Lenn délen, a Homokhátság szívében
Egy véletlen folytán derült ki, hogy feleségem barátnője, Erzsike és férje, Misi is belevágott az Alföldi Kéktúra teljesítésébe. Ők Békés megye délkeleti részén laknak, így adott volt, hogy először a közeli szakaszokat teljesítik. El is jutottak Berettyóújfalutól egészen Sándorfalváig. No, mi itt csatlakoztunk hozzájuk, és az idei első hőségriadós napon együtt égettük a zsírt Bordánytól Sándorfalváig.
Tudtam, hogy az élet nagy rendező, de mindig produkál újabb, meglepő dolgokat. Ki gondolta volna, hogy akivel rendszeresen beszélsz, ismered, annak ugyanaz a kedvenc hobbija, mint neked, és ez soha nem kerül szóba. Miután erre fény derült megbeszéltük, hogy a mindnyájunknak hiányzó szakaszokat megpróbáljuk együtt teljesíteni. Ez 2 az 1-ben, hisz amellett, hogy így sűrűbben találkozhatunk, a logisztika is sokkal könnyebbé fog válni a két autóval.
A távolság végett a fény első sugaraival keltünk, még a kakas is elaludt hozzánk képest, hiszen csak akkor kezdett kukorékolni, amikor elfordítottam a kulcsot az autóban. A hajnali csekély forgalomban gyorsan fogytak a kilométerek, és 8 előtt pár perccel már bőszen fotózta állandó túratársam a sándorfalvai pecsételőhelyet és a Petőfi Emlékkönyvtár narancsban pompázó épületét. Pár percen belül Misi is parkoló állásba helyezte az autójukat, eljött az örömködés, üdvözlés pillanata.
Már ekkor 26-27 fok volt, így előre vetítettük, hogy a vége gáz lesz, mivel valószínűleg a legmelegebb percekben fogunk célba érni, jól kitikkadva. Nem árulok el nagy titkot, ez így is lett. Ezeket a gondolatokat már a kocsiban fogalmaztuk meg, miközben Bordány felé robogtunk, ahol a helyi szellemi élet egyik központjánál parkoltunk le, a Viking sörözőnél.
A sörözőben a helyi erő a forróság ellenére már e korai órán is bőszen képviseltette magát, hosszú pillantások közt értünk el a pultig, ahol megrendeltük reggeli indító italainkat, melyek ezúttal non-alcoholic formájában kerültek bevitelre. Közben elvégeztük az adminisztrációt is az egész Kékkör talán legméltatlanabb körülmények között található pecsételőpontján. Konkrétan a stempli a söröző szeméttárolói fölött lett elhelyezve. Így az élmény mellé garantált egy szippantás a jóból. Érzékeny lelkűeknek csak becsukott szemmel, befogott orral.
Pár nyújtás után elindultunk. Ma nem sokat láttunk a takaros kis alföldi településből, hisz még a központig sem jutottunk el, mert kifele indultunk a faluból. A gyors talpalást hamarosan egy óriási eper akasztotta meg, mely mellett a homokhát szívének finomságait árulták, nem éppen barátságos áron. A szomszéd faluban pl. a kajszibarack pont a felébe került, hiába, na, a marketing.
Bordány a Duna–Tisza közi homokhátság szívében található, ezt a címet előszeretettel használják is a helybéliek. A környék már az ókorban is lakott terület volt, mint azt a gazdag leletek bizonyítják is. Laktak itt a szarmaták, gepidák, avarok, majd a honfoglaló magyar törzsek is állítottak fel itt szálláshelyeket. A tatár- és törökdúlás idején a környék rendre elnéptelenedett. Az oszmán kiűzését követően a Német Lovagrend birtokolta a környék gazdag földjeit. Elsősorban tanyák alakultak ki, melyek központja volt a gyéren lakott Bordány. A tanyaközpont a 20. század elejétől fejlődik jelentősebben, önálló közigazgatási községgé 1950-ben válik. A faluban és a körötte lévő tanyavilágban jelenleg több mint 3000 ember él.
A települések leghosszabb utcái a Kossuth Lajos utcák szoktak lenni, most mi is ezen az utcán trappoltunk, amíg a jelzések balra hívtak egy homoksztrádára.
