Kis társaságunk kora őszi biciklitúrája sajnos épp egybeesett a hosszú aszályos időszak utáni özönvízzel, a Boriszra keresztelt ciklon dúlásával. Az biztos, hogy nagyon kellett már az eső, de ennyire? A három napra tervezett túra Bátaszéktől Balatonlelléig tartott volna, de egy nap után feladni kényszerültük a terveinket – majd visszatérünk egyszer alkalmas időjárási körülmények között.

Nehéz indulás

Álmoskás, nyirkos időben szálltunk fel a vonatra Budapesten, hogy a sárbogárdi vasútállomás fél méter széles, peronnak nevezett tákolmányain átevickélve a bajai Gemenc interrégión folytassuk tovább a zakatolást. Én szekszárdiként ezt a kört már nagyon jól ismerem, több százszor leutaztam már a távot, és most kivételesen különösebb késés nélkül érkeztünk meg célállomásunkra, Bátaszékre.

ugyanis az eső rákezdett. De a radarképet vizslatva ígéretesnek tűnt Borisz szakálltincseinek pöndörödése, ezért úgy döntöttünk, a remek bátaszéki váróteremben vészeljük át az aktuális esőroham nagyját, mielőtt elindulnánk. Legalább mindenki elmehetett boltba, wc-re, még ha nem is kellett onnan vagy oda semmi. Lefutottuk a kötelező és opcionális, majd a hobbiköröket is, közben az állomást szépen kitakarította egy kéttagú brigád, mi pedig végre nyeregbe pattanhattunk, hogy nekilássunk az aznapra kitűzött 76 km-nek.

Bátaszéktől nyugat felé indultunk el egy aszfaltozott úton a híres molyhos tölgy irányába, de annyira meredek volt az emelkedő, hogy a fa meglátogatására nem is koncentráltunk, elvánszorogtunk tőle 100 méterre. Átkeltünk a megszüntetett Bátaszék–Pécs vasútvonal néhai hídja alatt is – valamennyire a girbe-gurba, néhai 64-es számú vasútvonalat követjük majd, de az utólagos tapasztalat szerint a Geresd dombjainak mi kevésbé finoman megyünk majd neki, mint a sűrű ívekkel mászó vasút.

Egy darabon még kiváló minőségű, aszfaltos úton haladhattunk, a dombtetőre felérve pár km-t ráadásul szintkülönbség nélkül. Valahol áttekertünk az M6-os autópálya A jelű (legészakibb) alagútja fölött is, majd pedig néhány őrületes hupli következett, amin nyílegyenesen vezetett át a továbbra is betonos út. A víz okozta síkosság miatt a lejtőket óvatosan kellett venni, így az emelkedőkön hosszabbra nyúlt a szenvedés, de ez még a jobbik fele volt a Véménd felé vezető útnak.

Tócsából sártengerbe

Az egyik kereszteződésben elfogyott alólunk a burkolt út, és egy füves földútban folytatódott.

Hát akkor nosza, négyünkből kettőnek volt erre a terepre alkalmas a bicaja, ketten pedig országútival jöttünk, így sok helyen inkább toltuk. Közben persze néha csöpögött egy kis eső, és alulról, a dzsindzsa felől is támadott a víz.

Egy-két hupli után megtudtuk, hogy még mindig van lejjebb: a füves földút kijárt földúttá változott, ami ilyen esőben igazi dagonya, csúszós, süppedős sár. Még tolni se lehetett a bicikliket, mert a felszedett sártól beragadtak a kerekek. Nagyon-nagyon hosszadalmas néhány km következett, ahol mindenki a kedvenc botjával pucolta a sarat a villa és a kerék közül, hogy valami haladást egyáltalán realizálni lehessen.

A Geresdi-dombság keleti végein járunk, egyébként kellemes környék, most is nagyon szép fények voltak, ahányszor az eső illatát megéreztük, annyiszor a nap is előpislákolt a déli égbolt irányából. Végül se az eső nem esett, se a nap nem sütött ki. Viszontagságos utunk egy ponton aztán elfogyott, és a lehető összes térkép, legyen bár papíralapú vagy alkalmazás, előkerült, hogy a folytatást megfejtsük. Nagy nehezen kiderítettük, hogy egy régi szurdik (löszvölgy) nyomvonalát kellene követni. Itt nagyobb kövek és bedőlt fák is az utunkat állták…

de végül is minden akadályon áthámoztuk magunkat. Alig haladtunk, és a fél nap már letelt, jó lesz ez. Végre befutottunk Véméndre, amit „falu vége” tábla helyett a mező felől egy Szent Vendel szobor jelzett. Vendel a juhászok védőszentje, szépen kipingált szobraival a környéken gyakran találkozhatunk.

A vágyott burkolt úton

Véménden intenzíven kerestük a nyomóskutakat, de sajnos egyikből sem jött víz, pedig nagyon aktuális lett volna a bringák lepucolása legalább alapszinten. Na mindegy, menjünk, hagyjuk magunk mögött ezt a saras, nehezen járható és még emelkedőkkel is gazdagon tarkított részt, végre sima aszfalton suhanunk az 5606-os jelű úton. Fekedből nem sokat érzékelünk, hiszen a falu egy rövid bekötőúton érhető el, és most ehhez semmi hangulatunk nem volt, időnk is kevés, haladjunk.

Ahogy a volt fekedi vasúti megállót, úgy az erdősmecskei állomást sem látjuk már az erdőtől, és mert régen átalakult már a környezet, de egyébként itt jön velünk a vasútvonal szelleme a Geresd déli határát jelölő Karasica-patak mentén. A következő érdemi pontunk a lovászhetényi emelkedők, amik tovább erősítették az addigra már jól bepukkasztott izmainkat.

