Hajnal 3 óra.

Ingyenes tömegszállás. Egy jégkorong csarnok előterében alszunk földre tett birkózó szivacsokon. Alszunk? Inkább ébren szendergünk.

Körülöttem megannyi „sorstárs” lélegzetvételének egyenletes szuszogása duruzsol, amit meg-megtör egy horkantás vagy felköhögés. Hallgatom az alvó testek halk zenéjét. A törékeny és véges testek ilyenkor még nem szolgáltatódnak ki a tudat végtelen vadságának. Mit sem tudnak az ébredés után rájuk váró nehézségekről…

Pedig már csak pár perc és mindenki láncreakciószerűen ébredezni kezd. Aztán a tudatok fokozatosan átveszik a testek irányítását, hogy aztán egy egész napon át a szenvedést az örömmel vegyítve mozgassa, kit-kit hite és motivációja szerint…

 

A Beszkidek hegyvonulata többet rejt, mint amit elsőre mutat...

 

A tavalyi győzelmem után, idén igazán kiélezett versenyre számítottam.

100 kilométer terepfutás a lengyelországi Beszkidekben nem egy sétagalopp, főleg nem úgy, hogy mindenki engem akar legyőzni. Erről már hónapokkal a verseny előtt hangot és tudomást adtak az ellenfelek, ezért nem ért váratlanul a rajt előtti „barátságtalanabb” fogadtatás.

Míg tavaly szinte ismeretlenül, csöndben sikerült a verseny és a rajt előtti procedúra, addig most vakítón rideg, és érezhetően terhes volt a bajnoki titulus. A hajnali négy óra, és az alig 3 Celsius fok hőmérséklet pedig tovább fokozta ennek a ridegségnek az érzését, amit persze a viselt póló, rövidnadrág kombinációm nem tudott a kellemes tartományba mozdítani.

Annyi baj legyen. Lesz majd melegünk hamarosan, minden tekintetben… Ezen gondolatokkal megbékélve beálltam valahová előre, oldalra a tömegbe, és nem foglalkozva semmivel vártam a rajtot. Ami aztán egy lengyel visszaszámlálás után hamarosan be is következett.

 

A sárga felsős ukrán sráccal sokáig bajlódtam...

 

A rajt után rögtön az élre vágok, de az élboly velem tart. Most nem engednek el úgy, mint tavaly, hanem többen tapadnak, ragadnak rám. Pár kilométer után meredek emelkedő következik. Tempót váltok, szigorodik a verseny. A felvezető quadok nagy port vernek az orrunk alá, hiszen ezen a vidéken sem volt eső már rég óta, így nagyon száraz minden.

Egy ukrán srác marad velem, akit sehogy nem bírok leszakítani. Jön velem, mint az árnyék.

Erő helyett ésszel próbálkozom. Lelassítok, előre engedem. A gyenge lámpa kezelése, és az éjszakai futó tapasztalatok hiánya egyből megmutatkozik. Lassan, bizonytalanul mozog, ha nincs előtte senki… Türelmesen várok az első nagyobb lejtőig. Ott már szinte csak totyogva haladunk,így eljött az én időm... Minimumra veszem a fényerőt, majd gyorsan kielőzve ráadom a maxi refit.

Megnyomom a köves, technikás lejtőt, pár száz méter és már el is tűnik mögülem a vetélytársam. Felfutok a felvezető quad mögé, és olyan tempóban haladok, hogy egy nehezebb részen egyszerűen hátulról nekik futok. Két kézzel a motor hátuljára támaszkodva fékezek állóra.

Kicsi ijedség, gyors eszmecsere lengyelül, majd előre engednek, mert futva ez a rész sokkal gyorsabb. Végre kitisztul az út előttem. Se por, se quad.

Elmosolyodok, ahogy az eszembe ötlik a „vagy csinálod a port, vagy nyeled” mondat aktualitása…

 

A quados felvezetők éppen a porgyártást gyakorolják...

 

Leérek, majd egy hosszan emelkedő dózer útra kanyarodok. Mögöttem üres minden.

