Hosszúlépés

Élmények az országon innen és túl - a Turista Magazin szerkesztőségi blogja

Szöveg és fotó:
2024. június 24.

Matekozás száztíz kilométeren a Balaton-felvidéken

Elmentem a Tanúhegyek teljesítménytúrára, és miközben e sorokat írom, is szépülnek az emlékek, apadnak a vízhólyagok.

Még életemben nem túráztam ennyit

A napi sport nekem a futás. Beleszaladtam már hosszabb távokba versenyeken vagy csak úgy, kedvtelésből, síkon és terepen is, a leghosszabb futásom kereken 100 km volt a Balatonon. Hosszabb túrához idén februárban jött meg a kedvem először, és amikor ezt az ötletet előadtam pár barátomnak, osztott sikert aratott a projekt. A Kinizsi 100-ra gondoltam…

Aztán másnap orbitális reccsenéssel úgy aláfordult a bokám a János-hegyről történő lendületesebben megfutott (...) ereszkedés közben, hogy a mentő vitt be a János Kórházba. A kis gipszemben már itthon pihegve el kellett engedjem idénre a Kinizsit (a felspanolt spanom viszont megcsinálta!), nem úgy tűnt, hogy a közeljövőben szaladgálni fogok akár csak kisebb távokon is.

Következett a hosszú küzdelem a bokaödémával, a szakadt szalagokkal, a spicc-pipával – egy jó gyógytornász csodákra képes. Mire eljött a Kinizsi ideje, már a szekszárdi Borvidék félmaratonra el mertem menni (ez egy kb 25 km-es, 800 m körüli szinttel megbolondított futás, zömében murvás-aszfaltos dűlőutakon Szekszárd határában). Május végére már egész jó volt a lábam, így előtérbe került, hogy csak meg kéne csinálni majd egy hosszabb túrát is.

Nosza!

A Balaton-felvidék régóta nagy hiányosságom, hiába jártam be keresztül-kasul az ország nagy részét, itt még valamiért sosem túráztam. Aztán egy jó hónapja egy csodaszép esküvőn jártam fotósként Köveskálon, és engem is elkapott a kis falvak nyugalmas igényessége, a táj szépsége, változatossága. A kreatívokat a Káli-medence egy-egy szépséges zugában csináltuk meg, eközben

már erősen azon agyaltam, mikor tudok ide visszajönni!

Ezután jött velem szembe a Facebookon a Tanúhegyek teljesítménytúra eseménye, aminek a hosszú távjára rövid gondolkodás után le is csaptam. Nemcsak a Káli-medencét, de a Tapolcai-medence tanúhegyeinek legtöbb tagját érinti? Hát ez micsoda tömbösített felzárkózás a környékből. Hol is lehet fizetni?

Szeretek impulzusvásárolni. Legyen az egy cuki plüssállat, vicces póló, esetleg Nutella+tejszínhab a lángosomra, ha már Angi néni ezt is ajánlja a komlói buszpályaudvaron. Talán a szabadság iránti vágyam fejeződik ebben ki: (kisebb korlátokkal) bármit megtehetek! Úgyhogy amint lehetett, be is neveztem a Tanúhegyek TT 100 km-es távjára,

ami egyébként 105 km, és ha ez még nem lenne kellően megrendítő információ, szinttel is alaposan meg van szórva a táv: a tanúhegyekre föl-le mászkálásból összejön az ígéret szerint úgy 3200 m (spoiler: a valóságban is).

A szintidő 26 óra, not great not terrible, volt kellő önbizalmam, hogy fényképezőgépet is vigyek, majd fotózgatok útközben.

Kilátások

Indulás szombat reggel 6-7 óra között a badacsonytördemici faluház udvaráról. Egyedül indultam el, gondoltam, majd csapódom a hasonló tempójú arcokhoz, vagy megyek egyedül, az sem baj, sőt. Egy barátom is elindult a versenyen, de ő még úton volt Tördemicre, amikor nekem már indulhatnékom volt, úgyhogy megbeszéltük, hogy majd úgyis utolér, aztán bandázunk később.

A Badacsony volt az első tanúhegy a túrán, a reggeli hűvöskés időben nagyon hamar kerültek le a fölső rétegek a kollégákról. 437,4 méteres magasságával ez a legnagyobb tanúhegy a Tapolcai-medencében, de egyébként még a 431 méteres Somlót is lenyomja a balatoni panorámát nagyban meghatározó badacsonyi tömb. Akinek nem volt meg a tanúhegyek klasszikus mintázata, máris hamar tanulhatott.

Tanúhegy

A tanúhegy földrajzi fogalom, egy felszínforma: egy terület felszínének valamilyen módon lepusztult, eredeti magasságát és rétegződését kőzetanyagának keménysége révén megőrző, elkülönülő kiemelkedés – Wikipedia.

