Lorenz-hágói túra a Magas-Tátrában

A Csorba-tó számos tátrai kirándulás ideális kiindulópontja lehet, a változatos turistaútvonalak között mind a kezdők, mind a gyakorlottabb magashegyi túrázók is megtalálják a kedvükre valót. Mi az egyik leglátványosabbnak mondott Lorenz-hágói körtúrát választottuk, és nem bántuk meg.

Szeptember végén (a sikeres szeptember eleji Oszterva csúcs túránk után) ismét összeállt a kis csapatunk, hogy ezúttal a Lorenz-hágót hódítsuk meg egy időjárási körülményeket tekintve elég szélsőséges őszi napon. Általában amikor a Tátrába indulunk az esetek 80%-ában a tervezett túra időpontja előtt pár nappal romlik el az addig csodás napsütéses időjárás, és lesz eső, köd és néha még hó is, akár nyár közepén is (mint mikor a Téry menedékházhoz indultunk júniusban).

Szóval meg sem lepődtünk, amikor az előrejelzések a kitűzött dátumra havat, ködöt és kemény mínuszokat jósoltak. Természetesen azért reménykedtünk, hátha megszán minket Fortuna, és jóra fordul az időjárás, de amikor a poprádi Tesco parkolójából alig látszódtak a hegyek, kicsit azért elkezdtünk aggódni (én legalábbis mindenképpen).

1 / 44

A Csorba-tavi parkolóban még elég ramaty időjárás volt, köd, szitáló eső, hideg és szél. Szóval minden adott volt egy „ne lássunk semmit és szenvedjünk jó sokat” túrához, ugyanis közel 1100 méter szintemelkedés és 13 km gyaloglás várt ránk aznap. Szerencsére azonban ez az állapot nem tartott túl sokáig, ahogy elindultunk felfelé a Malompataki-völgyben a sárga a jelzésen a köd kezdett felszállni, a levegő pedig melegedni. Még be sem értünk az erdős részre, és már le is kerültek a kabátok, és csodás napsütésben gyönyörködhettünk az égbe törő óriási sziklákban.

2 / 44

Ahogy haladtunk felfelé a völgyben egy idő után egyre hidegebb és szelesebb lett az időjárás, és a felhők elképesztő sebességgel szelték át az eget. Mi azonban bíztunk benne, hogy az idő nem romlik el, és a körülmények lehetővé teszik, hogy átkeljünk a hágón. A bizakodás ellenére volt azért bennünk egy kis félsz, mert 2000 méter felett, már havas, csúszós sziklák és kemény mínuszok vártak ránk. Éppen ezért az átkelés kísérletét attól tettük függővé, hogy milyen idővel találjuk magunkat szemben a hágó alatt, és mennyi turistát látunk idő közben visszafordulni onnan.

3 / 44

A Fátyol-vízeséshez érve a hideg szél miatt már igencsak lehűlt az idő annak ellenére, hogy kellemesen sütött a nap, így újra előkerültek az addig csak koloncként rajtunk lógó kabátok, és a vízesés mellett elfelé vezető szerpentinen már jólesett a vastagabb felsőruházat melege a meredek emelkedő ellenére is.

4 / 44

A vízesés forrásához felérve igazán pompás panoráma fogadott minket, amiben természetesen gyönyörködtünk is pár percig. Ezen szakaszon pedig már észrevétlenül túl voltunk 450 méter szintemelkedésen, és vethetünk egy pillantást a túra kiindulópontjára, a Csorba-tóra is. A kisebb pihenőt követően a szintén festői Felső-Fátyol-tavat megkerülve haladtunk tovább felfelé a völgyben a sárga jelzésen.

A tótól felfelé haladva egyre baljósabb felhők gyülekeztek a távolban a hágó környékén, de pozitívan könyveltük el, hogy alig találkoztunk visszaforduló turistákkal, ezért mi is bátran indultunk tovább a kitűzött cél felé. Hihetetlen volt látni, hogy előttünk hogyan gyülemlenek fel az óriási fekete fellegek, míg alattunk a völgyben milyen szép tiszta idő van.

