A francia vagy az olasz terepfutó „nagy bummot” még nem érik el, de szépen, egyenletesen és láthatóan átgondoltan fejlődnek. Egyre több és több az induló, színvonalasak a versenyek és erősödő anyagi háttér jellemzi a kinti eseményeket. Persze hol máshol, ha itt nem, gondolhatnánk, hiszen itt minden adott ahhoz, hogy egy igazi terepfutó nemzet kialakuljon. De az adottságokat nem elég felismerni, hanem azokat ki is kell használni.

Nyugati szomszédjaink pedig ennek láthatóan nagy mesterei, mert kitartó következetességgel haladnak a terepfutó nemzet fogalmának megvalósítása felé. Ennek apropóján a Wörthersee Trail Maniak terepfutó versenyre látogatunk el a hétvégén, mely hasonló távokon, hasonló népszerűségnek örvend, mint a mi Mátrabércünk. Kíváncsian vártuk hát, hogy hogyan is áll most a terepfutás helyzete a „sógoroknál”.

Kérek mindenkit, hogy ne a magyar terepfutás szembeállításként értékelje írásomat, hanem egész egyszerűen egy másik ország ismertetető bemutatásként.

1 / 4

A háromnapos programsorozat felvezető pénteki napja a teljes mértékben a hangulatkeltést szolgálja. Terep expo, előadások, interjúk, külön erre az eseményre komponált zenei indulók, és a testet is feltöltő tésztaparti kellőképpen feltüzel mindenkit. A rajtszám és a gazdag rajtcsomag felvétele és a top futók bemutatása pedig máris egy nagy családdá olvasztja össze a 17 országból érkező sok száz indulót. Egy olyan nagy családdá, ahol mindenki ugyanazért rajong, ugyanazt szereti csinálni, egyenlően, különbségek nélkül... A hangulat persze remek, mindenki mosolyog, mindenki barátságos és bizakodó a holnapi futása kapcsán. A „mindent a futókért” érzése áthatja az egész programsorozatot. Igen, így kell felvezetni egy terepfutó versenyt!

Másnap, három fajta táv közül választhatnak a terepfutók. Van 15, 30 és 57 kilométeres verseny is. Ezekből mindenki kiválaszthatja a számára legmegfelelőbbet. A rajtidők bölcs módon csúsztatva vannak egymáshoz képest. Leghamarabb, reggel 8 órakor a leghosszabb táv futói indulnak, majd 10.30-kor a 30-asok, végül 13 órakor a 15 kilométeresek. A pálya ugyanaz, illetve a teljes kör céljától visszafelé számítják a rövidebb távok rajthelyszínét. Így gyakorlatilag szépen elnyújtva ugyanazon a pályán fut mindenki. Nincs tömeg, nincs torlódás, de mindig lehet látni egy-egy futótárasat az erdőben. Látványos, barátságos és gazdaságos megoldás ez.

Na de nézzük a pályát, miből is áll ez az 57 kilométer 1800 méter szintkülönbséggel nehezítve. Az útvonal gyakorlatilag végig fenyvesekben és csodálatos virágos réteken keresztül vezet. Sok helyen láthatunk házakat, gazdasági épületeket, de ezek valahogy mindig beleillenek a környezetbe… Vannak széles, jól futható kavicsos utak némi aszfaltozott darabkákkal, de a legtöbb helyen tűleveles, itt-ott gyökerekkel átszőtt puha erdei talajon vezet az útvonal. Rövid emelkedők és lejtőcskék váltogatják egymást. A pálya legmeredekebb része a Pyramidenkogel megmászása, ami 300 méternyi emelkedést takar mintegy négy kilométer távolságon. Talán nyugodtan kimondhatjuk, hogy ez még a magyar pusztákhoz szokott futóknak sem nehéz. Szóval, ebből is jól látható, ez a verseny egy kellemesen hullámzó, jól futható, mesés panorámákkal teleszórt, sok élményt tartalmazó kör, a csodálatos Wörthersee körül. Ha kedvet kaptunk hozzá vágjunk is bele!

[[http://www.youtube.com/v/5ur__2N0YFk?fs=1&hl=hu_HU 420 315]]

A rajtnál sikerül az első sorba állnom. Kicsit feszült mindenki, de ilyenkor ez természetes. Sok az ismerős, oda-odabiccentünk egymásnak egy köszönés félét. Beindul a visszaszámlálás, majd nekilendülünk. Persze rögtön kialakul az élboly, legelöl egy kerékpáros felvezetővel. Kikanyargunk a tó melletti parkokból és ráfordulunk az igazi terep ösvényekre. Hat futóval futok együtt, megy a helyezkedés. Emelkedők és lejtő váltják egymást, ahol figyeljük egymás reakcióit, futó erősségeit és persze gyengéit. 5-6 kilométerbe telik mire feltérképezem ellenfeleimet. Látom, és tudom, mit tudnak, és mire képesek, így támadásba lendülök. Fokozom a tempót az emelkedőkön, minek következtében szépen ellépek tőlük, fokozatosan növelve előnyömet.

