Először 2009-ben jártunk a Szlovák Paradicsomban két nagyobbik fiammal, akik akkor 7 és 10 évesek voltak. Azóta többször, négy hosszú hétvégén is visszatértünk. A leglátványosabb 8-10 túraútvonal szinte mindegyikét bejártuk.

1 / 30

Kezdetben a könnyebbeknek és rövidebbeknek vágtunk neki, ezekről számoltam be előző posztomban annak apropóján, hogy idén, legutolsó alkalommal 6 évessé serdült legkisebb fiam is beleharapott a Paradicsomba. (Hogy mi is az a Szlovák Paradicsom, szintén ide kattintva olvashat, akit érdekel.)

Gyerekcsontok a sziklazugban

A komolyabb utak közül az első a Nagy-Sólyom-szurdokba (Velky Sokol) vezetett 2010 tavaszán.

2 / 30

Szokás szerint a vernári Simon panzióból indultunk, és 35 kilométer autózva Píla (Fűrésztelep) falucska parkolójában tettük le a kocsit. A parkolóból bő két kilométer séta a patak menti dzsindzsásban a Sólyom-szurdok bejárata (zöld színű út a térkép bal felső sarkánál). Itt ráfordultunk balra a sárga jelzésű útra, ami felfelé, a szorosba vezet. A Velky Sokol a Szlovák Paradicsom leghosszabb szurdoka: 289 méternyi szintnyi létrázás és 6 km kőről-kőre ugrándozás, doronghídon egyensúlyozás állt előttünk.

Ha május, akkor dől a víz. Ez az ókori szlovák bölcsek által a karsztba vésett felirat figyelmeztethetné a túrázókat a Nagy-Sólyom-szurdok bejáratánál, ha lettek volna persze az ókorban szlovák bölcsek. De nem voltak, ezért most csak egy kétnyelvű (szlovák-angol) tájékoztató tábla áll a bejáratnál.
Szerencsére nekünk nem az égből dőlt a víz, vagy legalábbis nem akkor, amikor éppen túráztunk, hanem a hegyek tetejéről. Ami a szurdokairól és vízeséseiről híres Szlovák Paradicsomban azt jelentette, hogy a zubogó patakban láb nem maradt szárazon, a sziklafal mellett fellétrázva pedig bármikor hideg zuhanyra lehetett számítani.

3 / 30

De egyelőre még csak a torkolatnál voltunk, ahol még a nyoma se látszott a vadul vágtázó hullámoknak, sőt a táj idilli volt.

4 / 30

Az első vízesés nem is igazi vízesés volt: a mésztufás források ezer helyről, mohás kövek és lapuk közül felbugyogó buzgárjai inkább viccesen hatnak. Beljebb lábszárig érő patakvíz kövein ugrándoztunk, sokszor már-már feladva a továbbjutást a vízzel elöntött völgyben. Valahogy azért mindig megtaláltuk a továbbvezető utat.

A völgy egyre szűkült, a víz magasabb lett. A köveket felváltották a doronghidak, a kétoldalt lankás hegyoldalt pedig a meredek sziklafalak. Az úgynevezett Kő-kapunál (Kamenné vráta) a szurdok egy méter szűkra szorult össze, a harsogó patakvíz felett egy méterrel vezetett vizes, fa doronglétrahidakon egyensúlyoztunk. Volt olyan foka a hidaknak, amin bokamagasság fölött hömpölygött át a víz, itt még a legvízállóbb bakancs is beázott.

5 / 30

Nemsokára beértünk az első zuhataghoz, a Kis-vízeséshez (Malý vodopád). Tréfás, hogy a Sólyom-szurdok 8,5 méteres Kis-vízesése 1,5 méterrel magasabb, mint a rá következő Nagy-vízesés. Az ellentmondást az oldhatja fel, hogy a mérték valószínűleg a vízhozamra vonatkozik.

A kb 60 fokban álló vaslétrákon előre dőlve, a jobboldalt lengő láncba kapaszkodva hágtunk fel. Hétéves fiam miatt eléggé aggódtam, mögötte haladtam szorosan arra az esetre, ha megcsúszna, de ő magabiztosabban mászott, mint több felnőtt (előző évről is megvolt már a tapasztalata). A lezúduló víz erejét mutatja, hogy úgy dobálta egybe alul az öles fatörzseket, mint a fogpiszkálókat.