5 / 44

A Szentiványi-tóhoz érve azonban végérvényesen eldőlt, hogy nekivágunk a hágónak, mivel minden jel arra utalt, hogy járható. Az időjárás nem volt éppen a legjobb, és ahogy haladtunk felfelé a szerpentinen, sajnos csak egyre rosszabb lett. De mivel alig voltak visszafordulók, csak hosszú kígyózó sor az átkelő láncos résznél, és a körülményeket is tűréshatáron belülinek ítéltük, ezért mi is nekiindultunk az eddig megtett több mint 700 méter szintemelkedés után a maradék közel 250 méternek.

6 / 44

7 / 44

Körülbelül a szerpentin felénél járva már sűrű ködfelhőbe borult a táj, és alig lehetett látni valamit az alattunk elterülő tavakból, és a körülöttünk lévő hegycsúcsokból, többek között például a méltóságteljesen velünk szemben magasodó Sátánból sem.

8 / 44

Az átkelőhöz egyre közelebb érve egyre hidegebb és ködösebb lett az időjárás, és a hosszú sorban állásnak köszönhetően mindenki egyre jobban fázott, és egyre nyűgösebb is lett. A csúszós, jeges, havas részeken nagyon jól jött az egyszerű kis e-bayes hágóvasunk (amit a férjem előrelátóan betetetett velem a hátizsákba), így nagyobb biztonságérzettel haladhattunk a felfelé vezető keskeny ösvényen. Nagyjából háromnegyed órát kellett araszolva haladnunk közvetlenül a hágó előtt, és közben meglepődve tapasztaltuk, hogy vannak emberek, akik mintha már a finish előtt fordulnának vissza, és ereszkednének lefelé ott, ahol tudnak kikerülve a felfelé „igyekvőket”.

Nem igazán érettük, ilyen közel a célhoz, miért fordulnak vissza, és kicsit elkezdtünk aggódni, vajon mi vár ránk a forduló után, amit most még nem látunk, és vajon mi is így fogunk-e majd menekülni előle... Mint utólag kiderült, akiket lefelé láttunk igyekezni, azok nem visszaforduló turisták voltak, hanem helytelenül a másik irányból érkezők. Tudniillik ugyanis, hogy a Lorenz-hágó egyirányú, és csak a Malompataki-völgyből engedélyezett az átkelés a Furkota-völgy felé, ami a torlódást és a balesetveszélyt hivatott elkerülni. Erre azonban, mint megtudtuk, a túloldalon semmilyen tábla nem figyelmeztet. Így fordulhatott elő, hogy többen is rossz irányból közelítették meg a hágót, ezzel akadályozva a jó irányba haladókat, miközben magukat és másokat is balesetveszélynek tették ki. Furcsa számomra, hogy nincsenek tiltó táblák a Furkota-völgy felőli oldalon (legalábbis mi nem láttunk), de az is, hogy aki egy ilyen túrára adja a fejét, miért nem olvas utána hova készül, mert akkor tudná, hogy a hágó egyirányú, hiszen szinte minden túraleírás ezzel kezdődik.

9 / 44

Az átkelés nem volt egyszerű, a láncos szakaszon kellett némi ügyesség, és karizom is, de közel sem teljesíthetetlen a pár méteres durva emelkedő rész. Viszont, ami a túloldalon fogadott minket az egyszerűen mesébe illő volt, abban a pillanatban, amikor átértem, és szemem elé tárult a semmiből ez a pompás látvány, a lélegzetem is elállt, és a szavakat sem találtam. Mindössze csak hebegni-habogni tudtam két „Úristen, ez milyen szép!”-felkiáltás között. Kicsit olyan érzés volt, mintha a mennyország kapujába toppantam volna, a hátam mögött sűrű köd, és pár méteres látótávolság, előttem pedig káprázatos panoráma a csodálatos napsütésben ameddig csak a szem ellát. Percekig csak ámultam és bámultam. Mást nem is nagyon tudtam tenni, ugyanis lefelé is volt egy veszélyesebb szakasz, ahol csak nagyon lassan, megfontoltan lehet haladni, és meg kellett várni, amíg az előttünk lévők túljutnak rajta. Még szerencse, hogy a fiúk mentek előre, és tudtak segíteni, mert én egészen konkrétan lezúgtam volna a szikláról, ha nem kerülök „közelebbi kapcsolatba” Attilával, aki egy meredek sziklafalról lefelé esés közben kapott ölbe szuperhős módjára.

