Országjárásaim során sok megkapó túraélményben volt már részem, de a Közép-dunántúli Piros Szártól Oroszlányig tartó szakasza különleges színfoltként lopta be magát a szívembe, annak ellenére is, hogy nem először járok ezen a vidéken. Az évszakok vagy az időjárás, a motivációnk vagy a kedélyállapotunk örökösen új képet fest az ismerős közegbe, ezt pedig legutóbbi alkalmam kiválóan példázta.

Ismét a szári vasútállomásról indultam el a piroson, de most nem a Gerecse, hanem a Vértes északkelti erdősége felé vettem az irányt. A község aszfaltján trappolva – elhaladva a Dózsa György utca és Rákóczi Ferenc utca sarkán található KDP pecsételőhely mellett – különösebb lelki készülődés nélkül vágtam bele a 22 km-es táv teljesítésébe, nem sejtve, hogy Oroszlányig milyen gazdag élményekben lesz részem. Ismerős utcák és házak mentén hagytam el a települést, kisvártatva pedig már tölgyesben emelkedtem a Kis-Szállás-hegy keleti oldalában. Alig kezdtem el a gyaloglást, amikor az erdőben vezető Terv útra ráfordulva különös látvány fogadott: valami baktatott felém az aszfalton.

Különös találkozás
Egy mohón szaglászó vaddisznó teljesen magába feledkezett jött felém az úton, és bár máskor is volt szerencsém közelről szemlélni vadat, ez a süldő igencsak meglepett. Megálltam, majd vártam az állat reakcióját, mikor fog észrevenni. Ez a fiatal egyed azonban nem zavartatta magát, mintha csak kutya lett volna, egészen a lábamig jött, és kíváncsian méregetett. Bár nem tűnt sérültnek vagy betegnek, viselkedése mégis azt sejtette, valami nem stimmel ezzel a jószággal. Az anyáról leváló süldők gyakran kóborolnak egyedül, mígnem csatlakoznak egy kondához, ez a barátságosnak tűnő példány azonban úgy festet, mint aki szívesebben keresi az ember társaságát. Sem a hangom, sem a tapsolás nem vette kedvét az ismerkedéstől, végül magától döntött úgy, hogy tovább áll, s ahogy jött, úgy ment tovább az úton.

A nem mindennapi találkozás az addig monotonan telő menetemet teljesen átformálták. Fürkészni kezdtem az erdőt, felélénkült figyelemmel mélyedtem el a táj csendjébe. A Vértes déli tájaira jellemző sziklagyepes, karsztbokorerdős foltban értem fel a Kis-Szállás-hegy napfényes hátára, ahol látványos sziklakibúvásokat is megpillanthatunk.

Kényelmes ösvényemet az ősz korai színei tarkították, melynek tónusa a Körtvélyes zártabb lomsátrában már egyre sötétebb árnyalatokkal díszítették a rengeteget. Lépteimet a száraz avar zörgése kísérte, amit egyszer csak az évszak hamisítatlan hírnökének bőgő hangja szakított félbe. Megálltam, s a csendbe zárt természetet kürtként megtöltő hang forrását kezdtem vizslatni. Közel volt, de csupán egy fába karcolt „alkotást” sikerült megpillantanom, ami hogy, hogy nem egy szarvast ábrázolt. Hosszú percekig hallgattam a bika koncertjét, amire egy vetélytárs felelt a távolból.

A nyár és az ősz határán
Nem sokkal később a Körtvélyesre leágazó piros háromszögjelzésen tettem kis kitérőt, ami 481 méter magas hegyháton álló geodéziai toronyhoz vezet. Ez a pont csupán akkor jelent élményt, ha a tiltás ellenére felmegyünk a „lezárt” torony panorámás tetejére, de a balesetek elkerülése érdekében ezt senkinek sem ajánlom. Miért is jöttem akkor ide? Mert a Geodéziai tornyok Magyarországon jelvényszerző túra egyik kódját azért be akartam gyűjteni.

Visszatérve a pirosra, széles földúton bandukoltam az árnyat adó gyertyánosban. A ligeterdő békés légkörét lombokat ringató lágy szelő tette meghitté, ami a nyár és az ősz közötti rövid időszak egyedi varászát idézte. Ilyenkor a legkomfortosabb: nincs túl meleg, a rovarok zöme már nem zaklatják a terepezőt, a természet pedig változatos színekkel, de még nem az elmúlást jelezve gyönyörködtet.

Ennek az idillnek a kényelmét nem csupán én élveztem ki. Közvetlenül az út menti csalitosban egy fiatal vaddisznóra lettem figyelmes. Mély álmából érkezésem sem keltett fel, és csupán jelzésemre adott életjelet. Ismét egy magányos süldőhöz volt szerencsém, aki kényelmes nyújtózkodást követően igen meglepetten, mondhatni ledermedve konstatálta a nem várt látogatót. Kellett neki néhány másodperc, hogy felpattanjon, és sértődött röfögéssel a sűrű felé vegye az irányt.

