Kiss Péter - ha meghallja ezt a nevet egy átlagos magyar ember, szinte biztos, hogy a Kancsendzönga mászása és a sikeres csúcshódítás utáni tragikus halála ugrik be elsőnek. De - ahogy barátai, ismerősei, családtagjai hívták - Peti ennél sokkal többet tett le az asztalra, megérdemli, hogy megismerje a mostani teljesítménytúrázók népes tábora, hogy mekkora sportember is volt! Az ő emlékére immáron 6. alkalommal megrendezett emlék- és teljesítménytúrán vettem részt az év - hivatalosan - utolsó téli szombatján.

 

Mert valóban nem csak egy rendkívül kemény (57 km-en 2900 méter szintemelkedés!) teljesítménytúra volt, hanem emléktúra is egyben! Az ellenőrző pontokon Petihez ezer szállal kötődő emberekkel találkozhattam, az ott kihelyezett molinókon megismerhettem, hogy milyen sikeres, ambiciózus és kivételes képességekkel rendelkező ember is volt. Nem csak többszörös év teljesítménytúrázója volt hazánkban, de végigmászta a Magas-Tátra főgerincét egyedül, meghódította az összes 4000 méter fölötti csúcsot az Alpokban, hogy csupán ízelítőt adjak emberfeletti túrázó/hegymászó teljesítményéből. Ezen felül kiváló barlangász is volt, számos barlangi kutatómunkáiban is részt vett, például a Pádison is. A szöveges „ismertetők” mellé rengeteg képet is láthattam róla, miközben a „szerelmeinek” hódolt.

 

 

Szombat kora reggel 5 fős társaságunk optimistán kászálódott ki a kocsiból az Oxygen Adrenalin Park parkolójában: a csípős hideg ellenére ragyogó kék ég fogadott minket. Ugyan az égen ekkor még a hold volt magasabban, és a nap még csak „szárnyait” próbálgatta a távoli horizonton, de tudtuk, hogy hamarosan fordul a kocka, és remek időben tehetjük meg a ki-ki erőnlétének megfelelő a távot. Erika és Laci a 37-es távra szavazott, míg Szabina, Tamás és én az 57-es mellett tettük le a voksainkat. Nagy élet zajlott körülöttünk, gyorsan az itineres asztalhoz mentünk. Szerencsére a rajtoltatás gördülékenyen, gyorsan ment, így hét óra után néhány perccel már neki is vághattunk a túrának. A parkolón átvágva, a szomszédos dombtetőn álló - egykori olajfúró toronyból kialakított - Sástói kilátó sárga vasszerkezetét vehettük rögtön szemügyre, fölötte pedig a mindig ugyanazon arcát mutató holdra csodálkozhattunk ismét rá. Ám a bámészkodásnak hamar vége szakadt, ugyanis a kalandparkot egy remek lépcsősoron keresztül hagytuk el, „átbújva” a most készülő libegő pályája alatt.

 

Rajtra készen: Sástói kilátóval, libegővel (jobb oldalon), Gyöngyössel és egy általam erősen megcsonkított Sár-heggyel (bal oldalon)

 

Illett a lábunk elé nézni, nehogy rögtön kellemetlen eséssel indítsuk a napot. Na jó, azért fel-felemeltem a fejemet, hogy az ekkor szemben rám köszönő Sár-hegyet és Gyöngyös városát üdvözölhessem. A lépcsősor alján egy derékszögű balost véve indultunk meg lefelé Mátrafüred irányába a sárga kereszt, majd a piros kör jelzéseket követve. E szakaszon Erikával és Tamással haladtam együtt, a Rákóczi-forrásnál az ahhoz kötődő gyermekkori élményeimet ecseteltem nekik: megtehettem, mivel a kellemesen ereszkedő ösvényen való haladás nem igényelt túl nagy tüdőkapacitást, így a felkelő nap sugaraiban fürödve minden nehézség nélkül tudtunk beszélgetni.

