Azt is egy házigazdánktól tudtuk meg, hogy azért nem eszik villával a jellegzetes grúz sajtos kenyeret, a hacsapurit és a hinkalit (töltött tésztabatyu), mert a villa az ördögöt szimbolizálja a kenyér meg Krisztus teste. Tiszta sor, nem?

 

 

Grúzia 43. megjárt országként régóta előkelő helyen virított a bakancslistámon. Hirtelen jött út volt ez, mely abban is különbözött minden eddigitől, hogy életemben először csatlakoztam egy társasutazáshoz. Eddig mindig egyedül, párban, vagy barátokkal indultam útnak. Egy utazós Facebook-csoportban találtam a felhívást, egy magán szervezésű túracsoportba kerestek csapattagot.

 

 

A család is elengedett miniszabira, és már meg is volt a repjegyem. (Őrület, 16 éve először voltam 1 hétig távol a családomtól, azóta mindig csak velük mentem mindenhova.) Újdonság volt, hogy számomra teljesen ismeretlen emberekkel töltök el egy hetet, ami végül jó ötletnek bizonyult. Próbáljátok ki, hogy becsatlakoztok egy túracsoportba, ha nincs kivel menni, vagy csak egy kis kitekintésre vágytok a saját kulisszáitok közül. Jó kis koktélcsoport jött össze, volt köztünk mindenféle: huszonéves, az egyetemet épp elhagyó, az életük sűrűjét élő fiatalok, karrierje elején álló, rengeteget dolgozó HR-es lány, fotós, raktáros, kalandvágyó nagykövetségi rendezvényszervező, sérült gyerekekkel foglalkozó ápoló, akinek 14 éve ez volt az első utazása, mindennel foglalkozó menő vállalkozó, gyógyszerész, hotelrecepciós, informatikus. A rangidős egy legalább 20 évet letagadható 73 éves utastársunk volt, akinek „Gondolkodó” megnevezés szerepel a névjegykártyáján. Egy ilyen útitársmix érdekes kilépő volt a saját megszokott kis miliőmből. Néhányakkal a végén nemcsak szimpla utastársként, hanem barátként is váltunk el. Életem első társasutazása kifejezetten low budget volt, az 1 hetes túra 96ezer forintba került, meg mindenki magának vette a fapados repülőjegyet. (Az árak a cikkben egy 2016 őszén bejárt útra vonatkoznak.) Benne volt a kisbuszos szállítás, szállás, reggeli és belépőjegyek. Kifejezetten élveztem, hogy ezúttal kivételesen nekem semmit nem kell megoldanom, megszerveznem, lefoglalnom, csak a fenekemet kellett feltenni a repülőre, a többit valaki más megszervezte.

 

 

Nem is akárhogy. Bence, a főszervező már nem először járt Grúziában, így a bejáratottnak mondható kapcsolataival azt is elérte, hogy a Grúziában általános koszlott minibusz helyett egy elég keskeny üléses, de ott luxusnak számító buszt kapjunk. Ez így persze nem annyira autentikus, de a buszban ülés hosszú órái alatt azért inkább örültünk neki, az ország 85%-a ugyanis hegy, autópályák nincsenek, az átlagsebesség pedig max. 50 km/óra. Ha igazán autentikusan és szuper low budget akarnánk utazni, akkor úgyis a helyi iránytaxikkal, a marsrutkákkal zötyögnénk. Mindez súlyosbítva volt az éppen választásra készülő nép zsibongásával, az egész ország fel-alá kóricált mindenféle gyűlésekre, közben hatalmas grúz és EU!-zászlókat lobogtatva. Bence az út során végig beszélt a látnivalókról, és az ország megfogásához elengedhetetlen gazdasági-történelmi kontextusba is igyekezett elhelyezni a helyeket, ahol jártunk.

