Sokszor mentem már el kocsival a Vác melletti Naszály hegy mellett, Dunán innen, Dunán túl, akár a Börzsönybe, akár Visegrádra/Dömösbe/Esztergomba menet, és mindig alaposan megméregettem. A nem túl magas, 652 méteres hegy messziről felismerhető az oldalából kiharapott mészkőbányáról (innen vágták ki anno a Lánchíd pilléreinek kőkockáit), és könnyed túrára csábít.

 

Tavaly, egy napos novemberi hétvégén, nem túl nehéz és közeli túracélpontot keresve a Naszály megbökte a szemem a térképen, és már meg is volt a terv: most megmásszuk a gyerekekkel! (A mellékelt térképrészleten a Látó-hegy csúcsa rosszul szerepel, a valódi magasság 534 méter.)

 

 

Hat éves fiamnak ideális volt a helyszín, volt benne két csúcs, plusz két kilátópont és egy Násznép névre hallgató barlang, mindez egy 4-5 kilométer hosszú, 350 méter szintkülönbségű turistaútba sűrítve. Őt és 9 éves bátyját az internetről kipuskázott történettel, miszerint anno a Násznép-barlangba menekült egy komplett lakodalmas nép a török aktuális támadása elől és ott folytatta a dáridót, rögtön meggyőztem, de beszerveztem még a nagyanyjukat is, senki se unatkozzon otthon egyedül.

Nem akartam a túl fiatal vagy már idősödő lábakat hosszú unalmas gyaloglásnak kitenni, ezért a lehető legközelebb, a Vác (Kisgombás-Öreggombás) fölötti Gombási pihenőnél parkoltam le, az aszfaltút végén. Eképpen 300 méternyi magasságot rögtön le is tudtunk a 652-ből.

 

 

Innen a sárga háromszög jelzésen indultunk neki a füves lankának. (A fenti képen a lanka és a Naszály.) Az ösvény hamarosan bevitt az erdőbe, és vadul kezdett emelkedni, legalábbis anyám számára, aki egyre többször állt le kivörösödött arccal fújtatni.

 

Már kezdtem egy kicsit bánni, hogy a legrövidebb, de egyben legmeredekebb utat választottam - a háromszög mindig a csúcsra vezető ösvényt jelzi, nyilván a lehető leggyorsabb úton -, nem valami könnyebb kerülőt, amikor utolértünk egy idősebb túrázó párt. Ők el is akadtak a kaptatón, a hölgy remegő kézzel ölelte egy ösvénymenti fa derekát.

 

Elémentem, kinyújtottam a kezem, és valahogy áthuzigáltam a rögösebb részeken. Megnyugtattam őket, hogy hamarosan felérnek a keresztútig, onnantól már könnyebb lesz. A mentőmódszert adaptáltam anyámra is, a gyerekek közben drukkoltak, és kisvártatva felaraszoltunk a sárga kereszttel jelzett keresztútig, ami az első célponthoz, a Látó-hegy ormához (vivő rövid kék háromszög turistaúthoz) vezetett.

 

 

A sárga kereszt jelzésű útról kicsit nehézkes megtalálni a kék háromszög leágazást, csalinkáztam ide-oda egy darabig mire meglett, de onnan már kis sétával kijutottunk a Látó-hegy ormán álló Szent Margit kereszthez. Arra számítottunk, hogy a vakító napsütésben messzire lehet majd látni, de szürkés-rózsaszínes ködpára-paplan ülte meg a látóhatárt, így a csúcsot kénytelen voltam átkeresztelni Nemlátó-hegynek. (Lehet, hogy a szmog előfutára volt, mert Budapesten a következő nap rendelték el a két hétig tartó szmogriadót.)

 

 

Itt befalatoztunk, majd visszamentünk a sárga kereszten a rettegett sárga háromszög útra, hogy folytassuk utunkat fel a Naszály csúcsára. Meglepetésünkre innen az emelkedő már nem volt vészes, mondhatnám felkorzóztunk a 652 méteren meredező vasbeton geodéziai mérőtoronyhoz. (Aki tudni akarja, hogy wtf a mérőtorony, ide kattintva megnézheti.)

