Körtúra a Kárpátok alig ismert szegletébe
Ki gondolná, hogy Szegedről gyorsabban el lehet jutni a Déli-Kárpátok legközelebbi 2000 méter feletti hegységébe, mint Budapestről az Alacsony-Tátrába? Mivel alig több mint 3 óra alatt elérhető a déli országrészből, így sok túrázónak jelenthet alternatívát a szomszédos hegycsoportokhoz hasonlóan alig kiépített, vad szépsége miatt viszont egyre inkább népszerű Szárkő-hegység. A most bemutatott klasszikus, két napos körtúra alatt felkapaszkodunk a hegység legmagasabb csúcsaira, hogy egy átfogó képet kapjunk a Kárpátok újabb, szinte alig ismert szegletéből.
Október közepe van, mégis amikor a magyar-román határhoz érünk, 28 fokot mutat az autó hőmérője. Pont kifogtuk, hiszen a következő időszakban betörő melegfront a változatos őszi időjárást néhány napra nyáriassá varázsolja. Amíg gurulnak előttünk az autók azon gondolkodunk, hogy a nyári túráink jelentős részében ennél hűvösebb időben vágtunk neki a gerinctúráknak. A kedvező időjárás persze segít minket a tervezésben, a pakolásban és a felszerelés kiválasztásában is. Igaz csupán két napunk van felfedezni a meglepően nagy kiterjedésű Szárkőt.
A tervezett körtúra jó választásnak tűnik: sűrű erdők és bővizű patakok közül kapaszkodunk fel az erdőhatár feletti esztenák vidékére, majd a főgerincre kiérve négy 2000 méter feletti csúcsot és két meteorológiai állomást érintve térünk vissza a kiindulópontra.
A logisztika ezúttal egyszerűbbnek ígérkezik, hiszen egy körtúrára indulunk, a Szárkőt pedig viszonylag egyszerűen meg lehet közelíteni a Kishavas sípálya felé tartó 608A számú útvonal Saua Jigora parkolójából. Találunk itt szedret, vörösáfonyát, szörpöket áruló helyi árusokat, és vagy 30-40 autónak való tágas parkolót is (ami egyébként hétvégenként tele szokott lenni), no meg nagyjából féltucat pásztorkutyát, akiket szezonon kívül úgy tűnik, hogy a hegyen „felejtett” a gazdájuk.
A körtúránkat egy lefelé tartó szakasszal kezdjük, de a viszonylag meredek sárga jelzés helyett egy jelöletlen, ám széles erdei úton, alig fél óra alatt jutunk le Olteana-patak partjához. Itt becsatlakozunk a már említett sárga jelzésbe, majd alig fél óra után már szembesülünk is a román hegységeket egyre inkább sújtó motoros turizmus negatív hatásaival. Az erdő magasztos csendjét a távolban feltűnő cross motorok brutális hangja töri meg, ráadásul a 8-10 motoros pont arról a piros kereszt jelzésű ösvényről érkezik, amelyet mi is használnánk a Cabana Dunca felé tartó felmenetelhez. A motorok által széthordott köveken nehéz a haladás, így inkább az erdei út szélén futó keskeny ösvényt választjuk, nem elég tehát a kegyetlen emelkedő, még arra is figyelnünk kell, hogy nehogy félrelépjünk.
Kicsivel 1400 méter fölött aztán kiérünk az erdőből, és szerencsénkre addigra már elvonulnak az előtte hűvös, szürke időt sejtető felhők is. Pásztortanyát pillantunk meg a távolban, de az ősz közepén már legtöbbször nem kell számolni a magashegyi pásztorokkal és persze kutyáik hadával, a szezon számukra már október elején véget ért. Délután 5 óra körül jár, a szél nem hagy alább, de a napsugarak még ilyenkor is jólesően melegítenek.
Hétszáz méter szintkülönbség van már a hátunk mögött, így mindkettőnk számára jól esnek az utolsó egy kilométer szelíd lankái. Itt aztán tényleg nincs más dolgunk, mint élvezni a naplemente fényeit és Szárkő egyre inkább kitárulkozó központi gerincét a Brusturu (2116 m) és a Caleanu (2196 m) csúcsaival a háttérben, igaz a sokszor 60-70 km/órás lökéseket produkáló viharos szél pont annyira komfortos, mint amennyire hangzik.
