Mikulás-napi családi túra a Balaton-felvidéken
Sziasztok, Emese vagyok, megint mesélni szeretnék nektek. Képzeljétek, apával Mikulás-túrán vettünk részt! Találkoztunk is vele, kaptunk finomságokat, és kicsit még a hó is esett. Másztunk hegyet és sziklát, és bejártuk három völgyet is.
Balatonalmádiból indultunk, egy Kulturális Központból, ami anyának is pont megfelelt: dolgozatokat javítani. Ő ugyanis csak elkísért bennünket; a túrára apával és Laci bátyámmal mentünk. Jól felöltöztünk, mert hideg volt - de hát decemberben ez a természetes. Aztán elindultunk, és egy parkon mentünk keresztül, majd zegzugos utcákon át haladtunk kifelé a városból. Mondta egy néni a rajtban, hogy meg kell keresni a Mikulás sapkáját, mert elveszítette, ezért nagyon figyeltem. Kis ideig együtt haladtunk a rövidtávosok kék háromszög jelzésével, és közben szép házakat láttunk, még rózsaszínűt is: Laci villáknak nevezte őket, ami elég vicces. Egy elágazásnál balra tértünk, és nemsokára észrevettem a sapkát! Én láttam meg először, pedig akkor éppen sok gyerek is ment mellettünk. Egy villanyoszlopon volt, pecséttel együtt, amivel persze én pecsételtem le az itinereinket.
Utána a zöld jelzésen mentünk tovább, folyamatosan emelkedve, házak között. Aztán kicsit cikcakkos volt az út, és egy magas fal volt mellettünk, amiről apa elmesélte, hogy egy töltés, és a tetején sínek voltak régen, amin vonatok közlekedtek. Kár, hogy már nincs: biztos szuper lenne ott fent vonatozni. A zöld mohás kövek nagyon jól néztek ki; néhol még borostyán is nőtt rajta.
Itt sokan mentünk együtt, gyerekek is, és jókat lehetett szaladgálni. Jobbról pedig - amikor már nem voltak házak - egy kis patak folyt mellettünk, de nem fagyott be. Aztán később egy kis fahíd volt felette, és apa megengedte, hogy átmenjek rajta, pedig kicsit vizenyős volt a talaj. Itt több kicsi ér folyt össze, ami nagyon tetszett, és jó lett volna még alaposabban felderíteni ezt a részt, de apa aggódott, nehogy átázzon a cipőm.
Balról érdekes barlangszerű lyukakat láttam, a fák törzse alatt, ahol mély rés is kivehető volt, de az egészen piros színűnek tűnt.
Most már tudom, hogy ez a vörös homokkő miatt van; ezért volt néhol még a talaj is ilyen. Ezt a részt Remete-völgynek hívják - talán remeték éltek errefelé régen, gondolom. Jobbról egy temetőt láttunk, meg egy oszlopot, amin orosz szöveg volt, Laci azt olvasgatta. Aztán mentünk tovább a zöld jelzésen: egy helyen szétnyílt az út, és mi a fák között leereszkedtünk, elhagyva a vasút nyomvonalát, pedig sokan ott maradtak fent. Így viszont mi láthattunk egy kőhidat is, ami alatt az autók jártak, felettük pedig a vonat. Itt kis házikók is álltak, amiről megtudtam, hogy őrházak voltak, ezek is a vasút miatt, régen. Biztos a vonatokat őrizték, vagy az utasokat? Egy kerékpárút mellett mentünk aztán, teljesen egyenes szakaszon, és valami pirosat láttam messze előttünk.
És meg is ismertem: ő volt a Mikulás! Először azt hittem, csak bábu, de aztán láttam, hogy mozog, majd hallani is lehetett a hangját: Ho-ho-ho-hó!. Kicsit tartottam is tőle, de apa mosolygott, és biztatott, hogy menjek csak nyugodtan. A Mikulás tényleg kedves volt, énekeltem neki, ő pedig szaloncukrot adott: az énekem miatt kettőt is. Apáék is nekem adták, így aztán igazán jól jártam - meg még almát is kaptunk.
Jobbra kanyarodtunk, felfelé, ahol kertek voltak és ugató kutyák. Aztán újabb kanyar, de még itt is kertek és kutyák voltak, elég sok, de voltak nagyon aranyos kicsi kutyák is. Később pedig lovak! Vagyis egy nagy barna ló meg egy kicsi póni, ami igazán kedvesen viselkedett: odajött a kerítéshez, és megszaglászta a kezemet. Balról pedig apa megmutatta a Vödör-völgyet, amiről a túrát is elnevezték: szerintem elég vicces név. Mindenesetre szép volt, jól látszott a völgy vonulata, mert nem lent, az aljában mentünk, hanem kicsit magasabban.
Néha voltak az úton befagyott pocsolyák is, és próbáltam is csúszkálni rajtuk, de elég kicsik voltak. Egy éles kanyar után kicsit felfelé mentünk, és ott állt egy autó, ahol megint bélyegezhettem. Itt sok túrázó volt: mi lefelé mentünk egy lejtőn, de sokan meg szemből jöttek. Megtudtam, hogy ez egy közös szakasz, ahol majd mi is visszajövünk, csak leereszkedünk egy faluba.