 

 

Budapest - Kutaisi

 

Már a reptéren látszott, hogy a Kaukázus a cél, az utasok többsége komoly túrabakancsban pompázott, és a jellegzetes eurázsiai keverék arcberendezések alapján is könnyű volt azonosítani a grúzokat. Kutaisi pici, de új reptere amolyan futurisztikusra sikerült, a szokásos csillagászati kávéárakkal, pénzváltóval. A hajnali érkezés ellenére helyi SIM-kártyát is tudtam venni. A grúz pénz, becenevén a Lari, a Georgian Lari-ból származtatva GEL, melyből 1 egység kb. 115 forintnak felel meg. Grúzia még a magyar zsebeknek is kifejezetten olcsó ország, az 5 GB-os netes SIM 7 lari, egy többfogásos ebédet 10-től 30 lariig lehet megúszni, de 30-ért már komoly habzsi-dőzsi van. A grúz nép, és csapatunk kedvenc eledelét, a sajttal, esetleg hússal töltött tésztát, a hacsapurit pedig már 2-3 lariért is odaadják. Az alkudozás nem szokás, vagy csak nekünk nem sikerült, de gyanús volt, hogy sehol.

 

Svantastic Svanland

 

Első célunk az északi Nagy-Kaukázus Svaneti régiója, ahol bázisunk Mestiában volt. A 240 km-es út megtétele megállókkal kb. 5 óra. Mint ahogy minden új országba való megérkezéskor, most sem tudtam aludni, az álmosság ellenére bambultam ki az ablakon, és beszélgettem az utastársakkal. Volt mit nézni az egészen másvilági tájon. Egész hétre kitartó gyönyörű, 20-25 fokos napos időt kaptunk ki, a napfelkeltében különösen érdekes volt az ébredező, elsuhanó szubtrópusi tájat vizslatni, ahol az építészet csúcsainak nem mondható, összevissza toldozott-foldozott, de többnyire körteraszos házak udvarán egyszerre fér meg a fenyő a pálmafával. Grúz sofőrünk, George egy meglepően jó grúz playlisttel emelte a hangulatot. 

 

 

Enguri-gát

 

Első rövid megállónk a gigantikus Enguri-gát volt, melynek árnyékában igencsak hangyának éreztük magunkat. Építését a szovjet időszakban, 1978-ban fejezték be, és sokáig a világ legnagyobb íves zárógátja volt, de mostanra már Kína lekörözte. Azt remélték, hogy az építkezés miatt tömegek költöznek majd oda, de nem így történt, ráadásul a leromló gátfal a lenti abház régiót katasztrófával fenyegető állapotba került. Végül EU-s pénzből mentették meg, talán ezért is lobog mellette EU-zászló.

 

 

A vízerőmű a grúz-abház konfliktuszónában fekszik. Ráadásul a duzzasztógát grúz, míg az áramtermelő egységek abház ellenőrzés alatt álló területen találhatók. A kényes helyzet ellenére állítólag a grúz árametermelés 40%-át adja a „műtárgy”. Annak ellenére, hogy az oroszok, pontosabban, az orosz kormány - amint egy helyi erő kijavított - errefelé nem népszerű, az első kávé vásárlása közben kiderült, hogy a mélyről előbányászott orosz tudásnak itt jó hasznát lehet venni. Szakmai ártalomként mindenhol vizslatom a kávézási szokásokat. Grúziában is mindenhol kávéznak, a legtöbb helyen török zaccos verzióban, de van az az állapot, mikor bármi jó, és azért jövöget be az eszpresszókultúra is.

 

 

Nem gyakoriak az út menti benzinkutak és büfék, így az a néhány, ami akad elég nagy forgalmat bonyolít. Már az első megállónkon megkóstoltuk az utunkat végigkísérő sajtos hacsapurit, a medogi cake névre hallgató jellegzetes, leginkább a marlenkára hasonlító mézes sütit, bevásároltunk a híres svaneti fűszersóból, „Gondolkodó” barátunk rögtön belepancsolt a grúz borokba is. A Grúziát sok más szegényebb országhoz hasonlóan ellepő, azonnal emberhez csapódó, többnyire szelíd kóbor kutyákkal is rögtön megismerkedtünk. Az egyik legnagyobb kihívás az országban az, hogyan csináljunk olyan képet, amin nincs egyetlen kutya sem. A másik jellegzetes úti állat a tehén, néha a látvány és a performansz alapján Indiában is lehettünk volna, az utak tele vannak magányos, vagy kisebb csordában komótosan grasszáló tehenekkel, néha esetleg egy-egy disznó vagy kecske is vegyül közéjük.