Aztán a „biligák”. Jönnek-mennek a tanyák közt full gázon, de félni nem kell tőlük, ha meglátnak, lassítanak, sőt az útról is lehajtanak. Az első szembejövőnél felkészültünk a legrosszabbra, hogy nyeljük majd a port rendesen, de nem. Fura módon ez a homokos talaj még a legnagyobb szárazságban sem porzik.
Ha Alföld, akkor a nagy találkozások sem maradnak el a helyi emberekkel. Ezek általában mély, maradandó benyomást tesznek ránk. Ez ma sem volt másképpen. Mindenki nyílt, segítőkész, csak azt nem értik, miért vagyunk képesek a tűző, tikkasztó napon gyalogolni egyik faluból a másikba a pusztán, mikor ennek van kényelmesebb módja is. De segíteni mindenki próbál akár csak egy jó szóval, hideg itallal, egy marék gyümölccsel stb.
Bordány után gyümölcsösök közt homokoztunk, mígnem durrogásra lettünk figyelmesek. Ez a gázágyú összetéveszthetetlen hangja volt. Mindnyájan ismertük ezt a hangot, csak nem értettük, mit védenek, hisz a mellettünk lévő barackos totál el volt fagyva. A károkat éppen akkor mérte fel egy kormányhivatali szakember. Vészjósló adatokat mondott nekünk. Aztán pár perc múlva fellebbent a fátyol. Beértünk egy cseresznyésbe, azt védte a gazda, aki éppen töltögette a gázágyút.
De micsoda egy cseresznyés volt ez. Már sokszor megénekeltem túráink során a vadcseresznyefákat, na, itt egy egész ültetvény volt belőle, ráadásul épp most ért a gyümölcs. Még soha nem kóstolta egyikünk sem, pedig már láttunk ezt-azt. Hát ilyen finom cseresznyét még nem ettünk.
Derék- és türelempróbáló feladat. Most két fiatal szüretelt, mint kiderült, a gazda unokái. Azt is megtudtuk, hogy elsősorban a magjáért termeszti a gazda a vadcseresznyét. A magból kisarjadó fácskákat beoltják más fajtával, és azt értékesítik.
Továbbállva hirtelen azt hittük, átköltözött az ősláp, fel is szaladt szemöldökünk, de csak a Dorozsma–Halasi-főcsatorna mellett kanyarogtunk. Innét óriási parcellák váltakoztak, melyek a kultúrnövények széles palettáját vonultatták fel. Volt itt minden: paszternák, dohány, zab, árpa, búza, rozs, kukorica, tök, káposzta, paradicsom, paprika, lucerna, tritikálé, dinnye és még számtalan növény. Hogy gyorsabban fogyjon a táv, barkochbát játszottunk, mit is látunk éppen. A prímet Misi vitte, ő mind ismerte, mi rendesen találgattunk.
Miután átkeltünk a Dorozsma–Majsai-főcsatornán, máris Zsombó aszfaltját koptattuk. Kiszuperált tűzoltó járgányokat láttunk, egy motoros kocsma mellett száguldoztunk el. Itt még egy Harley nyergébe is felpattantunk. A kocsma falán okos bölcseleteket olvashattunk, és máris a központban fényképeztük a helyi nevezetességeket, hajtottunk fejet a helyi hősi emlékműnél. Kitértünk a Jóbarát vendéglőbe, ahol a pecsét is lakik. Az Alföldi Kéktúra nyomvonalán előszeretettel teszik vendéglátóipari létesítményekbe a stemplit. Egyrészt védettebb helyen van, másrészt legalább van egy kis forgalomnövelő hatása. Bár szomorúan hallottam több gazdától is, hogy bizony sokan csak berongyolnak, követelik a bélyegzőt, és uzsgyi tovább. Elgondolkodtató tendencia, ami ránk nem igaz. Mi először bemegyünk, rendelünk valamit, és utána udvariasan elkérjük a stemplit.
Ilyenkor általában megnyílnak a gazdák, pultosok, és elmesélik a rossz élményeiket. Két helyen is fel vetették, hogy divat újabban autóval érkezni, 8-11 füzetet telebélyegezni, és tűz tovább. Ez nem új jelenség, már „Rockiék” foglalkoztak a dologgal kultikus filmjeikben. Jól esett a klímás vendéglőben elücsörögni a jéghideg frissítők mellett, nem akaródzott menni, de muszáj. Kilépve a 33 fokba mellbe vágott a hőség.