Kora délután van, és az út mellett szarvasbőgést hallani. Az elkövetőjét nem láttuk, de a bődületes hangélmény alapján közel lehetett. Más meg éjszakázik ezért… Lovászhetény után már szintben vagyunk, és nem sikerült azt a hibát nem elkövetnünk, hogy ne guruljunk be lendületből Pécsváradra, pedig Zengővárkony a cél, így egy kicsit vissza kell mennünk.

Rántott hús és szivárvány

Lenne itt több látnivaló, pl. Rockenbauer Pál sírja, hímestojás-múzeum, de minket most elsősorban egy meleg leves érdekelt. A kinézett egységben már záróra volt, de megszántak minket a maradékkal: életem legfinomabb rántotthúsát toltam be, nagyon finom salátával, rizzsel, és még egy sört is megciccentettünk. Ide még visszajövünk, nemcsak az étel volt kiváló, de nagyon rendesek is voltak velünk. Miközben a négy csövesbánat szedte össze magát hamvaiból, megérkezett egy dekorálóbrigád – ugyanitt másnap esküvő lesz. Izgalmas kontraszt, de egy választása a párnak már biztosan tökéletes!

Az első pécsváradi benézésemnél már észleltem egy kézi autómosót, ahol most párszáz forintért lepucoltuk a bringákat nagyjából, ügyelve, hogy a magas nyomású víz a csapágyakat kímélje. Olaj van valakinél? Nincs? Akkor majd csikorgunk egy kicsit.

Bár Pécsváradon is lenne mit megnézni, most ezekkel sem foglalkoztunk, hanem a régi 6-os úton tekertünk Pécs felé. Hirden újabb nyomát észleljük a vasútnak: a néhai Vasas-Hird megállónál még a sín is megvan. Pár fotó, aztán uzsgyi tovább Pécs felé. Sajnos az út utolsó pár km-én nincsen alternatíva,

Pécsről Orfűre a Mecseken át

Pécsen kicsit elveszítjük egymást, de a főtéren találkozunk, és rövid kupaktanács után elhatározzuk, hogy nem használjuk ki a vonatozás mentő lehetőségét Abaligetre, hanem bizony mindannyian átkelünk a Mecseken. De menjünk is, mert ránk fog sötétedni, így még egy kávé sem fért bele a máskor mediterrán hangulatú városban, ami sajnos tényleg borzasztó érvágás volt. A városi szakasz felejtős bringával, jó túlesni rajta, ráadásul a nevezetességek előtt is csak úgy elrohanunk. Ami viszont utána jön...!

Először még csak az utcaneveket, majd a felfestett kerékpárnyomokat követjük, hogy Pécs szélén az Orfűig vezető dedikált kerékpárúton mászhassunk. Kemény és kíméletlen mászás ez, egyféle effortot igényel, lejtők nincsenek, csak fölfele. Elhaladunk a darázscsípte katona emlékműve mellett, ami után igazi, novemberi hangulatú erdő jön már.

Persze még csak szeptember közepe van, de a szárazságot nagyon megsínylette itt az erdő, a fák már hetek óta hullajtják a leveleiket, az erdő színe sem zöld, hanem a barna árnyalatait látjuk. Ehhez társul a nedves idő, bár épp nem esik, de harapni lehet a H2O-t a levegőben, ami végül csak alámászik minden ruhánknak, és már nagyon jólesne egy kis meleg.

A kitartó hegymászásunkat végül siker koronázza: kiérünk a főút mellé a Remete-rétnél. Nem akarom, hogy az jöjjön le, hogy mi semminek se tudunk örülni, de ami most jön, az sem kellemes. A nedves, lehullott levelektől és az útra folyt sártól helyenként igencsak taknyos úton ereszkedünk a hegyek északi oldala felé. Miközben semmilyen erőt nem kell kifejtenünk, a menetszél miatt rendkívül hidegnek érezzük az időt,

Főleg az Orfű előtti utolsó szakaszon, amikor már a főúton is átkelünk: a második szerpentin után egy útra keresztbe dőlt fa okoz némi meglepetést. Hát érdemes nagyon figyelni, de mindenki időben észlelte az akadályt, így nem történt baleset. Még néhány kilométer, sajnos Orfűből már semmit nem észleltünk, sötét lett és az eső is eleredt, jó volt végre a szállásra megérkezni. Mivel semmilyen vendéglátóipari egység nem volt nyitva, a nálunk levő maradék kajákat kínáltuk körbe, mint valami csóró batyusbálon, de végül is ettünk, még ha nem is egy jó forró csülkös bableves volt a menü.

Racionális érvek híján

Másnap még elbicajoztunk az esőben Abaligetre, ahol a cseppkőbarlang megtekintését követően feladtuk ezt a biciklitúrát, hiszen sokkal gonoszabb idő következett, mint a csak középrossz pénteken. Apropó, cseppkőbarlang. Menjetek, nézzétek meg, még mindig csúcs ez a barlang, kiváló a vezetés, és mióta legutóbb itt voltam, láthatóan megnőttek pár mikronnal a cseppkövek! A barlangban nem szabad fotózni, és még fotósjegyet sem lehet kapni, mint a szlovák barlangok többségében. Viszont néha vannak direkt fotósoknak szánt túrák, akit ez érdekel, kövesse be a barlangot például a Facebookon, és legyen résen!