A mi utunkat az erdő aljának varázsa vezérelte. Az ősbükkös hatalmas fáinak tövében számtalan érdekes vadvirágra bukkanhatunk, ami vonzóvá teszi a tájat a fotós természetjáró számára is.

 

A zselici erdő sűrűjének közepén található csodálatos környezetben a Sasrét, mely kellemes célpontja lehet egy napfényes tavaszi sétának. A hely eredeti neve Sás-rét volt. Kaposvár irányából a 67-es úton haladtunk Szigetvár irányába. A Sasrétet jelző útleágazást jól látható tábla jelzi. Már a kb. 6 km hosszú erdészeti út is lenyűgözi a szemünket. A kék meténg és ibolya szőnyegszerűen öleli körbe a fák lábait. Az út kanyargós, dombról fel és le, fel sem tűnik, hogy a tengerszint felett csak 2-300 méterrel járunk. Hamarosan egy hatalmas rét felé nyílik szét az erdő, a tisztásra tessékelve minket. Almamellékről kisvasúttal is megközelíthető, de a „Zselici csühögő” csak április végétől közlekedik meghatározott menetrend szerint. Az ország legkeskenyebb nyomtávú vasútja 1901-óta szállítja utasait.



A Kikerics Erdészeti Erdei Iskola és környezete remekül illeszkedik a tájba, teret adva a természet megismeréséhez, nem csak a legifjabb generációnak. Szálláshelyként akár nagyobb társaságok is használhatják. Erdő, patak, tó, kis sziget, tisztás: minden környezeti feltétel adott egy remek nap eltöltéséhez. Az „ezüsthársasbükkös” körülöleli az iskola főépületét. A legalább 200 éves érintetlen erdő méltán élvez természetvédelmi oltalmat. A szépen kiépített rövidke tanösvény végigjárásával az erdőt, fákat jól ismerők is gyarapíthatják tudásukat.



A tanösvény szélén fajátékok, játszótér. A húsvéti nyúl is itt ragadt, talán a játék vasút rögzített ülésén várja meg a következő tavaszt. Miután feltöltődtünk a kék ég és zöld mező kontrasztjával, elindultunk a tanösvény állomásain. A másfél kilométeren 20 bemutató, oktató- és kérdező tábla teszi interaktívvá az ösvényt. A helyi fafajokat és lágyszárúakat is megismerhetjük, ha figyelmesen követjük végig az ismertetőket. Az „ősbükkössé” válás Báró Biedermann Rezsőnek köszönhető, aki nem engedte a háza elől a fákat kivágni, mert ablakából kitekintve erdőt akart látni. Egyébként a „csühögő” is neki köszönhető.



A bükk és ezüsthárs mellett a cser, tölgy és éger is szépen megél. Ha szerencsések lettünk volna, akkor a mozdulatlan élőlényeken kívül változatos rovarokkal, cincérrel, szarvasbogárral is találkozhattunk volna, ugyanis ők az avar itteni lakói. A fakopáncs egyenletes kopogásának hangja végigkíséri a kirándulást, de csak véletlenül csíphetjük el tekintetünkkel, amint egyik fáról a másikra reppen. A kisemlősökről és a nagyobbakról csak a táblákon olvashattunk, a vaddisznók ottjártunkkor szerencsére valószínűleg aludtak.



A „megfáradt vándorok” egy takaros pihenőben fogyaszthatják el az elemózsiájukat, és akár szalonnát is süthetnek. Itt ered az Almás-forrás, egyike a Zselicben található számtalannak. A patak - nevét az egykoron itt élő vadalmafákról, és a vizébe hulló terméséről kapta - békésen kanyarog tova Szigetvár irányába, az idáig érkező kirándulókat bal kéz felől kísérte. Továbbhaladunk az ösvényen, szemünket nemcsak a fákon nyugtatjuk, hanem a talajt is fürkésszük. Hamarosan nem is eredménytelenül, mert májvirágra lelünk. Ez az apró, Magyarországon védett virág itt csoportosan díszíti az erdőt. Nevét nem a virágáról, hanem a leveleiről kapta, mely némileg hasonlít a máj lebenyeihez.

 

A zselici patakok mentén húzódó nedves gyepek más értékes védett virágnak is alkalmas élőhelyet jelentenek, így a kakasmandikónak is. Egy darabon az elszaporodott medvehagyma nemcsak a levegőt illatosítja, hanem a járást is megnehezíti, mert nem akarjuk letaposni a zsenge zöld leveleit.

 

 

A tanösvény második felében, mint egy jó tanár, az eddig bemutatott fafajtákra kérdeznek vissza a táblák, a fafedél felemelésével a választ is rögtön megadva. Egyre szélesedő törzsű öreg fák szegélyezik utunkat, itt már kifejezetten érződik, hogy ősfásban járunk. Utunk végén, az erdő varázsát magunk mögött hagyva már az erdei iskola épületeit látjuk. Van itt minden, fedett foglalkoztató, kemence, ami a szabadtéri programoknak kedvez. A tűzifa tárolását is ötletesen oldották meg, a piros tetejű rakások hatalmas gombákhoz hasonlítva őrzik a kemencét. A patakot kis fahidak ívelik át. A gyermekjátszótér nem csak a legkisebbeket szórakoztatja, a drótköteles lecsúszót egy körre én is kipróbáltam.

A pár méterrel arrébb található horgásztó közepén még egy kis sziget is van, ahol a vízpartok nádas élővilágát figyelhetjük meg közelebbről. Mivel a rövidke tanösvény végigjárása meg sem kottyan egy rutinos túrázónak, örültünk, hogy a kocsinkat a bekötőút közelében hagytuk, mert így hosszasabban élvezhettük a táj szépségét, miközben visszafelé kutyagoltunk. A kisvasút sínjét átlépve még egyszer visszatekintettünk, furcsának is hatott a nagy csendesség, mert az iskola környékén sétálgatva az ember szinte a fülébe hallja a gyerek zsivajt, ami a táborozások alkalmával mozgalmassá teszi a vidéket.

 

Hazafelé haladva Bőszénfa mellett még egy kis időre letértünk, mert a leírások szerint az itteni erdőben kakasmandikó lelhető. Mivel hazai állományának jelentős része itt található, és már a virágzási ideje is lassan lejár, nem akartunk a látványa nélkül távozni. Sikerrel jártunk, a ciklámenhez hasonlítható virágot lencsevégre kaptuk.

 

Az „ezernyi völggyel tagolt vidék” hangulata, bája, nyugalma magával ragadott minket is, meggyőzve azzal a tudattal, hogy ez a tájegység is megér még egy-két misét.

 

Szöveg és fotók: dr. Kocsis Tünde

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz a cikkíró pályázatunkra és nyerj értékes ajándékokat!