A hegyek egyre meredekebben törnek az ég felé, majd ahol már elfogynak a szőlők és kisházak, ott lehet tudni, hogy túl meredek a hegyoldal az emberi élethez, így a tanúhegyek sapkája általában erdős. Formára kétféle tanúhegy van, aminek a tetejét elerodálta a természet, és ami csúcsos gúla maradt. A Tanúhegyek TT mindkét típusból többet is érintett, a Badacsony az előbbi, táblás felszínű hegy.

A kilátás, mint mindig, elképesztő a Badacsonyról a Balatonra, és a másik irányban a Tapolcai- és a Káli-medencére. Megvolt az ellenőrzőpont, a kellő ámuldozás, pár fotó, aztán menjünk is tovább, hiszen még csak pár km-t mentünk – bár egy jó nagy adag szintet így is bevittünk a szummából.

Badacsonyörs fele folytattuk az utat, majd elrobogtunk a salföldi kolostorrom mellett, hogy végre a Tóti-hegy csúcsát célozhassuk be. Talán erről a hegyről a legszebb a panoráma a tanúhegyekre. A 347 méteres gúlát mindenkinek javasoljuk megmászásra, a szokásos figyelmeztetésekkel: a tetején már igencsak meredek, és a Tóti-hegyen lépcsőket sem építettek ki, a poros-törmelékes talaj csúszós lehet. De megéri a küzdelem, elbűvölő a kilátás!

A szomszédos Gulács ezen a túrán kimarad, helyette Mindszentkálla felé zakatolunk tovább. Látványos a falu fölötti Kopasz-hegy (330 m), ami a mindszentkállaiak legeltetése miatt lett kopasz, és csak az utóbbi évtizedekben kezdték a fák visszavenni jogos területüket. Kilátót minden esetre nem kell építeni még ma sem a hegyre, mert anélkül is jól látszik az ellenség: a Káli-medence forró katlana vár a déltájban ideérő túrázókra.

A Kővágóörsig tartó 6-7 km-en nem volt semmilyen szint, ja de,

az UV-sugárzás szintje extrém magasnak érződött.

Viszont végre megérkeztünk a Fülöp-hegy (276 m) lábához, ennek a hegynek a másik felén fekszik Révfülöp, de a rév ezúttal nem érdekelt, a hegytetőn nemrég újjáépült kilátó viszont igen. Ha nem, akkor is: az ellenőrző pont felköltözött a kilátó legtetejébe, a sikeres teljesítéshez muszáj volt fölmenni a csigalépcsőn. +21 méter szint!

A Fülöp-hegyről jelöletlen úton haladtunk tovább a Hegyestű felé, ahonnan már a kéken következett Tagyon és Szentantalfa. Itt teljesen egyedül mentem, a srác, akivel egy darabig együtt nyomtuk, olyan tempót diktált, amit nem akartam bevállalni, hogy maradjon kraft a végére is.

Még csak a túra felénél járunk!

Az útvonal a Halom-hegyen át vezetett, ami egy 399 méteres tanúhegy, bár ránézésre a kevésbé szembetűnő típus. Ez a tanúhegy került talán a legmesszebbre a Tapolcai-medencétől, de aki itt ismerné meg a Balaton-felvidék geológiai történetét, egy kiváló tanösvényen megteheti. A hegy tetején kilátó is áll, javasoljuk a meglátogatását!

Óbudavár és Mencshely után az aszfaltos szakaszt követően egy igazán hangulatos, hosszú-hosszú kilométereken át húzódó mezőn ment a mezőny tovább a piros jelzésen. Balatonhenye magasságában kezdett rám sötétedni, az itteni ellenőrző ponton végre találkoztam pár emberrel, és mint kiderült, a nyomomban is voltak néhányan. És a barátom, Laci sem volt már nagyon messze, érezhetően belassultam…

A Henye utáni Eötvös Károly-kilátónál már egészen sötét volt, úgy határoztam, egy kicsit hosszabb fotómegállással pihenek egyet, és közben ő is befut majd, onnantól pedig mehetünk majd együtt. Ez így is lett, felfrissítő erejű volt valaki, akivel nemcsak arról tudtam smalltalkolni, hogy „hát meleg van”, és hogy „hosszú ez a túra, fuh”, esetleg: „az a révfülöpi fél alma nem volt valami erős juttatás”.

Nem olyan sok

Közben már teljesen besötétedett, de nem volt már vissza nagyon sok,

olyan 6-7 órányi menés.

A fáradtság és a ledörzsölődött bal sarkam miatt már közel sem volt olyan fickós a tempó, mint az első 50-en, ráadásul néha a sérült bokám is jelzett, hogy neki már nem igazán lenne igénye további kilométerekre. Hát az nem úgy van kedves boka, majd kipihened magad később, de most teszed a dolgodat!