 

 

Rákóczi-forrás

 

Ám tudtuk, hogy a kényelmes ereszkedésnek hamar meglesz a böjtje, az első Kékes csúcshódítás formájában. Így nem is tartottunk fel senkit, inkább félrehúzódtunk, ha mögöttünk fittipaldik érkeztek, mi pedig próbáltuk az erőnket a későbbi emelkedőre tartalékolni. Hamarosan már Mátrafüred házai között sétáltunk, jött is az első ellenőrző pont, majd a Bene-patak. A patakot már csak imitt-amott borította jéghártya, az elmúlt napok tavaszt idéző időjárása a néhány hete még vaskos jégréteget szinte teljesen eltüntette. Számomra e formájában is fantasztikus látvány volt a vadul zúgó patak, több fotószünetet is beiktattam, többek között, ahol a Bene- és az általunk később hosszan követett Csatorna-patak összefolyik.

 

Bene- és Csatorna-patakok találkozója

 

Ugyanis az első Kékes csúcstámadásunk a kék háromszög turistaúton történt. Ez nagyjából 1 km-rel hosszabb, mintha a Beneváron „keresztül”, a kék kereszten történne a dolog. Emiatt nem meglepő módon, az Ördög-forrásnál egy feltételes ellenőrző pont üzemelt: újra vehettük elő itinereinket. Ide érve már szétszakadt az addigi triónk, Tamás előrement, Erika pedig kicsit belassított, hogy végig mosolyogva tudja megtenni a túrát. A Csatorna-völgyben libasorban, emberkígyó közepén haladtunk, a tempó nem volt világverő, de nem is volt célom rögtön ellőni a puskaporomat: tisztán csengett fejemben Tarnai Máté intelme, miszerint a túra végén a rám váró Kis-kő mászáshoz ajánlott erőtartalékkal rendelkeznem! Az emelkedési szög egyre nőtt, a terep egyre sziklásabbá vált, a Csatorna-pataktól is búcsút vettem, a naptól védett hegyoldalt pedig hó fedte, pulzusom kezdett az egekbe szökni. Minden jel arra utalt, hogy egyre közelebb a „magyar Mount Everest”! A legvégén pedig már a talpalávalót is jég és vékony hóréteg keveréke biztosította, szerencsére felfelé kevéssé csúszott, így itt még nem éreztem szükségesnek a csúszásgátlóm felvételét. A szomszédos hegygerinc mögül aztán már a nap is kikacsintott!

 

„Föl, föl, vitézek...”

 

Jávoros-forrás

 

Így a fantasztikus bükkerdő még csodásabban festett, amikor a Jávoros-forrást mellőzve végül a Kékestető melletti parkolónál kilyukadtam. A parkolóban már autók töltötték megérdemelt pihenőidejüket, hogy gazdáik a még most is üzemelő sípályán csúszhassanak néhány menetet. Erre utalt már korábban is a sípálya irányából érkező melódia. Mert a síeléshez hozzátartozik a zenebona, a hütte, a tányéros felvonó kattogása! Én most azonban maradtam a túrázásnál, és néhány perc múlva már a kékestetői csúcskőnél konstatálhattam, hogy megcsináltam a túra első emelkedőjét: idén először az ország tetején érezhettem magam!