Kezdek megnyugodni, elmúlik a rajt feszültsége. Tempósan, jól haladok, jól érzem magam. Kezdem elkönyvelni magamban, hogy ez egy sima futás lesz, amikor feltűnik mögöttem egy lámpa fénye.

Nofene. Erősítek, de jön.

Telnek a kilométerek, elkezdek egyre többször hátra pillantgatni.

Jön, sőt közelít.

Gondolatok kavarognak a fejemben. Nyugtatom magam, de valahogy az „alkura” is hajlamos vagyok. Az „alku” szó a „jó a második hely is”-t vagy a hasonlókat takarja. Ez veszélyes, mert ha győzni szeretnénk, akkor nincs helye, nem lehet helye bennünk „alkunak”… Az „alku” a gyengeség egyik kedvenc csemegéje. Közben lassan szépen kivilágosodik.

Fent futunk már a hegytetőkön, ahol minden hófehér lett a hajnali dértől. Üldözőm egyre közelebb kerül hozzám. Sajnos nem sikerül felismernem, azaz még nem futottam, versenyeztem vele.

Hamarosan az első frissítő ponthoz érek (23km), és amíg én töltök a kulacsomba, ő tovább futva leelőz. Rögtön a nyomába szegődök, de csak egy kis erőfelmérésre. Ez abból áll, hogy felveszem az ő verseny tempóját és azt nézem, hogy bizonyos szakaszokon, (lejtő, sík, emelkedő) hozzám képest milyen tempót fut, és az mit, milyen reakciókat vált ki belőle. 5-6 kilométeren keresztül vizsgálódok, majd visszaváltok saját tempóra.

Nem idegeskedek, sőt kifejezetten jobb érzés nem az első helyen futni. Aki egy versenyben vezet, az mindig cipeli a vezetés által generált plusz terheket… Most lekerül rólam ez a többletsúly így felszabadultan, könnyedén haladok. Vetélytársam már el eltűnik a látó távolságomból, míg én saját tempót futva a hajnal szépségében gyönyörködöm. Leereszkedünk a pálya legmélyebb pontjára, a folyóvölgybe, ahol még köd és pára borítja a tájat.

 

Amikor a hajnal hasad...

 

35 kilométernél Biga barátom frissít és lát el információval. 2 óra 50 perccel kezdtem és két perc a hátrányom… Gyors kulacs csere, sőt egy plusz 2.5 deciset is magamhoz veszek, mert a következő 31 kilométeren csak egy helyen kapunk vizet…

A pálya leghosszabb és legnehezebb emelkedője következik, ezért rendezem magam és a gondolataimat.

Egyenletesen emelkedek, minden métert, meredek felszökést megfutok. Hamarosan meglátom magam előtt a vetélytársam, aki előregörnyedve tempósan gyalogol a meredeken. Utolérem, mire ő futásra vált. Bár a lélektani előny most nálam, maradok kicsit ismét figyelni a mozgását, gyengéit, erősségeit.

Ebben a figyelő puhatolózásban az a jó, hogy közben nagyobb, erősebb tempóra kényszeríti ösztönösen az ellenfeleket. Mert hát ők is meg akarják mutatni ilyenkor, hogy nincs baj, kemények ők… De ez viszi ám az erőt bőven, amire meg később igennagy szükség lenne…

Maradok ezért pár kilométert, majd fokozatosan erősítve elszakadok tőle. Jön a pálya egyetlen csiki-csuki része, ahol egy kilométert oda- vissza futunk, egy frissítővel a fordulópontban.

Itt teletöltöm a kulacsaimat és kb. egy perc előnyt regisztrálok a szembefutós résznél. A harmadik helyezet srác viszont pont két kilométerrel van mögöttem, ami jó 10-12 perc előnyt jelent.

 

Feltünik a szálfa termetem...