6 / 30

A következő vízeséshez, a kisebb, de elnevezésében mégis Nagy-vízeséshez szintén a jól megszokott doronglétrahíd vezetett. Ideérve már mindenki tiszta víz volt.

7 / 30

Ezt követően nagyjából a végére értünk a völgynek, a felső szakaszon található még a rövid Roth-szakadék (az első utat ugyanis Róth Márton építette itt 1898-ban).

8 / 30

A Velky Sokol tehát kényelmes sétával végződik, miután a turista felér a fennsíkra. Mivel az út egyirányú a torlódások elkerülése miatt, lefelé a lankásabb, piros jelzésű utat kellett választanunk, ami a Glac csúcsa alatt és a Mala Polanán keresztül vitt vissza a kiindulópontunkhoz.

Ezen a hétvégén még a Kis-kemence-szurdokvölgybe (Piecky) mentünk el, amelyről a korábbi posztban már regéltem, valamint felmásztunk a Szlovák Paradicsom negyedik legmagasabb csúcsára, az 1156 méteres Holló-sziklára (Havrania Skala), amire majd ennek a posztnak a végén térek ki.

Létrarendszer a mennyekbe

A Paradicsom másik rekordere, 75 méter magas, szédítő létrarendszerrel kiépített Fátyol-vízesés (Závojový vodopád) is a sólyomhoz kötődik, ugyanis a Sólyom-völgyben (Sokolia dolina) található, ami természetesen nem tévesztendő össze a Nagy-Sólyom-szurdokvölggyel, az imént bejárt Velky Sokollal. Ez a völgy már nem a hegység lábánál indul, mint az eddigi szurdokok, hanem belső, nehezebben megközelíthető kanyon. Mint ilyen, hosszabb túrát igényel, ráadásul eleve fáradtabban érkezünk a kritikus részekhez, ami gyerekeknél kellemetlen lehet. Ezért ezt a túrát már 2011-ben jártuk be, amikor a nagyobb fiúk már 8 és 11 évesek voltak, kétszeres paradicsomi tapasztalattal.

9 / 30

Ezúttal vernári szállásunkról a csingói (Cingov) parkolóba kocsikáztunk el, ami a már a Szlovák Paradicsom keleti részéhez tartozik. Nem állom meg, hogy szállásunk erkélyéről ne tegyek be egy képet, egyrészt mert szép a kilátás Vernárra, másrészt a világ legszebb, templomból átalakított bugyirózsaszín tűzoltóállomására (is) néz.

10 / 30

A térképrészleten a jobb oldali, lilával berajzolt vonal mutatja az útvonalat. Azért rajzoltam be, mert annyi színű ösvényen kell haladni, hogy bonyolult lenne elmagyarázni. (A képre kattintva feljön a nagyítható, böngészhető turistatérkép is.) Szóval a csingói (Cingov) parkolóból indultunk el, és egy darabig a Hernád-áttörés vonalán haladtunk nyugat felé, hogy azután kürölbelül 3 kilométer múlva a Fehér-patak torkolatánál ráforduljunk a Fehér-patak (Biely-potok) völgyére.

11 / 30

A nyugalmas, napos völgyben szintén 3-4 kilométer sétáltunk a patakmederben, vagy a szélén lefektetett doronglétrahidakon, amíg odaértünk a Sokolia dolina bejáratához.

12 / 30

Alig kellett egy keveset (fél órányit) behatolnunk a szurdokba, máris elén tárult 75 méter magas Fátyol-vízesés (Závojový vodopád) alja, aminek a tetején látszott az egyik kis közbenső átvezető híd. A látványtól a társaság rögtön leült erőt gyűjteni.

13 / 30

Az arcokon némi aggodalom tükröződik. Kivéve két fiamét, akik a legnagyobb lelki nyugalommal tolták két pofára a szendvicset. Nagy Zoli kolléga, lévén kisebb mértékben tériszonyos, éppen hideget verejtékzik a fotón, saját bevallása szerint. Sajnos a kissé furán hajló, hosszú és meredek fémlétra sehogy se fért be az objektívbe.

14 / 30

Nagy lélegzetvétel után nekilendült a csapat, és kisvártatva mindenki fent is volt az első keresztező hídon. Innen már csak két hasonló emelet és átvezető hidacska következett.

15 / 30

Az utolsó híd után már a megkönnyebbült ölelgetés volt csak hátra - gondoltuk.

16 / 30

Pedig még nem volt vége. A vaslétrákat felváltották a doronglétrák, szintén elég meredek dőlésszögben.

