A bevezetőben feltett kérdésre, melyet egy online ismertetőből szedtem, a határozott válaszom: nem, pedig félig utcai cipőben voltam (a másik fele a sártól nem látszott). Az odavezető út agyagsárja sokkal jobban csúszik.

Túránkat Kazárról indítjuk, a falu keleti vége felé lévő parkolóból, ahonnan a P+ jelzés indul. Célunk a 2015-ben az UNESCO Globális Geoparkok listájára felkerült Novohrad-Nógrád Geopark egyik ékkövéhez vezet, a Kazár község melletti riolittufa-völgyhöz. Mint a geopark neve is mutatja, két ország területén helyezkedik el. A jelentős – ami nem mindig azonos a látványossal – földtani képződmények Szlovákiában, a Karancs itteni folytatásában és az Ajnácskői-hegységben (Hajnáčska vrchovina) sokkal sűrűbben helyezkednek el, míg Magyarországon nagy területen relatíve kevés található.

Megjegyzés: az itt említett földrajzi tájegységek a Magyarországon használatos tájnevek, a szlovákiai tájbeosztás szerint az Ajnácskői-hegység Cerová vrchovina (kb. Cseres-hg.) néven ismert. Szlovák turistatérképet is ezen a néven keressünk. Az okát nem kell visszavezetni Szvatoplukig, az örök és kölcsönös szlovák-magyar szimpátiában keresni, Magyarországon sincs mindig konszenzus egy földrajzi tájnevet illetően. Az általam használt tájbeosztás Hajdú-Moharos József Magyar településtár c. munkáján alapul.

A viszonylag ritka geosite elhelyezkedésének köszönhetően nehéz olyan túrát kitalálni, hogy Magyarországon legalább három „érdekességet” érintsünk, különösen a téli időszakban, mikor rövidek a nappalok. A talán leglátványosabb geosite Kazár határában van, mégsem erről nevezetes, hanem a népművészetéről.

Míg más tájakon (pl. Székelyföld, Kalotaszeg, Matyóföld, Kalocsa) a népviselet nagyjából egységes és a néprajzi tájra jellemző, addig Palócföldön kis túlzással falvanként más. Azért túlzással, mert pl. a Kazárral szomszédos Mátraszele és Vizslás viselete hasonló a kazárihoz, ugyanígy a rimóci, hollókői, bujáki viselet sem feltétlenül arra az egy falura terjedt ki. Ennek a mozaiknak a kialakulását a néprajzosok a térség egyházszervezeti tagoltságára vezetik vissza. Palócföldön 4 egyházmegye osztozott. A nagyobb egyházi ünnepek, búcsúk adtak alkalmat az ismerkedésre, az ünnepi viseletek megmutatására. Kazár, Mátraszele és Vizslás is a közös ünnepeknek köszönhette, hogy sok rokoni kapcsolat is összekötötte a három falut, így az ünnepi és hétköznapi viselet hasonló volt. (Az utóbbi két település Kazár filiáléja volt, azaz egy plébános szolgált a három faluban.)

A mindenütt bemutatott, „világhírű”, gazdagon hímzett főkötők (Palócföldön fékető), kendők, szoknyák használata nem olyan régen terjedt el, túl szegény volt a paraszti világ a 19. század előtt ahhoz, hogy 4-5 váltás ruhája legyen.

A házbelsőkben is csak az 1830-as évek után jelent meg pl. a bútorzat – miután hatósági előírás lett, hogy a füstöt vezessék el – mert akkor a jobbbágyporták már nem füstös odúk voltak. Ennek az időbeli egybeesésnek is köszönhető a feltűnően sok, a 48-as szabadságharcra utaló díszítő motívum a parasztportákon. E vidéken jelesül az áttört támlás lóca, illetve szék.

Férfiviselet azért nincs, mert a 19. sz. végi fellendülés idején sokan bányásznak álltak, és elhagyták a hagyományos paraszti viseletet, kivetkőztek, ahogy akkor mondták. Bár az ünnepi bányászegyenruha, mint Német-, Cseh-, és Lengyelországban, itt nem terjedt el, de ünnepekre a „polgári” ruhát viselték. A női viseletben viszont lehetett tobzódni, első körben a vállkendők díszítése volt soron. Ennek a ruhadarabnak az elterjedését az egyház is szorgalmazta, mert mit tagadjuk, a hagyományos női vászoning elöl elég kivágott volt, és az egyház gátat akart szabni a szabad hullámzásnak a palóc dekoltázsokban. (Legalább a nagymisén és a mezőn a jó gazda dolgozott, nem nézelődött.)

Ahogy nőtt az életszínvonal, úgy lettek egyre általánosabbak a mellények, lajbik, természetesen mind hímzéssel, rátéttel. Kazár azonban főkötőkben volt verhetetlen. Minden életkornak, családi állapotnak, nagyünnepnek, kisünnepnek megvolt a maga féketője.

A fénykorát a kazári és általában a népviselet az 1930-as években élte, és a háború után kezdett rohamtempóban visszaszorulni. Sokan hivatkoznak rá, hogy a 30-as években a Flóra-szappant is kazári menyecskével hirdették. Kazáron és általában Palócföldön viszonylag későn, a 70-es években szorult vissza a népviselet, de nem tűnt el teljesen, sőt napjainkban a generációkon keresztül öröklött ünnepi viseletek reneszánszukat élik. Némelyik szinte vagyontárgy, művészi értékét tekintve.