 

Kékestetői sípálya: tetemes mennyiségű műhóval

 

Mivel mások közben „elfoglalták” a csúcskövet, így rögtön a síház felé vettem az irányt, hogy begyűjtsem az újabb pecsétet, valamint frissítsek egyet: elkélt már a hosszú, fárasztó emelkedő után az energia-visszapótlás. Ám mielőtt még beléptem volna a házikóba, elfordítottam balra a fejemet, és azon nyomban fel is kiáltottam hangosan: TÁTRA!!! Igen, a távolban a Tátra havas csúcsai üdvözöltek. Így még szélesebb mosollyal lyukadtam ki a terülj-terülj asztalkáknál: volt itt minden, mi szem s szájnak ingere. Így hát jöhettek a különböző kenyerek: lekváros, házi májkrémes, vajas, hozzá csalamádéval, szeletelt uborkával végtelen mennyiségben, ropogós almával, hogy csak néhányat említsek. Közben pedig tudtam, hogy innentől a Markazi-kapuig az OKT fog rám várni tükörjéggel megspékelve, így hát felvettem a csúszásgátlómat is. Végül egy pohárka gőzölgő teával és néhány citromkarikával zártam a gasztrokalandot.

 

Kilépve a házból rögtön jégpáncél jött, mely valóban nem tágított a Disznó-kőig. Én a csúszásgátlómban csak úgy suhantam előre, tökéletesen tapadtak a karmaim, így mindenféle megingás nélkül tudtam elszaladni a jégjáró nélküli társaim mellett, akik bizony néhol az életükért kapaszkodtak. Mint később a célban kiderült, nem mindenki úszta meg sérülésmentesen e szakaszt. Engem azonban a jég helyett a kitett gerincen arcomba kapott fagyos „szellő” zavart. Amúgy is mínusz 10 fok alatti volt a hőmérséklet, a szélnek köszönhetően azonban a hőérzetem még ennél is alacsonyabb volt. A nagy hidegben csak néhány fotót tudtam csak készíteni, de remélem, ezek is visszaadják a táj szépségét és a remek panorámát. Felmentem a Sas-kő emlékművéhez, tettem egy kitérőt a Disznó-kőhöz is, nem siettem sehova, élvezni szerettem volna minél tovább - már amennyire a szintidő engedi - a csodás kilátást!

 

Kilátás a Sas-kőről

 

Átlagos panoráma a gerincről

 

Disznó-kő

 

A Markazi-kaput elérve jelzést váltottam: előbb a zöld sáv, majd a zöld kör jelzéseket követtem az Ilona-völgy irányába, a széles erdészeti úton haladva gyönyörködhettem kedvemre a Keleti-Mátra főgerincében: a Szár-hegy és a Cserepes-tető magasodtak előttem.

 

A Szár-hegy és a Cserepes-tető, tőlük balra pedig az Ilona-völgy húzódik, ahova tartottam

 

Itt-ott még volt egy-két jeges szakasz, ám már jelentéktelennek bizonyultak ezek. Ennek ellenére a karmaimat nem vettem le, azzal megvártam hazánk legnagyobb természetes vízesését, az Ilona-völgyi-vízesést. Lenyűgözött a félig-meddig már felolvadt zuhatagot. Nem is tudtam nem körbefotózni. A rólam készült fotót itt már Szabina készítette, ugyanis a vízesésnél neki is földbe gyökereztek a lábai, így itt utolértem őt. Innentől egészen a Kis-kőig együtt küzdöttünk az elemekkel: meredek emelkedőkkel, csúszós-jeges lejtőkkel, hegyi patakokkal, félelmeinkkel.

 

A mesés Ilona-völgy, hazánk legnagyobb természetes vízesésével

 

A csúszásgátlómtól megszabadulva, Szabinával ketten indultunk tehát tovább: rövid aszfaltkoptatás után már a Szent István-csevicénél fújhattunk egyet az ellenőrző pontnál. A pecsét mellé mindenféle rágcsa és forró tea dukált: ki is szolgáltuk magunkat. Aztán egy nagy levegőt véve nekiindultunk a Rózsaszállásig ránk váró újabb erőpróbának a sárga sáv jelezte ösvényeken (Rákóczi turistaút).