 

Mestia, az ellenállás völgyének Patyomkin-falva

 

 

Mestiai szállásunk egy vadiúj, még teljesen be sem fejezett panzióban volt. Az egész ország a fejlődők jellegzetes jegyeit mutatja, épül, majd félbehagyják, túravezetőnk is csak hüledezett, hogy tavaly még milyen épületeket nem látott. Grúzia nagyon erősen megy rá mostanában a turizmusra, távlati céljuk, hogy egy kis Ausztriát varázsoljanak az országból. Ehhez a természeti adottságaik, szép, érintetlen hegyeik meg is vannak, de azért infrastrukturálisan vezet még út felfelé. Az ország egyik top turistacélpontjának számító Svaneti régió központja Mestia, kicsit olyan, mint egy Patyomkin-falu. A fő utcán végignézve első látásra tényleg, mintha egy kis Svájcban lennénk: körben gyönyörű havas hegyek, a régió ikonjának számító, régen védelmi célokat szolgáló, este szépen kivilágított erődtornyok, a koshik, vagy koshkebik, szép, nem egy esetben szupermodern házak, alpesies épületek, térkő, macskakő, szobrok, közvilágítás. Aztán mikor nagy derültséget keltve köztünk a szürkületben halk röfögés közepette végigkocog a tüchtigecske utcán a falu szelíd utcamalaca, és bekanyarodunk az első mellékutca világítás nélküli trágyás földújtjára, ahol szügyig süllyedünk a sárban, és kerülgetjük az összedőlőfélben levő épületeket, azért találkozunk a realitással is. A régió ennek ellenére feljövőben van, a turizmusnak köszönhetően kezdenek visszaköltözni a népek. A Kaukázus gyönyörű, még érintetlennek számító hegyei vonzzák a repülőn falkákban látott „outdoor hegyi medvéket”.

 

 

 

Nem vettük nagyon lazsáslósra a figurát, ez az egész utat jellemezte. Éjszakai repülést, hajnali érkezést követő 5 óra buszozás után 1 órácska pihenővel rögtön elindultunk a Chaladi gleccserhez. A Mestiából 15 km-es, több mint 4 órás gyalogtúra egy részét oda-vissza kocsival tettük meg, másképp csak sötétedésre értünk volna a gleccserhez, így is mi voltunk az utolsó mohikánok. A túraútvonal népszerűségét jelzi, hogy a kocsival járható út végén komplett UAZ-hadosztály és sörrel, kávéval, sütivel felszerelt büfé várta a visszatérő turistákat. A gleccsert ugyan már csak árnyékban láttuk, de így is elemi erővel érzetette kispont-létünket a világban a hatalmas jégtömeg, főleg amikor még fotózkodás közben recsegni-ropogni is kezdett. Visszafele a büfésnőt hazaszállító igazi ZIL teherautót stoppoltuk le. Én ugyan jól melegedtem az utastér hatalmas motorfedelén ücsörögve, de a fiúk hátul tudnának mesélni a hidegben zötykölődve kapaszkodás maradandó élményéről.

 

 

 

Másnap sem kíméltük a végtagjainkat

 

Hajnalban keltünk, és a Koruldi-tavakat vettük célba. Felmérve az út hosszát, és a különféle korú és fizikai állapotú csapattagok tűrőképességét, ide is egy darabig terepjáróval mentünk a Kaukázus fantasztikus panorámáján csüngve. A tónak csak erős jóindulattal nevezhető, de szép fotóspotként szolgáló helyen, a szuper csapatfotók után, ellőttem a kötelező illy-kávéscsészés fotómat is. Kisebb tanakodás után egy lájtos és egy hardcore trekking csapatra oszlottunk. Az lájtos fele lesétált Mestiába, mi kalandorok meg egy senki által a gyakorlatban nem ismert túrát választottunk, és a 12 km-re levő Mazeri falut vettük célba a 3000 méteres magasságig menő Guli-hágón át. A néhol túlélőtúrába hajló gyaloglás keménységét többek közt az hatványozta, hogy egy valószínűleg az ellenséges Szovjetúnió/Oroszország megtévesztésére készített térképpel, és talán Sztálin idejében felfestett, ergo leginkább nem létező jelzések mentén kellett volna haladnunk.