Persze ilyenkor sokat segít a több mint harminc éves versenytapasztalat, de az ellenfelek ismerete mellett egy ilyen lépésre egy még nagyobb tudás is szükségeltetik. Ez pedig az önismeret. Érezni, tudni, és hinni kell magunkban. Cselekedeteinket ekkor ezek vezéreljék. Elfutok két frissítő pont mellett is, frissítés nélkül. Nincs rá még szükségem, ráadásul ezzel a trükkel lélektanilag sokkolom a mögöttem futókat. Jól haladok, megvan a tempó és a szokásos harmónia. Fél táv előtt elnézek egy rosszul kitáblázott kereszteződést. Elméletileg a kerékpáros felvezetőnek itt kellene lennie, de ő folyton vagy leszakad rólam, vagy túlságosan előttem teker. Rohangálok oda-vissza, de csak nem találom a jó útvonalat. Jó pár perc elteltével végre rátalálok a helyes nyomvonalra, de az időveszteség miatt a harmadik helyre csúszok vissza. Persze elönt a méreg. Szitkozódok magamban félhangosan és mindenkit elküldök mindenhová…

Előkerül a kerékpáros felvezető is, na neki aztán jól megmondom a magamét. Szegény csodálkozva hallgatja a dühkitörésem, amitől valahogy elszégyellem magam és észhez térek. A düh, a méreg csak erőt viszel. Nem ad semmit, amire szükségem van, ezért CSAK a futással foglalkozz-mondom magamnak. Lenyugszok, és ami a legfontosabb ilyenkor ELFOGADOK. Rendezem magamban az erővonalakat és elkezdek megint működni. Utolérem a többieket és ismét az élre állok. Majd ugyanazzal a lendülettel ismét leszakítom vetélytársaimat.

A lélektani holtponton átestem, innen már csak egyre erősödöm. Persze fizikálisan fáradok, de egy jó „fejjel” ez soha nem okozhat gondot. Szándékosan használom a soha szót. Mert bár azt tartja a mondás,hogy „soha ne mond azt, hogy soha,” mégis ha fejben és szívben (együtt járnak) rendben vagyunk a testnek kiadható a „soha” parancs…A végére azért én is kellőképpen elfáradtam fizikálisan. Az utolsó kilométer már nehézkesen ment, sőt a célban győztesként már a kezem is alig bírtam felemelni. No de pont ez a szép az egészben, így eljutni a célig. Átélve és kihasználva a bennünk lévő energiákat. Kicsit meghalni, hogy utána újjá születhessünk…

2 / 4

Lehet, rövidnek tűnik ez a beszámoló. Persze írhatnék hosszú sorokat arról, hogy mi sok szépséget láttam futás közben, ami igaz is, hiszen gyönyörű helyeken jártunk. A lényeg azonban sokkal fontosabb. A terepfutás közben ugyanis érzések ébrednek az emberekben. Olyan erős és mély érzések, amiket eddig nem vagy csak alig tapasztalhatunk. Ezek az érzések pedig rólunk szolnak. Rólunk és a világmindenségben betöltött szerepünkről. A helyünkről, a küldetésünkről, és a rendeltetésünkről. Nem kevesebbről. Ha egy picit odafigyelünk erre, olyan válaszokat kapunk majd cserébe, amikre eddig még kérdéseket sem tettünk fel…

Szeretném kiemelni a résztvevők közül azt a példaértékű hozzáállást, amit a magyar lányok itt bemutattak. Minden elismerésem és tiszteletem az övék. Olyan hölgyekről, asszonyokról (elnézést a szóhasználatért) van, itt kérem szó, akik akár család,(apa meg a gyerekek) munka és egyéb elfoglaltságok mellett is szakítanak időt a mozgásra, ez esetben a terepfutásra. Nem hagyják el magukat és nem panaszkodnak. Néha félnek, de legyőzik félelmüket. Bizonytalanok, de ha kell határozottak. Mernek hinni és el is érik céljaikat. Nem fiatalok már, de nem restek tenni az egészségükért és a külalakjukért. Jókedvűek, vidámak és szépek. A hétköznapok igazi hősei ők. Példájuk nem elérhetetlen senki számára. Hajrá lányok!

3 / 4

A verseny eredményhirdetése és további programjai is tartották az addig megszokott színvonalat. A dobogó tetején állva akkora pohár (3 liter) alkoholmentes sört kaptam, hogy majd leszakadt a karom tőle. Nagy taps, elismerés, és megnyugtató érzések társultak a díjkiosztóhoz. Igen, megnyugtató érzések, hogy itt a Wörthersee körül is bebizonyítottuk a sógoroknak, hogy a magyarral minden terepfutó nemzetnek számolnia kell…!

4 / 4