Aznapi célunk, az 1630 méteren fekvő Cabana Dunca menedékháza már csak egy karnyújtásnyira van tőlünk. A szélben lengedező sárgás fűcsomók között ugyan nincs jelzés, de az ösvény teljesen egyértelmű, eltévedni nem lehet. A házról előzetesen alig találtunk bármilyen információt, ám utólag a helyi sajtót bújva kiderült, hogy egy temesvári milliomos, Romeo Dunca által 2009-ben építtetett Cabana Dunca illegálisan került a mostani helyére.
A román nyelvű cikkből azt is megtudjuk, hogy a Szárkő-hegység Brustura-csúcs környéki része Natura 2000-res terület, építési engedély hiányában Dunca úr állítólag illetékes hivatalnokok lefizetésével tudta felépíttetni az egyébként igényes faházat a Szárkő kellős közepén. Tíz évvel az épület elkészülte után, 2019. március 7-én végül a Krassó-Szörény Megyei Bíróság jogerősen is kimondta, hogy a házat el kell bontani, ám ennek gyakorlati megvalósítása azóta is várat magára. Ennek tudatában utólag már nem volt meglepő, hogy bár a Cabana Dunca zárva volt, de ablakain benézve jól felszerelt konyha, hangulatos közösségi tér, sőt még egy konditerem (és jakuzzi) is feltűnt a házban.
Visszatérve a túránkra, a tomboló szél elől az egyetlen szélvédett helyre, a ház északkeleti oldalán elhelyezkedő nem túl nagy teraszra menekülünk, itt főzzük meg a vacsorát, majd átgondoljuk, hogy hogyan tudnánk a szél ellenére biztonságosan sátrazni.
Szerencsére a háztól alig 100 méterre egy apró fa tákolmány is áll, ahogy benézünk, leginkább csak az építőanyagok tárolására használják, nekünk viszont kapóra jön a szélvédett oldala. Az alig 2x2 méteres rész pont elég arra, hogy leverjük a sátrunkat, így a néhány perces sátorállítás után megelégedve térünk vissza teraszunkra, ahol a folytatjuk az esti világmegváltó beszélgetéseket egy-egy rumos tea társaságában.
A helyi időzónához alakítva 7:00 körül ébredünk, de még ekkor is koromsötét van. Az ég még csillagos, de néhány perccel később már pirkadni kezd kelet felől, így mi is célba vesszük a már ismerős teraszt, amely a csillapodni nem akaró széltől védve remek helyszíne a reggeli kávénak és zabkásának. A szomszédos Matania (2150 m) csúcsától északnyugati irányba kifutó klasszikus Boreszku-felszín mögött már ébredezik a nap is, néhány fénycsóvát pedig már a saját bőrünkön érzünk ahogy elpakoljuk a sátrat. Szeretjük a gerinctúrák reggeleit, ez kétségtelen. Együtt kelhetünk a természettel, a fényekkel, a kilátással, az állatokkal, a hangokkal, adott esetben akár a többi túrázóval. Az ingázás, vezetés, reggeli rohanás helyett itt csak azon kell gondolkodni, hogy hány réteget vegyünk magunkra éppen, vajon elég lesz-e a vizünk aznapra, és hogy vajon a viharos szél mennyire fog lefújni minket a csúcsok környékéről?
A Szárkő-hegység túránkra a klasszikus gerinctúrákhoz szükséges felszerelésekkel készültünk, így a legfontosabbak ezúttal is a vízálló sátor, a 0 fokig komfortos hálózsák, valamint a jól szigetelő derékalj voltak. Mivel a mostani túra csak két napos volt, ezért egyéb kényelmi felszerelés nem került be a hátizsákba az élelmiszereken és a vízen kívül. Előbbiből már-már kötelező elem a házi kovászos kenyér, a kolbász és a sajt, illetve egy-egy főzni való tészta és zabkása reggelire.