 

 

 

Ne szépítsük, eltévedtünk. Még jó, hogy a Koruldi-tavakig jeeppel mentünk, mert az onnan 800 méter szintemelkedést és 1700 méter süllyedést az útkereséssel együtt nem tudtuk világosban befejezni, pedig többségünk edzett túrázó. A csapat szerint egyöntetűen a legdurvább szakasz egy majdnem függőlegesbe hajló füves hegyoldal volt az eltévedéskor, ahol egy szakaszon kizárólag fűcsomókba tudtunk kapaszkodni. Meredek volt, szó szerint. A háttérben a Kaukázus egyik legnehezebben megmászható hegye, az Ushba kísért minket végig, csipkés szegleteivel drámai látvány.

 

 

 

Batumi, a Fekete-tenger Las Vegas-a

 

Egy újabb 6 órás buszozás után értünk a Fekete-tenger partján fekvő, elegánsosságot becélzó neonfényes, szökőkutas Batumiba. Az eddigi középkori erődtornyos, 50 km/órás sebességű poroszkálás és fenséges hegyek, szerpentinutak után éles váltás az élénk kikötő- és kaszinóvárosba megérkezni. Abházia elvesztése óta Batumi lett Grúzia premier tengerpartja. Azt hiszem, jól tettük, hogy beachezni inkább Portugáliát választottuk a nyáron, de kétségtelenül kellemes, relaxált hangulata van a parti, fekete köves promenádnak, ahol még Travolta egész alakos mémként terjedő értetlenkedő fotóbábuja is üdvözölt a reggeli futás közben. Rengeteg a kiülős hely, nyáron nagy partyélettel.

 

 

A várost 1991 és 2004 között az oroszbarát Aslan Abashidze nevű hadúr-oligarcha elnök irányította, elvileg országon belüli autonóm, valójában inkább törvényen kívüli területként. Végül 2004-ben Abashidze számüzetése után a város visszakerült Grúziába. A kozmopolita hangulatban jól megfér egymás mellett a 30% muszlim és a keresztény népesség. Az egész országra különösen 2010 óta jellemző NATO-EU felé való orientáció itt is tetten érhető, számos EU-zászló leng, és nagyon nyugatias a hangulat. A történelmi tarsolyban a régóta kvázi orosz megszállás alatt álló Abháziával és Dél-Oszétiával, a közelmúltbeli krím, ukrán fejlemények után kérdés, mit szólnak ehhez hosszú távon az oroszok.

 

 

Batumi kétarcúsága egy rövid séta alatt is megmutatkozik

 

A parton hatalmas hightech felhőkarcolók, új építésű házak mercikkel, számtalan kaszinó, mellettük közvetlenül koszlott, leszakadt házak. Egy ilyen udvarába beóvakodtunk, kontrasztként a közeli Sheraton tornya kandikált be az udvarra.

 

 

A kikötő melletti szállásunkon egy egész szőlőlugassal befuttatott teraszos lakosztályunk volt. A szőlőlugas, mint utcai, és ház homlokzat dekoráció egész Grúziára jellemző, csak itt a tengernek köszönhető melegebb klíma miatt pálmafák is akadnak a szépen karbantartott parkokban.