 

Szent István-csevice, „mélyponton”

 

Érkezés Rózsaszállásra, újra az „egekben”

 

Nem tagadom, itt-ott rendesen megizzasztott a terep, de feljutottunk a legmeredekebb részeken is, jutalmunk pedig „pihepuha” aszfaltút lett, közvetlenül a Rózsaszállás fölött. Ugyanis idén a megszokottól eltérően a Pisztrángos-tóig a sárga kör jelezte műúton vezetett minket az itiner, majd onnan a Sombokor aljáig a piros kereszt, sárga kör jelkombinációval tovább. Ezt persze a mezőny döntő része abszolút nem bánta, mivel előbb aszfalton, majd teljesen jó minőségű erdei ösvényen haladhattunk „legálisan”, a korábbi évek sziklás, bokagyilkos terepe helyett. A Pisztrángos-tóig csupán egy alkalommal ugrott meg a pulzusom, de akkor nagyon. Ugyanis egy fakitermelő csapat épp az úton tevékenykedett: a nehézgépet kezelő srác nemigen akart minket észrevenni, majdnem engem kapott fel a farönkök helyett, kezeim lóbálásával próbáltam neki jelezni, hogy nincs egyedül...

 

Pisztrángos-tó

 

A még teljesen fagyott víztükrű Pisztrángos-tó mellett nem lehetett csak úgy elsétálni, fotózás következett, majd a már említett jelzés- és terepváltás a piros keresztre és erdei ösvényekre, egészen a sárga kör kiágazásáig, ahol egy rövid jeges szakaszt követően már kézzel fogható közelségbe került a Sombokor alja, ezzel együtt az újabb frissítő- és ellenőrző pont. Itt hangos zenebona fogadott minket, valamint rágcsák, kockázott és ömlesztett sajtok, forró tea, aszalványok, egyszóval minden, ami energiát adhat.

 

Sombokor ellenőrző pont

 

Itt nyugodtan lehetett csipegetni, hiszen innen hosszú kilométereken keresztül lejtő várt ránk, és mi ezt jól tudtuk. Előbb a sárga négyzeten korcsolyáztunk le a Vörösmarty turistaházig, Szabina fel is vette a csúszásgátlóját jobb félni, mint megijedni alapon. A műutat keresztezve jelzésváltás jöhetett, a zöld kereszt turistautat követtük Lajosházáig. A Hatökör uráig ment minden, mint a karikacsapás, ugyan az út itt-ott már sárossá vált - ezzel is jelezve, hogy alacsonyabb régiókban a hőmérő higanyszála nulla fok fölé kúszott -, de magabiztosan veszítettük a szintet. Sőt, még egy állati találkában is részünk volt, mielőtt leértünk volna a patakpartra: egy 4 fős muflontársaság robogott át előttünk, majd a vékony jégréteg borította patakon is.

 

„Alacsony” vízállás a Gyöngyös-patakon

 

Szabina aggódni kezdett a patakátkeléseken. Ekkor még én azt hittem, hogy nem lesz gond, elvégre nála van túrabot, azzal majd megtámasztja magát. Aztán gyorsan rájöttem, hogy valóban retteg a téli patakban fürdőzéstől, még a botok sem adnak neki kellő magabiztosságot. Próbáltam koordinálni, hogy merre, hogyan jöjjön utánam, de egyszer csak egy nagy placcsanást hallottam: egyik lábával lábszárközépig merült a jéghideg patakban. Nem irigyeltem, szerencsére volt nála cserezokni, melyet csak később tervezett igénybe venni, elvégre tudtuk: lesz még átkelés bőven.

 

A múlt egy apró darabkája: korhadt talpfák

 

Aztán Lajosháza előtt, a Gyöngyös-patak mellett közvetlenül régi, korhadt vasúti talpfákra lettem figyelmes. Rögtön kirajzolódott előttem az egykori kisvasút töltése, lelki szemeim előtt C50-esek és gőzmozdonyok jelentek meg. A patak fölött egykori hidak betonszerkezeteit figyelhettük meg, közöttük egy-egy vaskos fagerendával. Egyik hídon Szabina inkább egy ilyenen való áthaladást vélt biztonságosabbnak, minthogy a patak kövein egyensúlyozzon. Én csak imádkozni tudtam, hogy nehogy megcsússzon, mert az fájdalmas lett volna. Na meg a kezemet nyújtani felé, hogy mielőbb belekapaszkodhasson.