 

Nem mondom, hogy nagy reményekkel másztunk fel a tetejére panorámát fotózni, de a látvány még a vártat is alulmúlta. Vác, és az egész környék időközben még vastagabb szürke paplant húzott magára, így elkészíthettem az Első Univerzális Csúcsfotómat (márhogy bárhol fotózhattam volna). Néhány sorral lejjebb lehet gyönyörködni benne. Szevasz, Naszály!

 

Ahogy észrevettem, a fiúk nem voltak csalódottak. Inkább azon mesterkedtek, hogy tudnának leesni a torony tetejéről, de a magas korlát és az atyai legyintések együttesen visszatartották őket. Ha már csúcs, akkor megpróbáltuk a csúcscsoki majszolgatása közben megfejteni a Naszály név eredetét, de nem igazán sikerült. Amíg fejtegettük, nézhettük a kitűnő kilátást:

 

Végül középső fiam jutott a legközelebb a megoldáshoz a Nagyszáj megfejtéssel, ugyanis a hegy neve régen Nagyszál volt. Méghozzá állítólag azért, mert a Duna mellett az Alföld felől érkező, sík horizonthoz szokott kereskedők ezzel a heggyel találkoztak először, és mindig elcsodálkoztak: hinnye, de szép nagy szál hegy! (A hinnyét azért nem biztos, hogy hozzátették.)

 

A csúcsról kelet felé tartottunk az országos kék jelzésen, egyenesen a Násznép-barlang felé, ami fölött a térkép még egy körpanorámás "Szép kilátás!"-t ígért. Sajnos blogom egyik legnagyobb ellensége, a párás lég ezt a fotózást is meghiúsította.

 

Sebaj, lemásztunk a meredélyen a fiúkkal a barlangba, felvettük a fejlámpákat és mélyen (olyan 20-30 méterre) behatoltunk a járatba. Eljátszottuk a szokásos csendjáték-mókát (sötétben ki bír legtovább csendben maradni), mondanom sem kell, hogy nem húzódott sokáig.

 

Barlang nincs meg rablómesék nélkül, állítólag a Násznép-barlangban rejtette el rabolt kincseit az 1700-as évek elején a tótok Rózsa Sándora, Jánošik haramia. A legenda annyira tartotta magát, hogy a barlangot évtizedekig kutatták a kincskeresők, de hogy találtak-e valamit az 1713-ban kivégzett rablóvezér után, azt nem tudni. Mindenesetre mi nem találtunk kincset, hiába meresztettük a szemünket a fejámpa fényében.

 

A barlangból visszamászva rátértünk a sárga-zöld körút jelre, és lesétáltunk az egzotikus nevű Zsidóbánya szirtjei alatt a Gombási pihenőig.

 

A Naszályról azóta két különböző pontról is készítettem felvételt. Az egyiket kora reggel a Nagy Hideg-hegyről (a nagyszerű lávabombás túráról egy korábbi posztban számoltam be), ahogyan a lusta felhők lassan átgördülnek a hegy lejtőjén a felkelő nap fenyében, íme:

 

A másikat pedig a Leányfalu fölötti Vöröskő-szikláról (521 méter), ahogy a hegy elterpeszkedik a kígyózó Duna felett (legfelső kép). A Vöröskő schnelltúra leírása alant:

Az erdőfelszabadulás emlékműve

A vöröskői túra egy rövid, tökéletes tél végi, igazán könnyed vasárnap délutáni átmozgató bandukolás. Közel is van, Pesterzsébetről 40 perc alatt a helyszínen voltunk, nem fárasztó, kb 300 méter szintemelkedés és 2 km hosszú séta Leányfaluból.


Vöröskő-felszaladás nagyobb térképen való megjelenítése

 

A kilátás és a könnyű elérhetőség rendkívül népszerűvé teszi a helyet, ottjártunkkor, március legelején is csoportok garmadája adta egymásnak a stafétabotot az emlékműnél.

 

A csúcson egy fa esőház és egy kő felszabadulási emlékmű áll. Az emlékművet a Természetbarátok Turista Egyesülete emelte 1946-ban az erdők felszabadulása tiszteletére. A Pilis nagy része ugyanis a két háború közötti időszakban magánterület volt és ahol a turisták és kirándulók nemkívánatos vendégek voltak.

 

Az emlékmű talpazatáról szinte az eléjétől a végéig látható a Szentendrei-sziget, a fenti képen Tahitótfalu, és a Naszály egy része látható.