A főzéshez való felszereléseket sajnos nem lehet megspórolni, szükséges egy gázfőző, gázpalack, megfelelő kapacitású fém serpenyő, edények, evőeszközök és pohár is. Az általunk bejárt útvonalon vízvételi lehetőség csak lefelé menet, az utolsó néhány kilométeren volt, így összesen 5-5 liter vizet vittünk fejenként. Mindezek mellett a fejlámpák és egyéb elektronikai eszközök, külső akkumulátorok húzták még a vállunkat a nagyjából 15-17 kg-os hátizsákok által.
Az már a második napi túra első szakaszán kiderül, hogy a Szárkő Cabana Dunca felőli oldala jóval kevésbé járt, mint a főgerinc, és ez bizony meglátszik a turistautak állapotán is. A háztól a Brusturu-csúcsra felé vezető piros jelzés egyszer csak eltűnik a törpefenyvesek között, az alternatív, jelzetlen, ám a térképen szerencsére látható másik útvonalat pedig csak egy darabig tudjuk követni. Itt aztán muszáj improvizálni, követve a térképet, egy-két törpefenyves mezőn átgázolva, nagyjából toronyiránt vágunk neki a hegyoldalnak, hol kisebb, hol nagyobb sziklákon szökdelve.
Másfél óra után keveredünk ki a gerinc környékére, felveszünk még gyorsan egy-két réteget, majd a változatos idő ellenére épp egy napsütéses időszakban érjük el a Brusturu-csúcsot. Letelepedünk a szélcsendes északkeleti oldalra a csúcs alá, tízóraizunk egyet, és jó alapos kémleljük a panoráma apró részleteit is. A szomszédos hegyek közül egyelőre még csak a fűrészfogas Retyezát látszódik, és persze a Szárkő legészakibb 2000-res csúcsait is felfedezzük a távolban, hiszen a hegység majdnem 40 km hosszan kanyarog É-D-i irányba.
A Brusturu felől a Szárkő legmagasabb csúcsa, a 2196 méteres Căleanu felé vesszük az irányt. A szél mintha csillapodva, a meredek, sziklás rész viszont így is meglepően nehéz, és alig várjuk, hogy ledobjuk a hátizsákokat a Căleanu mellett. A körpanorámát végre mi is megkapjuk, a kilátást már semmi sem zavarja északról kelet, majd dél felé haladva a Retyezát, a Godján, a Csernai-havasok, illetve a Mehádiai-hegység irányába, sőt, a távolban még a Páreng jellegzetes főgerincének egy részét is felfedezni véljük. A Bánsági-hegyvidék felől fújó markáns szél ellenére nincs hideg, akár polóban is lehetnénk, az őszre igazából csak a rozsdásra fakult fű, és az elég alacsonyan delelő nap emlékeztet. A csúcsfotók után a lankás, kissé lejtős részen kellemesen baktatunk a hegység nevét viselő Szárkő csúcsa (2190 m) felé, és még az sem zavar minket, hogy egy-egy rövid záporban bizony néhány perc alatt elázunk.
Szombat lévén a helyi túrázók is elindulnak a Szárkőre, messziről nagyobb turista csoportokat is felfedezünk, akár 50-60 ember is lehet a hegység 3. legmagasabb csúcsán, de mire odaérünk, megint csak magunk maradunk. Elkészülnek a kötelező fotók, majd az ismétlődő záporok elől a csúcstól alig 100 méterre épült Szárkő Meteorológiai Állomás (Cabana Meteorologica Tarcu) előterébe húzódunk be. Románia egyik legmagasabban fekvő állomását néhány éve újították fel, igaz ez nem feltétlenül látszik a 2180 méteren fekvő két szintes épületen. A tetőről PET palackok összekötögetett rendszerével próbálják felfogni az esővizet, a bejáratnál pedig a napelemekhez használt akkumulátorokat és a felhasogatott tűzifát kell kerülgetni. Bár az állomáson szállás lehetőség nincs, beszámolók szerint veszélyhelyzet esetén be lehet húzódni akár éjszakára is, a meteorológusok állítólag szívélyesen fogadnak bárkit, ha úgy adódik.