A Zsombó környéki tanyavilág régészeti leletek szerint már a bronzkorban is lakott volt. A honfoglalást követően a Dorozsma nemzetség birtokai találhatóak erre. A törökdúlást követően ez a terület is a Német Lovagrend fennhatósága alá kerül. A szájhagyomány szerint a zsombói csárdában Rózsa Sándor is gyakran töltötte az idejét. A Kiskundorozsmához tartozó külterületeket 1950-ben szervezték önálló településsé Zsombó néven.
Szendvicsezés közben Zsombó polgármestere lépett oda hozzánk, és mesélt a faluról, a környékről, ellátott tanácsokkal. Na, ilyet sem sok helyen tapasztal meg az embör gyeröke. Zsombótól az őslápig hosszú, eseménytelen trappolás jött aszfalton. Az egyhangúságot csak egy közkút szakította meg, ahol persze nekem muszáj volt felfrissülnöm. Misi nyomta a kutat, én meg önfeledten, gyerekesen locsolkodtam alatta. Ez a szakasz kedvesem kedvenc terepe volt, hisz begyújthatta az utánégetőket, és óriási tempót diktálhatott, már, aki tartotta vele az iramot. Ez Misi volt, én Zsikével kényelmesen andalogva tisztes távolból követtük őket.
A Zsombói-ősláp feldobta rendesen az egyhangúságot, de az aszfalt helyett visszatért a homok, mely aztán Szatymazig ki is tartott. Aztán az ősláp melletti Lápastói dűlőről leszólítottak a jelzések a Bába dűlőre egy lakatlan tanyánál. Itt akadtunk rá az első eperfára, melyet a környékünkön szedernek hívnak. Be is lakmároztunk gyerekes módon belőle. Persze, hogy fekete szeder volt, így mindenünk, még a fülünk is lila volt. Újabb hatalmas parcellák következtek, kiszuperált vasúti vagonok mellett haladtunk, majd egy több házból álló tanyára értünk. Ez már Szatymaz „elővárosa” volt. Itt újabb közkút, újabb „zuhanyzás”, majd kanyargás az M5-ös mellett, míg át tudtunk fölötte kelni.
Jött még egy adag homokozás tanyák, földek közt, és máris Szatymazon jártunk. Teljesen ki voltunk tikkadva, nagyon vártuk az első helyet, ahol frissítőhöz jutunk, mert a magunkkal hozottak már ihatatlanra forrósodtak. Finoman fogalmazva se volt szerencsénk. Nem elég, hogy kifogtuk a Kossuth Lajos utcát, az útba eső boltok, fagyizók, kocsmák zárva voltak, még a Lesz Vigasz is. Így a központig ki kellett tartanunk, ahol rögtön berongyoltunk a Coop-ba hideg frissítőt vételezni. Kicsit ejtőztünk az önkormányzat előtti parkban az árnyékban, aztán a legforróbb időszakban újra nekiindultunk utunk utolsó etapjának.
A Szatymaz környéki gazdag földek már a bronzkorban is tisztes megélhetést adtak a Szeged környéki tanyákon lakó embereknek. Önálló településsé 1950-ben szervezik, ekkor több tanyai kapitányságot vontak össze. Őszibarack termesztése európai hírűvé teszi a községet. Kiváló vasúti összeköttetése van Szeged és Budapest irányába is.
Végigbattyogtunk az álmos Kossuth utcán, majd Misivel kitértünk a vasútállomáshoz, ahol a pecsét lakik. Míg mi az adminisztrációval voltunk elfoglalva, a csajok addig a Gondozási központ csodálatosan gondozott kertjében gyönyörködtek, és fotózkodtak II. János Pál pápa életnagyságú szobrával. Aztán ahogy újra egymásra találtunk, rövid ismerkedés következett a Szent István király-templommal és környezetével. Közben egy néma főhajtás is belefért a világháborús hősök előtt, majd újra a kéken!