A következő videóban megnézhetitek, hogyan öltöztetnek be egy fiatal lányt hagyományos kazári népviseletbe:

Építészetben Kazár annyiban kimagasló, hogy itt relatíve több épület maradt meg eredeti formájában, és elnézve az utcaképet, sok, időközben befalazott tornácú épületet is viszonylag egyszerűen vissza lehetne alakítani eredeti formájába. Örömteli, hogy egy-két házon látszik, felújításkor figyelembe vették a régi formákat. A szomszédos falvakban a 10x10 méteres kockaházak mindent kiszorítottak. Lehet rajta háborogni, de nem érdemes, nem tudhatjuk, milyen állagú épületeket cseréltek fel.

Túrázni mindig jó, még hóolvadáskor is, ha nem ázik be a cipőnk, bakancsunk. Engem ez a cipőbeázás még a szépreményű hetvenes évek óta kísért – leszámítva figuráns korom gumicsizmás víg napjait –most sem volt ez másképp. A parkoló után még óvakodtunk, nehogy sárosak legyünk, de ez nem tartott tovább 100 méternél, utána már mindegy. A szép téli fények viszont kárpótoltak.

Eleinte a mező szélén visz az út, majd egy mocsári átkeléssel fordulunk be az erdőbe, ahol nem túl meredek emelkedőn juthatunk el a riolttufa-kibukkanáshoz. Meglepő a formavilága és a színe, az eddig megismert szelíd hullámos dombvidéken.

Általános jellemzője a tufáknak, hogy lényegesen puhábbak, mint a szemcséket alkotó kőzet eredeti állapotában. Itt, Kazáron, különösen eltérő, mert a riolittufapor agyaggal keveredett. A völgy alján –ahol nagyobb az agyagtartalom – egész különös tapintása van így tavaszelőn. A víz hatására az agyag megduzzad, és mint a hirtelensült kenyér, megrepeszti a felszín kérgét, minek következtében jobban mállik. Ha akartam volna, kézzel is vájhattam volna bele üreget. A sima riolittufa nem ilyen „sérülékeny”.

A riolittufa egyébként is lényegesen puhább, mint a szálban álló riolit (savanyú vulkáni kőzet), abba az erózió nem tudott volna ilyen szép, tagolt formákat vésni. A dombos, vegetációval borított vidéken különösen hat az a csupasz, világosszürke, erózió szabdalta völgy. Nemcsak az erózió tudja könnyen formálni, hiszen a riolittufa szépen faragható, keresett építőkő, a Bükkalján egész lakásokat lehetett belőlük a hegybe faragni. A völgy nem fentről a legszebb, hanem ha mellette, az ösvényen lemegyünk az aljára. Az igazán érdekes formavilágát itt mutatja meg.

Tovább menve egy erdei pihenőt érintünk, itt is van az egyelőre feliratozatlan ismertetőtáblákból, majd a következő tábláig haladunk tovább. Itt az úton semmi nincs, de a táblánál lévő régi úton érdemes letérni. Először csak egy kis bányatóra számítottam, ami ott is volt (március közepén a felét még jég borította), és azt is tudtam, hogy nem egy kristálytiszta, türkizszínű tengerszem, ami poszterre nyomva a nappalink ékessége is lehetett volna a 80-as években.

Továbbmenve igazi attrakció várt. Ha cinikus lennék, akkor azt mondanám, hogy egy nagy gödör, és lényegében az is, de ebben elférne a Halálcsillag egyik összeszerelőüzeme. Nem tudom megsaccolni a méretét, de 50 méternél mélyebb, az alján ennek is egy kisebb tó, az oldala homokkő – papírlap vékonyságú vasoxid (hematit) kiválásokkal – lösz és márga.

A régi út nagy ívben megy le az aljára, ahol a szenet bányászták. Kazár környékén a mélyművelésű bányák bezárása után a külszíni bányákkal vitték tovább a kitermelést, azonban ezek sem voltak kellően gazdaságosak, és környezetpusztító hatásukat nem ellensúlyozta a kutató geológusok és a 10 év alatti kincsvadászok érdeklődése. Ma már csupán Székvölgypuszta felett működik egy külszíni fejtés.

Nem messze innen található a Sáska-kő, és ezzel elértünk az út legmagasabb részére. (Nem, innen nem látjuk a Magas-Tátrát még tiszta időben sem.) Majd enyhe lejtős, talán inkább szintben érkezünk el az Aranyos-patak forrásáig, ahol pihenő van és jobbra letérve tagolt löszvölgyeket is megnézhetünk. A táj talán legérdekesebb tulajdonsága, hogy távolról nézve olyan szelíd, lankás, közelről nézve pedig tele van izgalmas szurdokokkal, kis völgyekkel.

A forrásnál egy hajtűkanyarral fordulunk vissza délnek. Eddig jobbára erdőben haladunk, ahol a fák nem törnek az égig. Kevesebb, mint egy kilométert megyünk még a P+-en, amikor becsatlakozunk a P jelzésbe, és tovább a kaszálón, réten elérjük Kazárt.