A túra utolsó szakaszán nagyjából 1100 méter süllyedés vár ránk, de látnivalókból szerencsére itt sincs hiány. A néhány perces napsütést kihasználva még egész jó képeket tudunk csinálni a Sadovanu-csúcs felé tartó gerincről, ahonnan szerencsére gyönyörűen a belátjuk a hegység U alakú gleccserkatlanját, és a völgy felsőbb részein elszórva található esztenákat is. Egyre meredekebb szakaszokon vezet az utunk lefelé, végül 1460 méteren megérkezünk a Kuntu Meteorológiai Állomáshoz (Cabana Meteorologica Cuntu) ahol pótoljuk a vizünket, fújunk egyet, majd felkészülünk a két napos körtúránk utolsó, hullámvasútra emlékeztető részére.
Végre ismét erdőben haladunk, az októberi színek itt már jóval kontrasztosabbak, érezni, hogy a levegőben lóg az ősz. Mire leérünk a parkolóba úgy érezzük, hogy nincs bennünk túl sok tartalék, erőnk elfogyott, és bármennyire is mennénk még tovább, valahogy most jól esik, hogy egy éjszaka után már hazatérünk. A Szárkő egy újabb varázslatos arcát tárta fel a Déli-Kárpátok szinte végtelen lehetőségeket kínáló világának, és alig várjuk, hogy mit tartogat a következő fejezet.
A hegység neve a régi magyar nyelvben használatos „szár”, azaz tar (vagyis kopasz) szóból eredeztethető, utalva a hegység szerteágazó, csupasz vonulataira. A turizmus előtt szinte alig ismert Szárkő-hegység (Munții Țarcu) a Déli-Kárpátok legizgalmasabb hegyláncai közé tartozik, hiszen klasszikus magashegyi formakincsek és változatos kőzettani viszonyok között találhatja magát az erre tévedő túrázó. A szomszédos hegycsoportokhoz hasonlóan a Szárkő is a magashegyi pásztorkodás egyik hazája, a nyári túrákon szinte óránként belefuthatunk nyájakba, és az azokat őrző, változó vérmérsékletű kutyákba is. A Bánság tetejének is nevezett hegység legismertebb része a Kishavas (Muntele Mic) 1807 méteres csúcsának déli felére épített sípálya, ahol már előző évszázad elején beindult a téli turizmus. A Szárkő többi része viszont meglehetősen felfedezetlen, a gerinctúrákra csak maroknyi túrázó vállalkozik évente, a turistaút-hálózat ennek megfelelően fejletlen, szükséges a megfelelő tájékozódási, magashegyi tapasztalat.
Az istenek lakhelyén jártunk Bulgáriában
2024.10.30.Van egy olyan ország – tőlünk nem is olyan távol –, ahol nem a legmagasabb csúcs a leghíresebb. A 2925 méter magas Muszala ugyan Bulgária, valamint az egész Balkán-félsziget legmagasabb hegycsúcsa, mégis, ha megkérdeznénk a bolgár túrázókat, legtöbbjük azt válaszolná, hogy bizony a balkáni ország nevezetes csúcsai közül a Vihren örvend nagyobb népszerűségnek. Arra, hogy ez miért is van így, illetve, hogy milyen nehéz felmászni a 2914 méteres márványpiramis tetejére, most megpróbálunk válaszolni.
→ Tovább
Így szerettem bele a Retyezátba
2024.10.21.Éves kárpátokbeli gerinctúráinkat ezúttal úgy alakítottuk, hogy a Királykő mellett nyár végére még belefért egy másik három napos túra is, de sokáig nem tudtuk eldönteni, hogy vajon merre is menjünk. Végül arra a Retyezátra esett a választás, ahol ugyan viszonylag sokszor voltam már, mégis mindig volt bennem valami hiányérzet a túrák után. A mostani vándorlás során viszont a Retyezát kegyes volt hozzánk, így szinte túlcsordultunk a hegység csodálatos világával. A hegységhez fűződő különös kapcsolatom tehát végre egyensúlyba került, és ezúttal úgy érezhettem, hogy igen, végre beleszerettem Erdély egyik legizgalmasabb hegységébe.
→ Tovább
Kína egyik legszebb túrája Jünnanban: a Tigrisugrás-szurdok
2024.09.10.A bejegyzés egy évekkel ezelőtti különleges túra visszaemlékezése, amikor a Mondolo Egyesület társalapítói kínai tanulmányaik alatt járták be az ország legkülönbözőbb szegleteit, jelen esetben Jünnan tartomány északi részét és a Tigrisugrás-szurdok túraösvényét.
→ Tovább