 

A következő húsz kilométer igazi hullámvasút. Fel, le, fel, le, miközben a kristálytiszta levegőben fantasztikus panoráma nyílik a Maga Tátrára. Érdekes, ahogy oldalról, hátulról látjuk a hegy egész tömbjét. Ha nem tudnám, hogy mi az, ebből a szögből talán fel sem ismerném…

No, de vissza a versenyhez. Igazi fogócska kezdődik.

A sík és a lejtős részeken közelít a vetélytársam, míg az emelkedőkön távolodom. Sőt néha kicsit magamra húzom, eresztem, hogy aztán az emelkedőkön jobban erőssebben próbáljon velem tartani. Már az első vizsgálódásnál megfigyeltem, hogy az emelkedőkön én vagyok az erősebb, míg a sík részeken ő a gyorsabb. A lankás lejtők szintén az övék, de a meredek, technikás lejtők inkább hozzám állnak közelebb.

A 60.kilométer után aztán végképp utolér, sőt pár méterrel meg is előz. Lélektanilag nehéz pillanatok ezek. Most kell gondolkodni, vagy nem gondolni semmire… Intelligencia vagy a tudatlanság. A két lehetséges út a sikerhez. Magamban végig futtatom a lehetőségeket: közel azonos a fizikai állapotunk és a képességünk, így az lesz a jobb, aki jobban hisz és bízik magában. Az nyer, aki ezt kitartja végig.

Igen, megértem, elfogadom és alkalmazni kezdem…

 

Litván vetélytársam Grinius Gediminas, aki egy remek futó.

 

Leérünk a 66 kilométeres frissítőhöz. Pár méter a hátrányom, de meg sem állok a frissítőnél.

Biga látja rajtam, hogy más „fokozatban” vagyok. Szó nélkül eszek, iszok mindent, még olyanokat is, amit sohasem szoktam… Most négy meredek és egyre hosszabb emelkedő és lejtő következik. Pont olyan szakaszok, ahol én vagyok az erősebb.

Itt kell megtörnöm az ellenfelemet. Már a frissítőn összeszedek egy perc előnyt, amit két kilométer alatt két percre növelek. Újabb meredek emelkedő, tűző napon, árnyék nélkül. Közben az egyre melegebb időjárás fokozza a nehézségeket. Fel, majd meredeken le és máris jön a 77 kilométeres frissítő pont. Biga barátom jön elém, és először is szóban, szavakkal frissít, informál. Közben lendületből futok tovább, gyorsan kulacsot cserélve, miközben elszántságot, hűvös nyugalmat és láthatóan könnyed mozgást erőltetek magamra.

Tudom, hogy az ellenfelek kísérői figyelnek. Persze szeretnének ők arról beszámolni, hogy fáradok, rosszul nézek ki, lassulok, és végem. Bármi olyat, amibe lehet kapaszkodni, ami motiváló, ami miatt fel lehet futni rám. De nem. Ezekre most nem adok lehetőséget. Bízom benne, hogy tovább növeltem az előnyöm. És ha így van, akor ők vajon mit mondhatnak az üldözőknek?

- Jól van, gyerünk, most már öt perc az előnye, semmi baja, jól néz ki, de Te utoléred? (na, erre aztán 77 kilométernél senkinek nem indul meg a lába…)

 

Terepfutó ököltörvény, hogy a sípályákra kifejezettebben könnyeb felvonóval feljutni...

 

Most következik a pálya legnehezebb része. Fel egy sípályán 500méternyi szintet, majd le a túloldalon ugyanannyit, mindezt hat kilométeren keresztül. Majd egy poros dózer úton emelkedünk megint 300 méternyit úgy öt kilométeren át. Ez az utolsó rész nem is lenne önmagában olyan nehéz, de mindez 85 kilométerrel a lábunkban, tempósan iramban megfutva, nem gyerekjáték... Már a sípályákon elfogy minden iható folyadékom, és szépen lassan elkezdi csipegetni a görcs az izmokat.

A tempót tartanom kell, de ehhez viszont innom is kéne.

Próbálok vizet találni, de a sípályákon nincs semmi iható. Leérek az aljára, majd a völgyben fölfelé egy babakocsit toló kismamától koldulok pár kortynyi vizecskét. Ez kevés, muszáj még valamit találnom.