És tette: bandukoltunk szépen az éjszakában fejlámpáink fénye mellett Szentbékkálla és Mindszentkálla felé, hogy ráforduljunk újra a Tapolcai-medencére, ahol

az utolsó 20 km-en még csoda dolgok vártak ránk.

Érthetném ez alatt a Csobánc orbitális tömbjének meghódítását (376 m), meg ahogy a tetején kutakodtunk az ellenőrző pont iránt, és közben majdnem bekopogtunk a fönt vadkempingezők sátraiba. Aztán a Szent György-hegy (415 m) megmászása is emlékezetes volt, aminek a tetején ért volna minket a napkelte, ha nem lett volna annyira párás-felhős az idő. Mondogattam, hogy meg kéne várni az első napsugarakat.

De valójában a csoda dolgon nem ezt értem, hanem az emberi elme erejét. Már hullafáradt voltam, teljesen elkókadtam, hiába figyeltem a frissítésre, akkor is ez az első ekkora túrám. Miközben a rövidesen érkező első napsugarak mellett érvelek a Szent György-hegyen, Laci finoman a háttérből a nyakamba borít öt liter forró kávét:

„aztán lassan majd foglalkozzunk azzal is, hogy az órám kalkulációja szerint 7:40 most az érkezésünk, és neked 8:17-ig kell beérned a 26 órás szintidő miatt”.

Vízhólyag vs elme, járulékos veszteség: napkelte

Miközben a tempónk már óránként 4 km alá is beesett, az óra még mindig az addigi nagyjából 4,5-ös átlaggal számolhatott – sehogy sem jött ki a matek a maradék időben a hátra levő útra. A napsugarakat elengedtem, a fotózást elengedtem, egyetlen cél volt már csak előttem, mégpedig a sikeres teljesítés. Ha még most erőt veszek magamon, akkor a szintidőből vissza levő három órában ezt meg lehet csinálni. Úgyhogy a fájdalmat is elengedtem, ami már nemcsak a bal sarkamból és bokámból jött, hanem a jobb talpamon burjánzó vízhólyagokból is. Ezek ráérnek, úgyhogy gyújtsuk be a rakétákat! Az élénkség meg már magától visszajött.

Lerongyoltunk a Szent György-hegyről, majd a Szigliget felé vezető egyenes, aszfaltos úton kocogásba kezdtem. 12 perces kilométerenkénti tempóban, ami szánalmasan viccesen lassú, normál esetben a lassú kocogásom is kétszer gyorsabb, 6 percen belül van. Nem baj, most az utolsó tizenpár km-en ez is belefér. Nem szép, nem szép, mindegy, úgyis csak azok látják ezt a rút döglődést, akik már éltek át hasonlót.

A túra utolsó szakaszán Szigliget és a Kamon-kő (Hálás-tető, 242 m, haha) vitte be az utolsó döféseket, de ezeket is megmásztuk, és már csak be kellett húznunk a belünket valahogy a célba. Ez nem is volt annyira egyszerű, a tényleg a legutolsó két kilométeren már erős hiszti lett úrrá rajtam, az egyre erősödő nap is telibe szembe sütött, a Szigliget és Badacsonytördemic közti nyílegyenes út az istennek nem akart elfogyni. De aztán a matek megint győzött: az út is elfogyott, a szintidőből meg még maradt is egy fél óra, így mindketten sikeresen teljesítettük a Tanúhegyek TT-t. Lacinak ez rutinmunka, ő már sok százason járt, és hát lenyűgöző volt hallgatni a célban majszoló srácok beszélgetését is:

„akkor jövő héten a Kazinczy 200-on UGYE találkozunk?”

Te jó ég! Velem biztosan nem! Soha többet nem túrázom! Soha többet nem megyek gyalog sehova! Soha többet nem állok a lábamra!

Számok, azaz az óra által mért adatok
  • Megtett táv: 109,54 km
  • Összes szintemelkedés: 3161 m
  • Elégetett energia: 9373 kcal
  • Lépésszám: 154 412

(Azóta eltelt pár nap, csak ráálltam a lábamra, muszáj volt menni vele gyalog is, és már a júliusi 110 km-es Kék Balaton teljesítménytúrára is beneveztem...)

Varázslatos túra a mátrai „köderdőben”

Varázslatos túra a mátrai „köderdőben”

2024.10.18.

Szakadó eső, tejfehér köd, vadregényes patakvölgy, gombák, szalamandrák és egy híres rom; ezen a mátrai túrán minden volt, ami izgalmassá tehet egy kirándulást. Egy dolgot kivéve: kilátásban ezúttal sehol nem gyönyörködhettünk. A ködös erdő hangulata azonban minden elmaradt gyönyörű panorámáért kárpótolt bennünket.

→ Tovább