 

 

A soha véget nem érő mosás nem csak Dél-Európára jellemző, Batumiban különösen szembeötlő volt az utcára és udvarokra néha komoly felvonórendszerrel kilógatott száradó ruhatömeg. A modern negyed egy aranyos, éttermekkel, kisboltokkal, pékségekkel tűzdelt, kisvárosi érzetet keltő városrészben folytatódik, ahol érdemes elveszni kicsit. A bármelyik nyugat-európai városban fellelhető butikokkal tele tiszta, árnyas utcák aztán pár sarokkal odébb egész Ázsia-stílusú káoszba fordulnak, a kötelező piac hangulattal. Mindkét véglet utcaképének jellegzetes elemei az oltott, jelölt, majd látnivalóként visszaengedett kóbor kutyák mellett a grúz mindentügyintéző automaták, melyekkel szó szerint szinte mindent elintézhetünk, angolul is. Rendelhetünk taxit, vehetünk repjegyet, lottózhatunk, szerencsejátszhatunk, sőt, akár jótékonykodhatunk, adományozhatunk is. A város fölé magasodó hegyre az utcai káoszból egy sílifttel szálltunk fel, a naplemente itt kötelező.

 

 

 

Este felnéztünk panorámázni a parti 130 méteres Alphabetic Towerbe, ami a szándékok szerint a grúz abc egyediségét szimbolizálja egy DNS-dizájnjában. Bármit is jelentsen ez, a gömbtetejű építmény eltéveszthetetlen, de nappal érdemesebb felmenni, mert kimenős terasz nincs, és az esti fények tükröződnek az üvegeken.

 

 

Itt kóstoltam először az egyik házigazdánk által grúz snickers-nek nevezett Churchkela nevű édességet is, ami a legenda szerint ősidők óta a grúz katonák eledele. A ronda, de finom kategóriás utcai snack gumicukorba forgatott magvakat takar, valóban nem kell hűteni, és egyszerű tárolni. Hát, én nem lettem a rabja.

 

 

Batumi valamiért a szerelem témakört tolja a közterekre

 

 

Több szerelmetes szobor is van, melyek közül kétségkívül a legérdekesebb, na és a legszájbarágósabb a parti promenád Ali és Nino című mozgó szobra. A két alak minden este 7-kor hihetetlen színkavalkádban elindul és összeolvad, majd 10 perc alatt elválik. és újra csak nézi egymást. A csepegős, szipogós művet megalkotó grúz szobrászt egy azeri muszlim fiú és egy grúz hercegnő tragikus végű sztorija ihlette. Akit a folyamat hozzáillő zenei aláfestéssel videón is érdekel ide kattintson:

 

 

Bor és chacha

 

A grúzok nemzeti passziója a bor és a chacha, amit vagy 8000 éve készítenek, vagy 2000-féle helyi szőlőfajtából. Ráadásul azóta a saját metódusuk szerint, hordó helyett nagy kő amforákban (qvevri), a szőlőhéjjal és egyebekkel együtt fermentálnak, melynek eredménye a jellegzetes „szűretlen” érzet, na meg a chacha, ami nem egy tánc, hanem a másik nemzeti italuk, tulajdonképpen törkölypálinka. A Batumi közelében fekvő Adjara borrégióba tett napi kirándulásunkon két borászatot látogattunk meg. A pincészet fotógalériája alapján nemzetközi - popsztártól a politikusig tartó - celebek által is látogatott megasztár Adjarian Wine House-ból a legemlékezetesebb a helyszín volt. A pincészet és az azt körbevevő szőlőskert gyönyörű, de a boroktól kevéssé voltunk elájulva. Útközben még megkukkantottunk a rendes vízhozamú Makhuntesti-vízesést. és egy régi kőhídon is fotózgattunk. A nagyon romi, képeslapszépségű hely természetesen a szerelmespárok és családok kedvelt szelfizőhelye.

 

 

A nap fénypontja a Lado Shervasidze pincészetben elköltött lakoma volt. A festői környezetben elhelyezkedő kis családi pincészetnél egy tradicionális grúz suprában volt részünk, melynek során a véget nem érő evés és soha el nem fogyó bor- és chachamámor közben grúz zenére jártak nekünk táncot, méghozzá igazi örömtáncot. Egy fiatal pár és egy kisfiú gyönyörű népviseletben szórakoztatott minket a szó legnemesebb értelmében. Minden gesztusukról és mozdulatulról sütött, hogy nem a hülye turistáknak táncolnak pénzért, hanem imádják, hogy ott, akkor és nekünk zenélnek és táncolnak.