Szentkirályszabadja volt a falu neve, meg se tudom jegyezni, olyan hosszú. A köves, meredek lejtőn egy füves részre érkeztünk le, ahol már az első házak is megjelentek, és egy kis úton jutottunk be a faluba. És elkezdett esni a hó! Igaz, nem lett még nagyon fehér a táj, de így is nagyon tetszett. Aztán az iskolába mentünk, amire kíváncsi voltam, hasonlít-e a mi sulinkra. Sajnos az elsősök osztályát nem láttam, de itt is pecsételtem, és kaptunk nagyon finom teát, citromkarikákkal. Egy croissant is jutott mindenkinek, de megkóstoltam, és nekem nem ízlett. Inkább egy tonhalas szendvicset ettem, amit nagyon szeretek, utána meg egy csokit. Aztán töltöttünk teát a kis termoszomba is, és mentünk vissza, nehogy bemelegedjünk. Persze most is jöttek szemből sokan, akik még csak érkeztek, és nagy volt a nyüzsgés. Láttunk egy hatalmas fatörzset is, amit kettétört a vihar: nagyon sajnáltam szegényt.
A réten túl jól látszott a hegyvonulat, ahonnan lejöttünk, és ahová most mentünk vissza, fel. És apa megmutatta az Ember-sziklát, és megígérte, hogy oda is felmegyünk, ahonnan majd ide vissza tudunk nézni. Aztán feljutottunk a sziklás emelkedőn, ahol apa kétszer is rám szólt, hogy ne beszéljek közben, mert ilyenkor a túrázók spórolnak az energiával. De hát pont a Rumini könyvről beszélgettünk, és el kellett mondanom, amit akartam Ő meg csak nevetett, Laci pedig megdicsért, hogy jól tudok menni felfelé. Hamar vissza is jutottunk ahhoz az autóhoz, és a biztonság kedvéért még egyszer is pecsételtem, bár azt mondták, hogy most nem is kellene. Ezután ereszkedni kezdtünk, nagyon szép erdőben, ahol kis kőrakások is voltak. Közben apa a térképét nézte, és az egyiknél letértünk jobbra, vagyis inkább fel. Ez vezetett fel az Ember-sziklához, ahol eléggé fújt a szél, de nagyon szép kilátás volt! És tényleg megláttuk a falut, még az iskolát is, ahonnan eljöttünk az előbb.
Jó meredek út vezetett onnan le, óriási sziklák között. Fognom kellett egész végig apa kezét, és lassan engedett csak jönni lefelé. Aztán esés és baj nélkül újra a zöld sávra jutottunk, és itt is hatalmas szikla volt balról, nagyon magasan, meg barlang is.
Egy kis patakhoz érkeztünk, ami befagyott, és a botommal jó kis lyukakat üthettem rajta, de rámenni nem szabadott. Szerencsére volt egy híd, amin egy rétre jutottunk ki, majd alulról is megnézhettük az előbbi sziklákat, meg egy másik hegyet is.
Anya telefonált ránk, de megnyugtattam, hogy nagyon jól vagyunk, és már indulunk visszafelé. Apa mutatta ugyanis a térképen, hogy innen már csak egy völgy van hátra, és már vissza is érkezünk a városba. Tényleg egy újabb völgy következett, a Malom-völgy. Itt már kék jelzés is volt, még később pedig a piros is becsatlakozott. Az már a város szélén volt, ahová a völgyön át érkeztünk le. Ez a völgy volt a legszebb szerintem, vastag avarszőnyeggel, mellettünk meg lent egy patakmederrel.
Aztán a város szélén egy kerítésen egy nagyon aranyos cicát láttunk, és annyira szelíd volt, hogy meg is simogathattam! Utána már csak házak voltak, meg zegzugos utcák, és visszaérkeztünk az útra, ahol már jártunk egyszer. A parknál aztán felbukkant a cél, és alaposan megleptük anyát, aki kettő körül várt bennünket, mi meg egy után beérkeztünk! És persze nagyon örült meg büszke volt: megmutattam neki a kitűzőt és az oklevelet, és nem is fáradtam el! Ez volt idén a tizenkettedik túrám, azaz minden hónapra jutott egy. Remélem, jövőre is találkozhatok a Mikulással, meg még talán idén is.
Szöveg: Gombos Emese és apukája, Gombos Kálmán
Fotó: Gombos Kálmán
Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!
Örményország keleten innen, nyugaton túl
„És aludni mikor fogtok?” – kérdezte Hovhannes a taxiban, aki maga sem emlékszik, hogy ő mikor aludt utoljára. Hajnali érkezésünk miatt a kérdés jogos, de aludni majd csak este fogunk, messzire kell még eljutnunk aznap. Jerevánt elhagyva kopár dombok szegélyezik az utat, markánsan más a táj, mint nálunk. Furcsán kacskaringóznak a feliratok, próbáljuk kisilabizálni az elsuhanó örmény betűket, mindhiába. Majd felbukkan a Szeván-tó kéken csillogó vize, már ránézni is frissítő.
→ TovábbEgy nap az Országos Kéktúrán, Tapolcától Tördemicig
Az alábbi túraleírásból kiderül, milyen élmény egyedül felfedezni a legismertebb túraútvonalunk egyik legkülönlegesebb szakaszát a Balaton-melléki tanúhegyeket is megmászva. Egy rövid spoilerezés: a Kéken sosincs egyedül az ember.
→ TovábbDolomitok – a túrázók paradicsoma
Most már ősz van, de még élénken él bennem a sikeres nyári magashegyi túra élménye, a világ legszebb magashegységének szépsége, a Dolomitok túráinak varázsa. A leglátványosabb túránkat osztom most meg veletek.
→ Tovább