A Bácskai löszös síkság és a Homokhátság bizony jelentős sivatagosodás jeleit mutatja. Amerre a szem ellát hatalmas homokmezők, kietlen pusztaságok. A homokot megkötni szolgáló feketefenyvesekben hatalmas, szívfacsaró tarvágások, melyek helyére általában a vitatott értékű akác kerül. Aztán az eső hiányának jelei. Hazánk talán legcsapadékszegényebb területén járunk. Az amúgy is értéktelen földek (pár aranykoronás, homokos) csak állandó öntözéssel és komoly tápanyag-rásegítéssel foghatóak termőre. Kemény munka ez a környékbeli gazdáknak. Látva a szárazságot, homokot, küzdést, komor, viharfelhőkkel terhelt jövőkép sejlik fel a látogató előtt. Na, de mi nem ezért vagyunk itt, nekünk más dolgunk adódik erre, úgyhogy „lássuk a macit”.

Még nem volt reggel nyolc, mikor már vígan gurultunk az Öttömös környéki fenyves homokos erdei útján az erdő mélyén lévő tanyához, ahol a logisztikai központunkat ütöttük fel erre a pár napra. Ahhoz, hogy ilyen korán itt lehessünk, persze megint hajnalban kellett indulnunk a Balaton mellől, de ezt már megszerettük, sőt, várjuk is az ilyen korai indulásokat. Örömködés, elhelyezkedés, autók megfelelő helyre juttatása... Ezzel viszont jól elment az idő, így jó fertályórával elmúlt délelőtt 10, mire elindultunk, és belecsaptunk a lecsóba Ruzsa központi terén. Ismerkedés a helyi nevezetességekkel, főhajtás a helyi háborús hősök és a falu fölött hősi halált halt lengyel pilóták előtt. Aztán máris a Molnár büfében tobzódtunk kávé és alkoholmentes frissítő ügyben. Mikor a rendelés megtörtént, megkerestük a pecsétet, és beütöttük itinerjeinkbe az első igazolólenyomatokat.

Kilépve a hűs műintézményből, rögtön szembesültünk vele, hogy a mai etap sem fáklyás menet, hisz már akkor 27 fokot mutatott a hőmérő, aztán mi lesz még ezután. A rend kedvéért meglepődtünk a melegen, de tudtuk, hogy a hét hátralevő napjaiban még forróbb lesz a levegő. Gyorsan fogytak a méterek a helyi utcákon, és ahogy elhagytuk az utolsó házakat, máris elkezdtük rugdalni a homokot. Az első útba eső tanyánál, ami egyébként vendégházként funkcionál, ismerkedtünk az emuk titkos életével, amelynek rejtelmeibe az óriás madarak gazdája avatott be.

A Kállai-erdő hűvösében folytattuk a trappolást, mivel itt még csak ízelítőt kaptunk a mély homokból. Az erdőben előbb csodaszép erdei fenyők varázsoltak mediterrán hangulatot és illatorgiát, már csak a kabócák ciripelése hiányzott, de ezt a szöcskék, tücskök zenéje pótolta.

Sajnos a fenyvest egy idő után vegyes erdő, nyársas, majd jellegtelen akácos váltotta, de legalább ezek is kellemes árnyékot adtak az egyre forrósodó melegben.

Elérve az erdő végét, átkeltünk az álmos 5433-as mellékúton, és beléptünk a Pálfi-erdő hűs lombkoronája alá.

A vegyes erdő idillje azonban nem sokáig tartott, mert az Alföldi Kéktúra útvonala egy idő után az erdőszéli homokos szekérúton kanyarog tanyákat érintve, melyek mellett mindig találni eperfát vagy valamilyen érő gyümölcsfát. Mivel már a napkorong elérte mai zenitjét, az erdőszéli úton árnyék szinte semmi nem volt, így hamar előkerültek a napszemcsik, légiós sapkák, ezres naptejek.

A perzselődés nem volt elég, a homok is egyre mélyebb lett, ráadásul a feleségemnek fájt a dereka, ami miatt nem tudta emelni rendesen a lábát, csak rúgta a homokot. A finom szemcsék olyanok, mint a víz, mindenhol utat találnak, így hamarosan megkezdték a dörzsölő hatásuk kedvesem cipőjében, ami estére méretes vízhólyag formájában teljesült ki. No, nem volt kellemes útja asszonykámnak, csodáltam is a kitartását, de ezzel nem sokra ment.