 

 

Akhaltsike vára és Vardzia labirintus sziklavárosa

 

Az ötödik napunkon Grúzia déli része felé vettük az irányt. A 6 órás buszút után először Akhaltsikhe (más néven Rabat) pöpecül restaurált gyönyörű, törökös beütésű várában nyújtóztattuk a végtagjainkat, ahol beszereztem a kötelező grúz szakácskönyvemet is. A vár minden részletét tökéletesen helyreállították, este gyönyörű díszkivilágításban is érdemes üldögélni előtte.

 

 

A naplemente egész a török határnál ért minket Vardzia óriási sziklába vájt, labirintus-barlangos szerzetes városában. Az élmény gyönyörű része volt az Akhaltsikétól Vardziáig tartó út. A Mtkvari folyó mellett, szűk kanyonokon, drámai sziklák között még busszal is tökéletes volt átkanyarogni. Vardzia sziklavárosa a grúzok és a kereszténység sprituális keleti bástyája, 12. századi fénykorában több száz szobája, templomai és borospincéi 2000 bentlakó szerzetesnek biztosították a testi-lelki ellátmányt. Az 1500-as évektől indult hanyatlásnak egy földrengés és a perzsa hódítók miatt. Később a szovjet uralom sem használt neki, de a rendszerváltás óta néhány szerzetessel újra működik a kolostor. A központi templomban látható gyönyörű freskókért érdemes megmászni a sokszáz lépcsőt. A barlangváros alatt a folyóparton fantasztikus grillezett bárányt adnak, próbáljátok ki Argo sörrel!

 

 

Lovat adtak alánk

 

A hacsapuri és a chacha mellett Grúzia utunkat végigkísérte a mindenhol kapható jellegzetes, sós-savanyú, imádodvagygyűlölöd ízű ásványvíz, a Borjomi, melynek névadó üdülővároskájában volt a következő szállásunk. Ez volt a low budget keretében a „legmeredekebb” kvártély, ahol az egyébként rendkívül kedves házinéni főzögetett, mikor kiléptünk a szobából, és a lépcsőházba sem hiszem, hogy be mertem volna menni magamtól.

 

 

Borjomi fő napi programunk a Borjomi-Kharagauli Nemzeti Parkba tett lovastúra volt, ami a hegyi túlélőtúra mellett az egész út egyik csúcspontja volt. Az 50 lari/fős túra (6000 Ft, de ez is benne volt az egyhetes út díjában, és ugye ezt 1-2 embernek amúgy sem csinálják, itt kifejezetten előnyös volt, hogy csoportban voltunk) úgy kezdődött, hogy mikor 13-an megjelentünk volt számunkra 7 darab ló, meg egy lovász bácsi. De Grúziában senki nem aggódik, és nem is siet. Eleve 9 előtt nem adnak reggelit sem, és a bolt sincs nyitva, úgyhogy körbeadtak egy kis chachát, és röpke 1 óra múlva mindenkinek lett lova. Életem első egész napos lovas túrája volt. Soha nem tanultam lovagolni, mégis imádtam minden percét. A lovak nem voltak ugyan arab telivérek, vágtára hegynek lefelé sem tudtuk őket bírni, de ez valószínű a saját érdekünkben is jobb volt így. A szakadék szerszámzatukkal és bogáncsos sörényükkel is imádnivalóak voltak.

 

 

Az én útitársamat aznapra Nyimisa Saakashvilinek hívták, és nagyon jól megértettük egymást. Vagy 3 órán keresztül lovagoltunk a gyönyörű Kaukázusban köveken, sáron, patakon, mezőkön keresztül felfelé egy tóhoz. Az út alatt szemléletesen értelmet nyert a poroszkálás, ügetés, megmakacsolás és a csatakosra izzadta magát, mint egy ló kifejezés is. Kevélységemben folyton vágtára akartam bírni szegény párát, persze nem ment, de a hacsu-hacsu (indulj!) vezényszavakat meg a gyeplő jobbra-balra húzását kombinálva egész szépen tudtam irányítani Nyimisát. A végén már annyira ment, hogy hátrafele fordulva - nyilazás helyett - videóztam. Állítólag jól áll nekem a lovaglás, de még egy ilyen csúcsélmény után sem hiszem, hogy itthon elkezdek lovas szakkörbe járni, hiszen az egy helyhezkötött életforma.

