Kishután a Huta vendégházban aludtunk. Éjfél előtt csatlakozott be még három ember, így öten mentünk. Reggel a velünk egy házban lakó kisgyerekes család vert fel minket álmunkból. Kilenc után vághattunk neki az útnak. A Jäger vendégház felé mutató táblánál vezetett a kék jelzés egy kis utcára, ezen indultunk neki. A Szuha Panziót elérve jöttünk rá, hogy úgy elbeszélgettük az időt, hogy közben elhagytuk a jelzést. Visszasétáltunk, korrigáltunk, és a patak túloldalán mentünk tovább. Bózsva előtt egy kisebb szurdokvölgybe értünk, majd vörösfenyők tűlevelein lépkedtünk be Bózsvára.

Bózsván először a Bózsvai-szikla fogadott minket, amiről az a legenda járja, hogy IV. Béla király lovának patkónyomát őrzi a sziklafal. A falu központjában egy kupacban megtaláltuk a Kőbérc Panziót a régi református templomot, egy kis (privát) tavacskát, és az éppen nyitva lévő, 1999-ben épült, új katolikus templomot is.

Innen a főúton indultunk tovább, majd balra letérve, egy antennatorony tövében emelkedett az út legelők, földek mentén. Innen balra nézve a távolban már felbukkant a füzéri vár fehérlő tömbje is. Az egykori Füzérkomlós–Sárospatak vasútvonal helyén, a töltésen vezetett tovább az út. A sokszor felgazosodott, erdős részből kiérve egy aszfaltútnál találtuk magunkat.

Innen egy learatott lucernaföld szélén mentünk tovább néhány kilométeren át, míg el nem értünk egy vadászleshez, majd még távolabb, egy másik vadászlesnél jobbra tértünk egy földútra. A patak túloldalán találtunk rá ismét a kék jelzésre – valószínűleg túl későn tértünk át a patak túloldalára, de így legalább kevesebb volt az elgazosodott ösvényen való bosszankodás.

Ezután az egykori vasútvonal bozótos helyén folytattuk utunkat Füzérkomlósra. A falu határában, egy elkerített terület kapujánál méretes etetőt, itatót láttunk – a fák között, egészen bent az itt őrzött európai bölények egyik példánya is felbukkant a fák között. A faluba beérve egy kerékpárút vezetett, mellette az Mk-45-ös kisvasúti mozdonyok egyik példánya emlékeztetett az egykori kisvasúti vonalra.

Innen keskeny aszfaltút vezetett át Füzérre. Pontosabban az aszfaltút a kerékpárosoké, és mellette, a fűben vezet a kék jelzés, a konfliktusokat elkerülendő. Az utolsó, erdőben haladó szakasza után be is értünk Füzér első házai közé, immár a piros jelzéssel közös úton. Füzéren éppen nyitva találtuk a katolikus templomot, így be is osontam egy percre készíteni néhány fotót.

A templom tornya előtt állva, a torony felé nézve bal kézre érdemes felsétálni, ugyanis ott balra, a bezárt italbolt előtti OKT-táblán rátaláltunk a bélyegzőre, a közelében levő kék kútnál pedig vízre is leltünk. Ezután a szálláshelyünkön (Kónya vendégház, (30) 663-8801, Füzér, Bethlen Gábor út 3.) ledobáltuk a nagy hátizsákokat, és felmentünk a kék és a piros közös szakaszán, a Vár-forráshoz is kitérve 100 métert. Ott ismét vizespalackot töltöttünk, majd a piros jelzésen elindultunk a vár felé, felfelé. A piroshoz a kék L is becsatlakozott, így értünk fel a pénztárhoz.

Itt belépőjegyet váltottunk, és még tovább lépcsőztünk a várhoz, majd a bejáratnál lévő torony belső lépcsőjén másztunk fel. A torony után a vár újjáépített szobáit, termeit jártuk végig – ha rendesen körül akarsz nézni, szánj rá másfél-két órát.

A vár megtekintése után visszasétáltunk a parkolóig, itt van ugyanis egy nagyon jó étterem, ahol le is ültünk egy érdemi, meleg vacsorára. A visszaúton, a hegyről lefelé ereszkedve balra, a hegyoldalban néhány követ pillantottunk meg. Tábla nem jelzi, de itt volt valamikor egy kis zsidó temető, 3-4 sírkő maradt meg belőle.

Füzérre visszaérve, a tájház után balra letérve a református templomhoz is elsétáltunk. Sikerült kulcsot szerezni, így ide is bejutottunk. (Kulcs: Madákné, Árpád u. 16, telefon: 30 546-1681, a táblán tévesen van feltüntetve.) A templom 1785 után épülhetett, amikor a 16. század óta fennálló gyülekezet engedély kapott saját templomának felépítésére. Nagyon szép a kazettás mennyezet, ami 1832-re készült el.

Így már egészen sok mindent láttunk Füzéren, jól el is fáradtunk, úgyhogy visszatértünk a szállásra. Mindenki hamar el tudott aludni a hosszú, de tartalmas út végén, így senkinek nem kellett elénekelnem a Szép cicát.

A cikk Papp Géza blogján is olvasható.

Az előző részt ide kattintva találod.