Az agyam a túlélő módba kapcsol. Minden lehetőséget számításba vesz.

Völgy, alján patak. Nem tiszta, ezért az oldalsó vízbefolyásokat kell keresni.(közben futok felfelé a görcs és a jó tempó között) Figyelmem oldalra, egy kis csapásra téved. Ráfordulok, vízcsobogás, és már meg is van. Teletöltöm a kulacsom a jéghideg vízzel.

 

Mélyülnek a koncentráló ráncok...

 

Ezzel kitartok a 88 kilométernél lévő frissítőig. Itt vár ismét Biga barátom. Megiszok és megeszek mindent, ami nála van. Jól feltankolok, de közben egy pillanatra sem állok meg. Futok, gyalogolok közben. Tovább folytatom az eddigi taktikámat, így ismét nem mutatom a gyengeségnek a legminimálisabb jelét sem. Csak amikor már beérek az erdőbe,és már nem látnak, akkor öntöm magamra a vizet és „szakadok össze” egy kicsit. Innen már "csak" 12 kilométer, amiből négy emelkedik, nyolc pedig süllyed.

Biga leinformált az ellenfelemről, így tudom, hogy már fáradt és olyan 6-8 perccel van mögöttem. Berendezkedem a „védekezésre”, ami egy olyan verseny tempót takar, amitől a meglehetősen fáradt ellenfelem nem tud legalább fél perccel gyorsabb kilométereket futni. Csak arra kell figyelnem, hogy ezt a tempót a célig meg is tudjam tartani.
Felérek oda ahonnan már csak lejtő következik. Még nyolc kilométer.

Próbálok kilazulni, közben erőltetve iszom az édeskés izót, hiszen a dehidratáltság küszöbén egyensúlyozok. Még egyszer össze kell szednem magam, koncentráltan uralva a test hanyatlását.

Kitartok, és ahogy leérkezek a házak közé már minden gondom, bajom elszáll.

A célegyenes mindig varázslatos, de most engem még jobban elkápráztat.

Az elvárások által gerjesztett feszültségek egy csapásra kiszaladnak belőlem, és az igenlés elégedettséggel keveredett érzése áramlik a helyébe.

Hihetetlenül boldog vagyok és furcsa sugallattól hajtva betyárosan beugrok a célba, mintegy pontot téve az események végére.

 

 

Döntöttem...

 

 

Jön a reflektorfény, kamerák, mikrofonok, riportok. A szemembe izzadság folyik, összemosódnak a pillanatok… Este az eredményhirdetésnél már visszaáll a régi rend a lengyel-magyar barátságban. Óriási tapsot kapok, mindenki gratulál és készülnek a lengyelekre oly jellemző közös fotók. Kiderül, hogy a második helyen beérkező vetélytársam litván nemzetiségű. Hát talán ezért sem lettünk a verseny után sem nagy barátok…

 

Mindezt azért írtam így le, hogy látható, tudható legyen, hogy mi zajlik egy ilyen megmérettetés során egy versenyző fejében, testében és lelkében. Nem az a célom vele, hogy magamat valótlan magasságokba emeljem, sem pedig az, hogy mások fölé, vagy másoktól többre értékeltessem magam. A szándékom csupán az ismeret és a tapasztalatátadás, lehetőség szerint a legőszintébb formában.

 

A fő tanulsága pedig az, hogy a sportban a csúcsra felérni sokkal könnyebb, mint ott tartósan megmaradni…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hát ennyit szerettem volna mondani...
 

Mire éjfél tájékára haza keveredtem, s már a saját ágyamban fekve az alvó családom lélegzetvételét hallgatva figyelmes lettem valamire. Mégpedig arra, ahogy a tudatom szépen lassan elengedi a testem.

A fáradt, de hűséges testem, ami ma is pont úgy tette a dolgát, ahogy mondták neki.

Hát biztos nem gondolta még hajnalban, hogy egy ilyen nap áll előtte.

De ha tudja a fej, akkor már tudja a test is…