17 / 30

A végére jutott még egy kis vastálcás falazás...

18 / 30

...és egy utolsó létra is. A szurdok tetején jöttünk rá, hogy észre se vettük az elmúlt két órát. Kis szusszanás után leborítottunk balra, hogy az 1058 méteres Bykárka alatt ismét balra kanyarodva rátérjünk a Klauzy (Hegyizár) tóhoz vezető útra.

19 / 30

A Klauzy-tó (na jó, duzzasztott víztározó) derűs-nyugalmas, horizontális hangulata éles ellentétben áll a Sólyom-völgy árnyékos, vízdübörgős mélységeivel.

20 / 30

A tó végében kisebb faház áll a gáton, ahova be lehet menni. A nyugis helyen jót pihentünk, azt gondolva, hogy most már túl vagyunk mindenen. Hát nem. Innen még majdnem 10 kilométert kellett gyalogolnunk, először a Tomasovski Bela völgyön vissza a Sólyom-völgy - már ismerős - bejáratáig, aztán vissza az odaúton már bejárt úton, a csingói parkolóig.

A túra szintideje a térkép szerint 7,5 óra, mi körülbelül bő 8 óras alatt teljesítettük. Ebből a szaftos rész, a Sokolia dolina 2,4 km hosszú, 430 méter szintemelkedésű, három emeletes meredélye 2 órába került.

Savanyú a csokoládé?

A másik nehezen megközelíthető, belső szurdok a Velky Kysel, azaz Nagy-Savanyú-szurdokvölgy. (Már értem, miért lett rossz a szám íze, akárhányszor Kiszel Tünde valamelyik celebakciójába ütköztem a bulvárlapokban.) Ezt a túrát szintén 2011-ben abszolváltuk, igaz, már októberben.

21 / 30

Az út a térképrészleten bal oldalt látható, nagyon torz nyolcasforma vonal, ami a már ismert podlesoki parkolóból idul, a szintén már leírt Suchá Belá szurdokon keresztül felfelé, egészen a fennsíkig (Suchá Belá, zaver). Itt azonban ahelyett, hogy a levezető úton visszafordulnánk, és kisétálnánk a Menedékkő-tisztáshoz, elindulunk a forgalommal szemben a Maly Kyselen.

Itt kell elmondani, hogy a Szlovák Paradicsom létrás kanyonai mind egyirányúak felfelé (a torlódások miatt teljes joggal), de az összekötő, vagy levezető utak nem. A Maly Kysel (Kis-Savanyú-szurdok) egy olyan nyugodalmas, kényelmesen széles útvonal, ahol az egyirányúsítást nagyjából senki sem érti, és nem is tartja be. Mi se tettük. Szűk egy óra alatt ott is voltunk a hőn vágyott Velky Kysel bejáratánál (Kysel razc.), a ráforduláshoz kb 160 fokos fordulatot véve.

22 / 30

A Nagy-Savanyú-szurdokvölgy már az elején sem nagyon szűkölködött a korábbról, például a Suchá Belából már ismert meredek vaslétrákkal.

23 / 30

A doronglétrahidak szintén ismerősek voltak, ha máshonna nem, a Velky Sokolból biztosan.

24 / 30

A vízesések felett átvivő kis hidak a Sokolia dolinát idézték.

25 / 30

Egyszóval, egyrészt olyan volt végigmenni a Nagy-Savanyú-szurdokvölgy másfél órás útján, mintha minden addig megismert túraútból kaptunk volna egy kis ízelítőt, másrészt ugyanezért nem volt benne semmi igazán frenetikus hatású. Legalábbis nekem. Talán nem kellett volna utoljára hagyni, nem tudom.

26 / 30

A szurdok tetején visszafordultunk a Suchá Belá teteje felé, majd azt elérve most már tényleg elindultunk a visszafelé vezető úton. Még jó hosszú idő volt, amíg lejutottunk a podlesoki parkolóig, ahol a kocsikat hagytuk, sőt a parkolónál vigyorgó korsó söröket is ki kellett hagynunk, amíg vissza nem értünk Vernárba. A túra hossza, ideje és fáradtságfaktora körülbelül megegyezik a Sokolia dolina összetett túrájával, de megéri. Még akkor is, ha az ember utoljára hagyja az ismeretlen szurdokok listáján.

