Mielőtt még végleg leereszkedtem volna, kíváncsiságból felkapaszkodtam a szomszédos Fekete-hegy kőgörgeteges csúcsára. Nem tudtam, vár-e itt rám bármi érdekes, de Kóspallagról nézve mindig szemeztem ezzel a környezetéből markánsan kimagasló bérccel: vajon mi van a tetején?

A mohás, kőgörgeteges környezet itt is vadregényes idillt idézett, de a Pap-hegy oldalával ellentétben a Fekete-hegy lejtőjének báját a virágzó som tovább fokozta. Az ébredező természet és a délutáni fények a sárga szín több árnyalatával is megörvendeztetett, melyek kellemes záróakkordokként búcsúztatták mindössze 15 km-es terepezésemet. A nap élményeit a Kóspallagon vásárolt sör koronázta meg, mely kiváltképp jól esett, amíg napfürdőzve vártam a hazatérést jelentő buszjáratot.

A cikk először 2023 áprilisában jelent meg.