 

Bátor, már-már vakmerő mutatvány

 

A sikeres utolsó patakátkelés után már feltűnt a távolban Lajosháza, az újabb ellenőrző és frissítőpont. Itt Peti barlangászmúltjával ismerkedhettem meg részletesebben néhány süti társaságában, mivel Szabina ekkor ejtette meg a tervezett bokszkiállását zoknicsere ügyben.

 

 

Lajosházi hangulatképek

 

A sikeres művelet után, bendőnket csak óvatosan megtöltve folytattuk utunkat, elvégre tudtuk, hogy most jön a második Kékes csúcshódításunk, közben csak egy rövid pihenő szakasszal Mátraháza magasságában. A sárga négyzet turistautat már mindketten jól ismertük, így cseppet sem lepődtünk meg azon, hogy nem akart sosem „elfogyni”.

 

Kőtenger a zöld háromszög turistaút kiágazásánál

 

Aztán valami csoda folytán mégis felértünk egy elágazáshoz, ahol a sárga kör jelzések kiágaztak a Farkas-kút felé. Jól tudtuk, hogy innen a Honvéd üdülőig üdülhetünk egyet, elvégre a terep „lankás” lesz odáig. A beszélőkéink ennek hatására ismét beindultak, éppen azt ecseteltem, hogy a Bükkfa-kútnál a forrástúrán anno túlmentem, mert nem volt jól kijelezve a balos letérés. Erre rá egy percre már ott is voltunk az ominózus letérésnél, most azonban esélyt sem adtak a szervezők a hibázásra. Irányjelző tábla, lezárt út egyenesen. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjünk, mi ez a nagyon precíz terelés: újabb feltételes ellenőrző pont várt ránk, a forrás közvetlen közelében erős széllel. Nem irigyeltük a pontőröket, fagyoskodhattak nem keveset értünk!

 

Galyatető, megvagy!
 

Visszatérve a széles útra, a csupasz fák ágai között a túra során nem érintett Galyatető köszönt ránk. Hamarosan pedig a sárga háromszögeket kerestük a fák kérgére festve, hogy végül kilyukadjunk Mátraháza központi parkolójában. Innen jöhetett az utolsó, kemény etap a Kékestetőig: újra a Rákóczi turistaúton, a sárga sáv jelzések mentén.

 

Életemben először lefotóztam a mátraházai pagodát is

 

A pagoda épülete mellett letértünk az aszfaltról, hogy a 24-es főúttal nagyjából párhuzamosan trappoljunk a Honvéd üdülőnél lévő nagy parkolójáig.

 

Előttünk tornyosult a Sombokor meredek hegyoldala, teljes életnagyságában

 

Itt kereszteztük az aszfaltcsíkot, majd egy nagyon rövid csúszós-jeges szakaszt leküzdve már ismét a zenétől dübörgő Sombokor ellenőrző ponton találtuk magunkat. Emlékeztettem magamat, hogy Sombokor jön, méghozzá egyben, felfelé! Kis szusszanás után, nagy levegőt véve nekiestünk a Mátra egyik, ha nem a legmeredekebb, jelzésekkel ellátott emelkedőjének. Kényelmes tempóban, egyben sikerült mindkettőnknek abszolválnunk a kihívást, a tetején remek panoráma kényeztetett minket, cserébe a szenvedéseinkért és kitartásunkért.