Itt nagyon közel húzódik a déli határ, előbb a polgárőrök jöttek szembe, majd hátulról a határrendészek két autóval, de csak intettek, miután konstatálták, hogy csak egyszerű „turisták” bóklásznak a tűző napon a bokáig érő homokban. A hosszú egyenesben egyszer csak két kis pontra lettem figyelmes a távolban. A pontok egyre nagyobbak lettek, és sebesen közeledtek. Egy pécsi házaspárral akadtunk össze, akik már kétszeres Országos Kékkör-teljesítők, most járják harmadszor a nagy kék utat. Jól elbeszélgettünk velük, felidéztünk pár ikonikus helyet a kékről, közben az is kiderült, hogy ők csak saját maguk szórakoztatására csinálják a mozgalmat, eddig még egy füzetet sem adtak le. Így is lehet, na... Innét is üdvözöljük Tamást és kedves párját!

Mikor már majdnem elértük a Zákányszékre vezető 5431-es mellékutat, az ösvény balra fordult, és még az eddigieknél is nagyobb homokba poroszkáltunk tovább, találóan az Ördög-tanyánál jártunk. Már csak át kellett vergődni az aszfalton, és valóságos oázishoz értünk Ruzsa-vágón. Az itt lévő „bót-kocsma” kombóról már olvastam ilyen-olyan véleményeket, nos, mi ma kocsmáros bácsi rosszabbik énjére akadtunk. Viszont frissíteni pont jó volt, jókor jöttek a déli tikkasztó hőségben a jéghideg 0/0 százalékos serek.

Félórás pihenő után nyílegyenes aszfaltra váltottunk, ez szinte már felüdülés volt. Állandó túratársam félretette fájdalmait, és elővette saját tempóját, begyújtotta az utánégetőket. Igen ám, de ma négyen voltunk, és mi nem vettük fel az iramot Zsikével, de Misi beleállt, így nemsokára már csak a kontúrjaikat láttuk. Félúton elbeszélgettünk egy kombájnossal, aki a rozsot vágta. Tőle hallottam először, és meg is lepődtem rendesen, hogy itt nagyon silányak a földek, pár, sőt fél aranykoronásak.

Újabb trappolás kezdődött az egykori Ruzsa-tanyai Iskola épületekig. Az egyik épület szépen felújítva, a másik gazban düledezik. Furcsa kontraszt.

Itt aztán az aszfalt is elkanyarodott a lábunk alól, és mi másra váltottunk volna, mint homokra. Megérkeztünk a gyökérzöldségek birodalmába!

Azért pár paprikatábla is képviseltette magát, teljesen érthetetlenül. Aztán a mindent behálózó tűzoltócsövek, KPE-csövek sokasága. Tiszta labirintust képeztek. Persze hogy mindegyik csúcson üzemelt, csakúgy fröcsögött a víz mindből – nem csak itt, hanem amerre jártunk ebben a pár napban. Mindenhol. Földön, kertben, házaknál kint-bent. Törtem is a fejem rendesen: vízhiány, szárazság, sivatagosodás etc. Itt és sok egyéb helyen meg fröcsög a víz. Mi lesz a vége? Na de ez megint nem ide vágó téma...

Úgy belemerültem a gondolataimba, hogy elfeledkeztem róla, a föld közepén keletnek kéne fordulni. A többiek pedig jelzés híján nem is vehették észre. Érdekes, hogy ide a pusztába miért nem került egy kanyarodást jelző tábla, jel, oszlop? Mire észbe kaptam, több mint 500 lépést eljöttünk! Fordulj, nyergelj! – kiáltottam, tartoztunk az ördögnek 1 km-rel. Jó útra térve hatalmas gépzúgásra lettünk figyelmesek, itt meg a sárgarépát „aratták”. Igen, aratták, mert egy kombájnhoz hasonló óriás szedte a gyökereket, és továbbította a mellette lévő traktorra. Ilyet sem láttam még!