 

 

Lefelé már többen inkább csak gyalogolva vezették a lovukat. Utána kicsit darabos volt a járásunk, és fenéktájékon is többen éreztünk némi kidörzsölődést, de bánja kánya, fantasztikus trip volt! Sötétedésre hazaérve Borjomiba még 6 elszánt hardcore csapattaggal nekivágtunk a híres Borjomi Mineral Parknak, amit persze jobb lett volna világosban látni, de a szuper meleg vizes termálmedence még sötétben is megérte a lovaglás utáni oda-vissza 2×40 perces levezetősétát. Közben hangos beszéddel űztük el a medvéket.

 

 

Barlang és katedrális a végén chacha katarzissal

 

Utolsó napunkon Kutaisibe visszamenet beugrottunk a csak 1984-ben felfedezett több kilométer hosszú Prometheus-cseppkőbarlangba. Járván a vietnámi Paradise Cave-ben, ami barlang tekintetben azért eléggé mindent visz, először lefitymáltam, de a végére belehúzott, szóval tényleg szép.

 

 

A szuvenír shopban itt is lehetett sztálinos bort kapni. Grúzia leghírhedtebb szülöttje, Sztálin még mindig sok grúz kétes büszkesége, bár leginkább azért, mert jó turistaárucikk. Sajnos Goriban, Sztálin szülőfalujában nem voltunk, de már ott is ledöntötték a szobrát. Igaz, csak éjszaka merték. Mindenhol van sztálinos chachás üveg meg sztálin tematikájú turistarelikviák. Most abszolút orosz utálat van Abházia és Dél-Oszétia miatt. A sofőrünk rögtön ugratta az orosz zenét is a buszban. Ugyanakkor, ha oroszul szólaltam meg, mindig nagyon örültek.

 

 

Kutaisiből éjjel indultunk haza, így ott még egy fél nap csatangolás fért bele. A piac egészen különleges hangulatú, felszerelkeztünk némi sajttal, fűszerkeverékekkel és churchkhela-készlettel. Közben egy dedikált könyvet is kaptam ajeszbe egy Fekete-tenger melletti, mindenféle gyógykezeléseiről híres szuper helyről, Urekiről, méghozzá magától a szerzőtől, akivel a kézzel-lábbal mellett oroszul diskuráltunk. Rangidős csapattagunkkal a végén még a pertut is megitták. Szemtanúi voltunk a piac mellett két piaci kofa asszonyság helyre és vérre menő, végül tettlegességig fajuló cicaharcának is.

 

 

Az 1994 óta UNESCO Világörökség bagrati katedrálist sem hagytuk ki, pont naplementében a legszebb, és szuper panoráma nyílik a városra. Az 1003-ban épült, valóban impozáns katedrálist a törökök 1692-ben felrobbantották. A 20. században elkezdett restaurálási munkák után végül 2009-től 2012-ig teljesen újraépítették régi és új kövekből, némi acélszerkezettel megtámogatva.

 

 

 

Búcsú chachánkat mondhatni katartikus állapotban, helyi videóklipeket bámulva fogyasztottuk el extrémrokokó, műrózsás, brokátos bársonyos szobákkal felszerelt szállásunkon, aminek volt egy enyhe pornófilm forgatáshoz szokták kiadni stichje, de hát ez így még kellett az autentikus grúz szálláskínálat feltérképezéséhez. Menjetek Grúziába! Gyönyörű, olcsó, és most már könnyen megközelíthető.

 

A túráról még több képet nézhetsz meg a szerző MiraDonna.hu blogján, ide kattintva.

 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!