A Nagy-Szállás-hegy és Macska-bükk közötti szakaszon voltaképpen egy hegyplatón vezet végig a piros. Mondhatni kevés látnivalót tartogat ez a szintet nélkülöző rész, számomra viszont elég eseménydúsra sikeredett. Még a disznóval való találkozás járt a fejemben, amikor a közelemben ismét felbőgött egy szarvas. Most azonban nem kellett keresnem a hang forrását, ott állt előttem alig tíz méterre egy megtermett bika, aki a szezonhoz híven teljesen belemerült a szerenádba. Bár mozdulatlan maradtam, idővel feltűntem neki, ekkor jóbbnak látta odébb ügetni. Szerencsémre kíváncsisága éppen egy szép tisztáson állította meg, így ha nem is közelről, de sikerült megörökítenem a találkozást.

Egy kisebb szurdok köves ösvénye vezet le a Macska-bükk platójáról, melynek sziklás oldalában egy szép Mária szobor áll. Az eddig megszokott pagonyt vadabb erdőtáj váltja, melyben a bükkök szürke oszlopcsarnoka varázsol meghitt erdei szentélyt. Ebben a rengetegben értem el a Vértes egyik kevés vízlelőhelyének egyikét, a Szép Ilonka-forrást, ami padjaival, esőbeállójával bivakszállásnak sem utolsó. Igaz, a közeli Szarvas-kút ennél is jóval komfortosabb táborozást ígér.

Az alig csörgedező – nyáron teljesen elapadó – forrástól a Mocsár-rét felé lejtettem. Az addig egyértelműen vezető jelzések az egyik kanyarban eltűntek. Keresgélni kezdtem, aminek köszönhetően egy érdekes jelenségre leltem: egy fa a régi piros jelzés fémtábláját csaknem teljesen bekebelezte.

Disznók által teljesen feltúrt gáznyiladék tisztásán találtam rá a helyes irányra, ahonnan később egy erdészeti útra kikapaszkodva Vértessomló felé vettem az irányt. Ezen a szakaszon is egy új arcát mutatta be a vértesi táj. A Bödön-bükk magaslat lábánál már-már szurdoknak nevezhető látványos bevágódásban kanyarog a piros út, amit csak egy-két helyen nehezítenek a bedőlt fák. A szurdokvölgyből kiérve már lágyabb térszínekkel vágtam át a Zsemlyei-erdő fiatalosán, ami Vértessomló határában már cserjéssé szelídül. A falu szélén induló piros háromszögön lehet felmenni a csupán 329 méter magas, ugyanakkor csodás panorámát elénk táró Nagy-Somló kilátójához. Miután a Szártól Oroszlányig tartó utunk nem sok kitekintést enged, érdemes ezt az oda-vissza kb. két kilométeres kitérőt fontolóra vennünk.

Ez alkalommal nem látogattam el Vértessomló fő nevezetességét jelentő Sarlós Boldogasszony templomhoz, ahová kis kitérővel a Mária út jelzései vezetnek el. Csupán átgyalogoltam a Közép-dunántúli Piros bélyegzőhelyének is helyet adó településen, amelynek látnivaló közül csak a központban álló haranglábat vettem szemügyre.

A szép fekvésű Vértessomlót a távlatokat engedő Csúcs-dűlő kaszálója mentén hagytam el. Visszatekintve rálátunk a Nagy-Somló kúpjára, majd a piros beveszi magát a Majki-erdőbe, amin keresztül a környék egyik legszebb és talán legismertebb nevezetessége felé vezetnek a jelzések. A Vértest átszelő országútat keresztezve már fel is sejlik előttünk a hajdani Esterházy birtok szerzeteseknek is otthon adó csodás miliője.

A csodálatos Majkpuszta
Nyugodtan állíthatjuk, hogy Majkpuszta a piros út kihagyhatatlan látnivalója, ahol anno a kamanduli „néma” szerzetesek éltek. A majki remeteség komplett barokk műemlékegyüttese 17 remetelakásból és kiskertből áll, illetve egy romtemplomból, közvetlen mellette pedig az Esterházy-kastély és egy mesés halastó nyújt szemet gyönyörködtető látnivalót. A felújított épületegyüttes kiállítótereit belépő ellenében látogathatjuk, ahol betekintést kaphatunk a kamanduli szerzetesek és a grófi család életébe.

Az aszfalton vezető piros útra a Kolostor-erdő hangulatos részletében tértem vissza. Túrám utolsó méterei az Oroszlányba bevezető Majki úton, majd a kertváros utcáin teltek. Az erdőben elcsendesedett, átszellemült énem kezdett visszarázódni a jelen civilizáció valóságába. Bevallom, az egykori szocialista bányászváros – ami egyébként sokat szépült az elmúlt években – betonházai között ez kissé nehezemre esett. Ezzel együtt érdekesnek találtam a Rákóczi úti házak homlokzatát díszitő szocreál alkotásokat, melyek több szempontból is bemutatják az 1950-es évek ideáját. A sgraffito technikával készült művek nemrég vármegyei értékké váltak.

Oroszlányban buszra szállva szakítottam meg a piros követését. A hazaúton még dédelgettem magamban az aznap átélt természeti varászt, de tapasztalatból tudtam, hogy ez hamarosan elillan, egyes pillanatai megismételhetetlenek, és csupán emlékfoszlányok maradnak belőle. Legközelebb mai végállomásomról folytatom a Közép-dunántúli Pirost Mórig, ami reményem szerint hasonlóan élménygazdag vértesi tájjárást tartogat, mint a Szártól megtet kilométerek.