 

 

Sombokor eleje és vége

 

Újra érezhető, látható volt, hogy az ország teteje már nagyon közel van hozzánk: fehérbe borult a táj, a hőmérséklet érezhetően alacsonyabb volt, a szél is egyre inkább lengedezett. De kedvünket ez sem szeghette, meneteltünk tovább, magasabbra és magasabbra, míg aztán már szinte az orrunk előtt tornyosult a kékestetői tévétorony. Mi azonban ismét a síház felé vettük az irányt, hogy újabb pecsétet gyűjtsünk be, és most valóban feltankoljunk energiával.

 

Szinte karnyújtásnyira az ország teteje, immáron második alkalommal a túrán

 

A melegből kilépve megcéloztuk a csúcskövet, most szerencsére szabad volt, így készített rólam Szabina egy csúcsfotót, aztán nem raboltuk az időt, megindultunk lefelé előbb hosszan a piros sáv, majd egy rövid szakaszon (a Négyeshatár után) a zöld háromszög jelzéseket követve a Kis-kő felé.

 

Csúcs ez az érzés!

 

Egy rövid, jeges-havas szakaszra újra segítségül hívtuk a jégjáróinkat, majd annak végén le is szerelkeztünk, mivel a havat rögtön kissé saras szakasz követte. Valamint combos lejtő. Én éreztem magamban az erőt, míg Szabina mondta, hogy kicsit fárad, így én kicsit belekocogtam a lejtőbe - jobban is esett, mint fékezni folyamatosan -, a lendületem egészen a Kis-kőig kitartott.

 

Kilátás a zöld háromszög gerincútjáról a Keleti-Mátra irányába

 

Kis-kő: dupla ellenőrző, frissítő- és depópont

 

Itt Őrsi Bálinték fogadtak, és ajánlották fel, hogy a betétkörre itt hagyhatom a táskámat! Remek ötlet - véltem, és meg is szabadultam mázsás felszerelésemtől. Néhány falatot magamban, valamint egy müzliszeletet a kabátzsebemben eltüntetve indultam is volna lefelé, amikor utánam kérdezett Bálint: lámpa van-e nálam? Hoppá, az nincs, pedig már majdnem negyed 5 van. Megköszönve az előrelátóságát, ismét megindultam lefelé, immáron lámpával a zsebemben.

 

Markazi-víztározó

 

Kényelmesen kocogva, néhol fotószüneteket beiktatva küzdöttem le magam a meredek, köves terepen (kék alapon sárga kör jelzéseket és szalagokat kellett követni). Egy ponton, nagyjából a markazi várral egy magasságban remekül ráláttam a szemközti hegytetőn magasodó várromra. Egyből elgondolkoztam azon, hogy milyen jó és egyszerű is lenne innen egy kötélpályán átcsusszanni oda.

 

Milyen jó is lenne átcsúszni...

 

De a valóságban nincs ilyen, gyorsan kijózanítottam magamat, és folytattam a szintvesztést. Leérve a Vár-patak völgyébe jöhetett a valóban pihenő szakasz. Közben pedig folyamatosan ismerős arcok velem szemben, köszönünk egymásnak, biztatjuk egymást, váltunk néhány szót, változatossá téve a kerítés melletti bandukolást. Izgalmat e részen a patakon való átkelés okozott, de sikeresen megoldottam, majd a zöld várrom jelzésre való letérés előtt megfordultam, hogy megnézzem, honnan is jöttem le. Hát nincs mit tagadni, ez bizony kőkemény lesz visszafelé!

 

Egyik meredekebb, mint a másik

 

De előbb még egy rövid, de szintén izzasztó emelkedő várt rám: fel a markazi várhoz! A sziklás terepen nem is volt olyan egyszerű tempót mennem felfelé, pedig komoly tervem volt: elérni a napocskát, még mielőtt eltűnik a hegyek mögött! A kitűzött célom valósággá vált, a várrom mellett aszalt sárgabarackot majszolva gyönyörködhettem a hamarosan a horizont alá bukó éltető égitestünkben.