10 / 44

Az átkelés időzítése tényleg tökéletes volt, ugyanis alig pár percig élvezhettük a tó és a hegyek mesés látványát, mert ahogy ereszkedtünk le a Felső-Wahlenberg-tóhoz, már jött is utánunk a köd, és pár pillanat alatt újra minimálisra redukálódott a látótávolság, ami sajnos egészen az Alsó-Wahlenberg-tóig kitartott.

11 / 44

Az Alsó-Wahlenberg-tavat elhagyva újra csodás napsütésben és mesés kilátásban lehetett részünk a habos felhőtakaró alatt elterülő zöldellő tájra. Innen már alig egy óra választott el minket a túra befejezésétől, mert eredeti tervünk szerint a Szoliszkó menedékháztól felvonóval ereszkedtünk volna le a Csorba-tóig, ezzel spórolva meg több mint 3 km hosszú és 500 méter szintkülönbségű ereszkedő szakaszt.

12 / 44

A Szoliszkó menedékházhoz vezető kék turistajelzés elágazásához érve bennem már csak a forró kávé és egy finom süti gondolata tartotta a lelket, és a tudat, hogy ezektől csak 15 percnyi gyaloglás választ el. Megjegyzem, a nem túl kedves emelkedő, ami a menedékházhoz vezet, már nagyon nem hiányzott, és nem is esett valami jól, de a finomságok egyre közelebb, már-már látható távolságon belülre kerülte feledtette a mindössze negyedórányi megpróbáltatást.

13 / 44

A menedékházhoz érve fáradtan rogyott össze a csapat, és kérte ki az életet mentő jó erős kávét, forró levest és a hideg söröket. Már éppen kezdtük jól érezni magunkat, és fellélegezni a fáradalmak súlya alól, amikor is megállt a felvonó, és mi rádöbbentünk, hogy ezzel ma bizony már nem jutunk le... Ez ólomsúlyként nehezedett ránk, mert tudtuk, hogy jó egy órás térdet nem kímélő lefelé baktatás vár ránk, és már nem is esett olyan jól az addig várva várt aranyló nedű sem.

14 / 44

Miután túltettük magunkat a felvonó bezárása okozta megrázkódtatáson, és erőt merítettünk a kávéból és a levesből, összeszedtük magunkat, hogy nekivágjunk saját lábunkon a túra utolsó nem tervezett szakaszának a kék turistajelzést követve egészen a Csorba-tóig. Útközben legalább kárpótolt minket a mesés kilátás a tóra és az alacsony Tátra távolban elterülő lomha vonulataira.

15 / 44

Lefelé menet megcsodálhattuk a Malompataki-völgyet és a távolban zúgó Fátyol-vízesést is, amit ugyebár felfelé menet közelebbről is volt szerencsénk szemügyre venni. Hihetetlen és egyben büszkeséggel eltöltő érzés volt onnan látni, hogy hol haladtunk felfelé délelőtt.

16 / 44

A Csorba-tóhoz érve tettünk még egy kisebb sétát, de tényleg csak nagyon picit. Annyit, amennyi feltétlenül indokolt volt a parkolóhoz eljutáshoz, így megcsodálhattuk a tóparton ezernyi színben pompázó őszt, és magunkba szippantottuk a lenyugvó nap utolsó meleg sugarait, ezzel némi feltöltődést nyerve az előttünk álló kb. 3 órás hazafelé vezető autóúthoz.