Lábunk alatt viperapár

Kicsit feljebb volt szó, még az elején, a 2010 májusi Velky Sokol (Nagy-Sólyom-szurdokvölgy) túránál arról, hogy azt követően rendhagyó módon nem létrás szurdokot, hanem konkrét hegycsúcsot akartunk mászni, amire Nagy Zoli kollégám (a Szlovák Paradicsom jó ismerője) a legalkalmasabbnak az 1156 méteres Holló-sziklát (Havrania skala) tartotta. Márpedig azért, mert turistaúton jól megközelíthető, szép kilátással rendelkező csúcsnak mutatta a térkép.

27 / 30

Hazafelé indulva, megpakolt kocsival érkeztünk Vernárból Sztracenába, a régi kis bányászfaluba, ahol leparkoltunk. Utolsó, harmadik napról volt szó, két szurdoktúra után. Elvileg levezetésként sétáltunk volna fel a 300 méteres emelkedőt felvonultató, oda-vissza 6-8 kilométer hosszú úton a Havrania skalára (a térképen lila vonal). A csapat azonban annyira lefáradt, hogy sorozatban fordultak vissza a túratársak már az induló emelkedőn. Félúton már csak két fiam, Zoli, meg én maradtunk. Arról persze nyilvánvalóan szó sem eshetett, hogy elcsigázottság miatt feladjuk.

28 / 30

Meg kell hagyni, ez a túraútvonal, sokkal kevésbé látványosabb, sőt jóval unalmasabb, mint a szurdoktúrák. Mégis, volt egy eleme, ami az összes Szlovák Paradicsom-béli túra legfélelmetesebb túrájává emelte, és azóta is futkározik a hátamon a hideg, ahányszor az a pillanat az eszembe jut.

Az úton felfelé egy nagy méretű tisztást került meg az ösvény, aminek a közepén, derékig érő fűben egy fura vastárgy álldogált, valószínűleg valamilyen négylábú, csúcsos meteorológiai műtárgy (fiaim szerint ufófigyelő állomás). Odafelé is nézegettük, de a csúcson teljesen elfelejtkeztünk róla.

29 / 30

A kilátóhelyről egyébként tényleg korrekt panoráma nyílt a környező, hasonló magasságú csúcsokra, aminek a fiúk nagyon örültek. (Vagy lehet, hogy a csúcscsoki elővétele okozott ilyen örömöt?)

Visszafelé menet azonban nem álltuk meg, hogy ne térjünk le az ösvényről, és levágva a kanyart a fémtárgy felé át ne vágjunk a tisztáson. Na, ezt nem kellett volna.

Ahogy ugyanis a derékig érő fűben gázoltunk a fura fémtárgy felé, hirtelen egy négyzetméternyi letaposott részhez érkeztünk. Én mentem elöl, és már éppen emeltem a lábam, hogy belépek, amikor észrevettem, hogy a kis napozótisztáson két, méteres kígyó sütteti magát, és majdnem rájuk léptem. Az egyik szürke, a másik pedig barna alapszínű volt, cikkcakkos, vastag fekete vonallal a hátukon.

Szétcsaptam a két kezemet, megállítva a fiúkat. Nem vagyok kígyószakértő (bár voltam a kilencvenes években Benke Zoltán herpetológus tatabányai lakótelepi lakásán, amit csak mérges kígyóknak tartott fenn, és kedvességből elhúzta a kobrák terráriumának üveg tolóajtaját, amikor másfél méterről fotózni akartam őket), de azt éreztem, hogy itt nagyon nagy baj lesz, ha óvatosan, de villámgyorsan nem húzunk el a két gyerekkel.

30 / 30

Az igazi hideg verejték rajtam ezen a szent, nyugodt, napos és sík ponton vert ki, nem a kanyonok magasságában, és persze nem is magam miatt elsősorban. A gyors lelépés viszont sikerült. Nemcsak nekünk. A kígyók is észlelték a problémát, és háborgás helyett ők is inkább csendben olajra léptek, de legalább más irányba. A további lefelé úton már egy jottányit sem tértünk le az ösvényről. A végén úgy örültem, hogy megúsztuk ezt a túrát baj nélkül, mint még soha semminek.

Hazaérve, néhány nappal később rákerestem az interneten, és kiderült, hogy egy párzó, vagy párzás után pihegő keresztesvipera-párt sikerült megzavarnunk. Remélem, nem látszik majd a gyereken.

A poszt a Szép kilátas! bloggal együttműködésben készült.