 

Markazi vár

 

Jöhetett tehát a móka, vissza a Kis-kőre! Már a legelején az egekben lévő pulzussal. De sebaj, néhány aszalványt és gumicukrot zsebre vágva már robogok is le a Vár-patak völgyébe. Újabb célt tűzök ki magam elé: érjek vissza a Kis-kőre fejlámpa használata nélkül, ezzel bizonyítva magamnak, hogy nem követtem volna el olyan súlyos hibát, ha fent hagyom a táskámban a lámpámat. A szívem az emelkedés során folyamatosan a torkomban dobogott, energiapótlás gyanánt pedig a magammal hozott aszalványokat és müzliszeletet lapátomon magamba folyamatosan. Végül a Kis-kőt sikerült abszolválnom mesterséges megvilágítás nélkül, 27 perc alatt értem fel a patakvölgyből a cuccomhoz.

 

A Kis-kő alatt közvetlenül

 

Rögtön fel is kaptam a zsákomat a hátamra, majd néhány kocka csoki eltüntetése után a szalagozott úton indultam meg Mátrafüred felé. Tudtam, hogy a dózerutat kell követnem a piros sáv becsatlakozásáig, így továbbra is „sötétben” botorkáltam, előttem apró, mozgó fénycsóvákat láttam, azokat követtem, hiszen tudtam, ugyanoda tartunk. Végül 6 óra után 3 perccel - amikor elértem a piros sávok által jelzett ösvényt - kapcsoltam fel a lámpámat. A mesterséges megvilágítottságnak köszönhetően fel tudtam pörgetni a tempómat, több embert is sikerült megelőznöm a Mátrafüredig tartó lejtmenetben.

 

 

Ekkor már vágytam arra, hogy beérjek a célba: bár élveztem a túrát továbbra is, de egyre inkább kezdett lehűlni a levegő, és nem tagadom: az energiaszintem is vészesen apadt. Egy-két tisztáson áthaladva jól kirajzolódtak Gyöngyös és a többi település területei a közvilágításnak köszönhetően, igazán szép látvány volt. A Csepegő-forrásnál becsatlakozott a zöld sáv is, jól tudtam, hogy innen már nincs messze Mátrafüred. Hamarosan már az utolsó pecsétemet gyűjtöttem be, hogy aztán nekivághassak az utolsó két kilométernek, mely a slusszpoénja a túrának, ugyanis ez végig emelkedik a célig! A sárga kör jelzések egészen a Sástó és a kalandpark közötti libegő pályájának egyik tartóoszlopáig vezettek, kellemesen emelkedett az út, jól bírtam a megmérettetést, rá is pillantottam az órámra, hogy mennyi az annyi. Hát bizony 5 perccel voltam ekkor belül a 12 órás teljesítési időhöz képest.

 

Nem volt előre kitűzött célom ez idáig. De innentől az utolsó lépéseket megtoltam: előbb néhány métert vízszintesen a sárga kereszten, majd derékszögben balra fordultam, fel a lépcsősoron a célig. Kemény volt, ismét a torkomban dobogott a szívem, de az érkeztető asztalnál az órámat kerek 12.00 órás teljesítési idővel állítottam le, abszolút elégedetten! Átvehettem a megérdemelt oklevelemet és jelvényemet, mellé pedig Turista Magazint és egy extra nyereményt, egy ingyenes bobutalványt is bezsebeltem. Fantasztikus túra volt, minden percét élveztem, köszönet minden szervezőnek, remek munkát végzett mindenki, méltó módon emlékezhettünk meg a hazai hegymászás egyik legnagyobb alakjáról.

Szöveg és fotók: Soós András

 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!
 

Kapcsolódó cikkeink:

Jegesen is csodás látvány az Ilona-völgyi-vízesés - videó

A Mátra gerincének legszebb panorámaútján

A Mátra leghíresebb betyárjának nyomában

Egy ismeretlen szurdok felfedezése