Elhaladtunk a helyi Hannapi Stadion mellett, mely előtt egy óriási Trianon-kereszt emlékeztet a vészterhes esztendőkre. Innét nyílt terep következett homokkal, mely a délutáni perzselő hőségben rendesen felforrósodott. Nagyon nem esett már jól ez a szakasz egyikünknek sem, de mit lehet tenni, menni kell tovább. Kis szusszanás Szatymaz Majsai-csatorna hídján a benőtt csatorna fölött, majd újabb tikkadás a napon a homoksztrádán.
Fogyott a vizünk rendesen, de hát a cél is minden egyes lépésnél közelebb került. Kiszuperált honvédségi járművek gyűjteménye mellett robogtunk el, majd újabb hidazás következett. Átkeltünk a Kisteleki-főcsatornán, és máris a forgalmas 5-ös főút állta az utunk. Kivárva a rövid forgalmi szünetet, átsiettünk a főúton, majd hol takaros, hol lepukkant tanyák közt haladtunk egy egykori főúri fasor megmaradt egyedei közt. Újabb nevetlen vízfolyáson keltünk át, mely eddigi társaihoz hasonlóan a közeli Fehér-tóhoz igyekszik. Itt már feltűntek Sándorfalva épületei, melyek nagyon nehezen akartak közeledni.
Aztán a „Kalapácsos ember” is megérkezett (Tolsztoj után szabadon), és kólintott. Ilyenkor elfogy az erő, a láb elnehezül, a lépéshossz jelentősen csökken, és csak automatikusan teszed a lábad előre. Kikapcsolsz, a külvilág megszűnik, szédelegsz, és csak nyűglődsz, de a lábaid még visznek. Aztán egyszer csak egy villámcsapás, és új erőre kapsz, minden rendben. Nekem ez az érzés mindig a túra legvégső szakaszában következik be, a táv hosszától függetlenül.
Így értük el a város első épületeit a temetőnél, itt már fellélegeztünk, rövidesen a célban voltunk, teljesen kitikkadva, kiszáradva. Megrohamoztuk az első üzletet hideg frissítőkért. Sajnos az idő is elszaladt, így Sándorfalva nevezetességeivel kevés kivételtől eltekintve nem sikerült megismerkedni, majd legközelebb, hisz innét folytatjuk majd keleti irányba. Meglapogattuk egymást, megbeszéltük Zsikével és Misivel, hogy a hiányzó szakaszokat lehetőség szerint együtt tesszük meg. Nem maradt más hátra, mint elmenni a másik gépesített járműért Bordányba, ahonnét Algyőre ruccantunk át, hogy megjutalmazzuk magunkat a település híres cukrászdájában az országos hírű fagyival.
alföldi kéktúra / szatymaz / Sándorfalva / kirándulóhelyek / Duna-Tisza közi homokhátság / Bordány / tanyák
Teljesítménytúrázás kutyával
2024.12.04.Négylábú túratársammal idén ősszel a 30 kilométeres Börzsöny vándortúrát, és a könnyed Téli tókerülő 15-ös távját abszolváltuk. Mostanra szokásunk lett felkerekedni és együtt teljesítménytúrázni, így kiléphetünk kicsit a komfortzónánkból. Az ilyen helyzetekben válnak szorosabbá leginkább a barátságok, s nincs ez másképp a mi kapcsolatunk esetében sem.
→ Tovább
Örményország keleten innen, nyugaton túl
2024.10.28.„És aludni mikor fogtok?” – kérdezte Hovhannes a taxiban, aki maga sem emlékszik, hogy ő mikor aludt utoljára. Hajnali érkezésünk miatt a kérdés jogos, de aludni majd csak este fogunk, messzire kell még eljutnunk aznap. Jerevánt elhagyva kopár dombok szegélyezik az utat, markánsan más a táj, mint nálunk. Furcsán kacskaringóznak a feliratok, próbáljuk kisilabizálni az elsuhanó örmény betűket, mindhiába. Majd felbukkan a Szeván-tó kéken csillogó vize, már ránézni is frissítő.
→ Tovább
Egy nap az Országos Kéktúrán, Tapolcától Tördemicig
2024.10.16.Az alábbi túraleírásból kiderül, milyen élmény egyedül felfedezni a legismertebb túraútvonalunk egyik legkülönlegesebb szakaszát a Balaton-melléki tanúhegyeket is megmászva. Egy rövid spoilerezés: a Kéken sosincs egyedül az ember.
→ Tovább