Megálltunk nézelődtünk, a földről odajött az egyik ember, persze hogy a tulajdonos volt. Jó félórás beszélgetésbe elegyedtünk, megtudtuk a gyökérzöldségek termesztésének csínját-bínját, minden küzdését az elemekkel. Az is kiderült, hogy ők látják el a hazai vezető élelmiszerláncokat ezekkel a termékekkel, az is szóba került, hogy ők viszont minden évben „Villa Bocláron” nyaralnak, így akár találkozhattunk is. Búcsúzásképpen ajándékot is kaptunk, friss sárgarépát egy öllel. Innét is üdvözöljük Papp uramékat, az Isten adjon nekik további szép sikereket!

Tanyák, földek közt küzdöttünk a homokkal és a forrósággal. Szerencsére egy idő után a homok murvás útra váltott, gördültek is a kövek. Megérkeztünk a Vágói-csatornához, ahol pihenőt vezényeltem. A frissítés után új erőre kaptunk: „Ide nekünk az oroszlánt” kiáltással rohantunk ki az 5432-es útig, ahonnét az út melletti hosszú kerékpárúton rongyoltunk be Zákányszékre.

Beérve a faluba, Misivel gyorshajtáson kaptak minket, a trafi 52 km/h-t mutatott. Egy szembejövő lovas kocsis csak ránk nézett, bólintott, és legyintés után hatalmas hahotában tört ki, benne volt ebben minden: „Bolondok” – gondolta. Igen, ezt észrevettem, az alföldi emberek csodabogarakként néznek ránk, bakancsosokra.

Megváltásként vártuk, hogy a Retro büféhez érjünk, mely egyben igazolópont is. Megváltás az nem volt, viszont mérgelődés igen. Zárva volt az egység, még szerencse, hogy a stemplit felszerelték a terasz korlátjára. Igaz, hogy jelezve nincsen, sőt nem is látható, de csapatunk Éles Szeme, Zsike észrevette, miután bőszen igazolófotózásba kezdtünk. Így továbbálltunk pár métert a helyi „buszállomásig”, mely Zákányszék központja is. Az itt lévő cukrászdában kávéztunk, fagyiztunk, a csajokban még buzgott az erő, elmentek megismerkedni a falu néhány nevezetességével.

Nagyon nem akaródzott indulni, de ha menni kell, nincs mese. Jó 40 perc ejtőzés után kezdtünk cammogni a falu főutcáján, majd egy újabb műintézménynél mellékutcákra váltottunk, és lassan kiértünk a faluszéli telepekhez.

Régebben Zákányszékből Bordányba közúton vezetett az AK nyomvonala, de a közeljövőben ezt kiváltották, igaz, így valamivel hosszabb lett, de legalább nem kell autók közt kavarogni. Ennek ellentételezéseként viszont kapunk egy újabb adag homokot. Elhagyva a falu házait, tanyák és földek közt kanyarogtunk. Itt már változik a tájkép, a zöldségek mellé egyre több gyümölcsös is beékelődik, aztán egy idő múlva már fel is váltja őket. Viszont ezek a gyümölcsösök a hideg tavaszi, nyár eleji időnek köszönhetően elég gyér termést mutattak. Jobbára barackosok közt haladtunk, de barackot csak elvétve láttunk a fákon.

Hamarosan újabb országútátkelés következett (5431), majd belevágtunk utunk utolsó szakaszába. A kép nem sokat változott homok, gyümölcsös, zölségföldek, újra meg újra. Pár tanya, két csatorna (Domaszéki, Palóczhegyi), majd hatalmas gyümölcsösök között vánszorogtunk be Bordányba. Kanyarogtunk még egy kilométert a faluban, és vert seregként huppantunk le a Viking söröző ellenőrzőpontnál. Viszont sietnünk már nem kellett sehova, célba értünk!

A napnak azonban még nem volt vége, visszahajtattunk a Felső-Árokházi-erdőben a Szerelem-domb lábánál megbúvó szállásunkra. Mivel aznap kezdődött a tokiói olimpia, ezért mi is rögtönzött pingpongbajnokságot tartottunk, melyet mondanom sem kell ugye, hogy a csajok fölényesen megnyertek. Később természetesen jutalomként lecsúszott pár pohár finom boglári Irsai Olivér, de a forróság végett ma csak szigorúan fröccsként. Jól elfáradva, kitikkadva korán elfeküdtünk, hisz másnap is hasonló nap vár ránk.