„Az érdiek olyan furák. Biztos a sok körforgalom miatt” – hangzik el a Munkaügyek című magyar szitkom egyik részében. Mint érdi, szívesen felvállalom ezt a „furaságot”, és igen, valóban indokolatlanul sok körforgalom van a környékünkön, de egészen mókás, hogy még ez is hamarabb eszébe jut az embereknek Érdről, mint a szuper dunai panoráma vagy a klassz természeti környezet. Előző cikkemben már megpróbáltam bebizonyítani, hogy legalább egyszer mindenkinek érdemes ellátogatnia egy rövidebb-hosszabb kirándulás erejéig Érd-Ófaluba, most pedig azokat is szeretném meggyőzni, akik inkább a történelmi látványosságok iránt lelkesednek.

Érd, mint híres bortermelő vidék?

Az előző cikkben már tettünk egy képzeletbeli sétát a Kakukk-hegyen, most azonban nem Százhalombatta felé vesszük az irányt, hanem a hegy gerincén vissza a Mély útig, ahol nagy meglepetés vár minket.

Míg idáig elérünk, jó eséllyel szőlősökre is bukkanunk, ami nem csoda, hiszen állítólag itt már a római korban és később, a törökök idején is nagyban folyt a borászat. A 19. században élte aranykorát az érdi borvidék, ám sajnos a filoxériajárvány tönkretette a szőlősök zömét. Azóta viszonylag kevesen termesztenek szőlőt a hegyen, azonban a 2000-es évek elején megalakult a Pincetulajdonosok Egyesülete, akik a helyi borkultúra felvirágoztatását tűzték a zászlajukra.

Gyerekkoromban még igencsak gyászos képet mutatott ez az utca, az utóbbi jó tíz-húsz év során viszont gyönyörűen felújították az egykor omladozó pincéket, présházakat. Az eredmény egy igazán hangulatos pincesor teraszos vendéglátóhelyekkel, amelyek alkalmilag tartanak nyitva. Rendezvényekre, szülinapra, esküvőre ki lehet bérelni őket, de szüretkor vagy szőlővirágünnep alkalmával is várják a betérőket. Ilyenkor néptáncosok, zenészek, érdeklődő környékbeliek lepik el a hegyoldalt, és csapnak egész napos mulatságot.

Ló vagy oroszlán?

Az utca közepén néhány téglalapban meghagyták az eredeti kövezetet, ami elsőre furcsán hathat, ám mindjárt rájövünk, hogy a „a kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt” elv alapján alakult így. A régi kövek ugyanis állítólag még a római hadi út maradványai, ahhoz viszont, hogy kulturáltan járható legyen az út, szükségesnek látták leaszfaltozni-térkövezni.

A római katonák az első században jelentek meg Érden, ami két tábor, a nagytétényi Campona és a százhalombattai Matrica között feküdt.

Ha lefelé haladunk, a Mély út átvált Római útba, és balról becsatlakozik a Kastély út is, ami szintén beszédes névvel rendelkezik. A kettő találkozásánál egy különös szobrot és egy emléktáblát látunk, utóbbi II. Lajos látogatását eleveníti fel az utókornak.

A közelben álló kastélyban vendégeskedett a Mohácsra tartó király 1526. július 24-én, és itt kelt át a Dunán, hogy a Csepel-szigeten elbúcsúzzon a feleségétől, Habsburg Máriától. Szívének kedves fekete lova Érden pusztult el a legenda szerint, ezért sokan a már kivehetetlenné vált szobrot lónak tartják, ám valójában egy római korból származó oroszlánról van szó.

Kastély nincs, de a panoráma maradt

Az előző cikkben már említettem, hogy az ófalusiak számára „a Hegy” és „a Sziget” egészen egyértelmű helymeghatározást jelent. Ilyen „a Kalot” is, ahová az oroszlánszobortól felfelé haladva lyukadunk ki. Talán még a helyiek sem tudják, de a KALOT valójában betűszó, és egészen pontosan a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testületét jelöli, ami egy bentlakásos népfőiskola volt, és 1940-től működött.

Előtte azonban előkelő kúria állt itt. Nem tudni, mikor épült, csak annyi bizonyos, hogy a 16. században már említik írásos dokumentumok. Ekkor került Ákosházi Sárkány Ambrus birtokába, akinek nemcsak mesés hangzású neve, de sok fontos címe is volt: a pozsonyi kapitányi, a zalai főispáni és az országbírói tisztségeket töltötte be. A törökök 1543 után jelentek meg Érden, ekkor Hamza bég szerájaként tartották számon a kastélyt, majd Kászim bég vette át a birtokot. Később Szapáry Péteré lett, 1722 után az Illésházy család tagjaié, majd Batthyány Fülöp uralkodói tanácsadó költözött ide. 1848-ban került híres birtokosához, Sina Györgyhöz, a spanyol származású bankárhoz, aki onnan lehet ismerős, hogy a Lánchíd megépítésének a finanszírozója is volt.

Fia, Sina Simon báró neobarokk stílusban építtette át a kastélyt, és fényűző módon rendezte be. Állítólag barátai, Jókai Mór és Széchenyi István is megfordultak itt. Ezután a Wimpffen-család majd a Károlyiak birtokolták az épületet, mígnem egyházi kézbe került. Így jött képbe a KALOT, egészen a második világháborúig, amikor is hadikórházként működött a kastély. Sajnos az épületet ezután már nem újították fel, lassanként elhordták a köveit és az enyészeté lett. Bár műemlékként tartották számon, sajnos végül elbontották, és ma már csak néhány kőtömb fekszik a helyén, amiket többnyire benőtt a gaz. Bár egy időben felröppent a hír, hogy az önkormányzat szeretné rekonstruálni, anyagi forrás híján ez nem valósult meg.

Megmaradt és megújult azonban a támfal és az alatta húzódó pincerendszer.

Ma már sajnos nem látogatható a pince, érdemes azonban felsétálni „a Kalotba” a kilátás miatt. A látóterünkbe jobbról bekúszik a minaret, a következő állomásunk, amit a Római, majd Mecset úton végigsétálva érünk el.

Árvíz és vérzivatar

Odafelé tartva a bevállalósok megkóstolhatják az ártézi kút vizét, ami nem túl jó illatú, nem is finom, de legalább – egyesek szerint – sokféle betegségre gyógyír lehet. 2017-ben felújították a környezetét, és nagyon kulturáltan fest, így jó időben – mit szépítsük, hisz jellemző falusi életkép – a helyi jámbor alkoholisták szívesen telepszenek le ide iszogatni és trécselni. És ha már a piálásnál tartunk: a hajdani kocsma épületénél érdemes elidőzni egy pillanatra, no, nem feltétlenül azért, hogy a bezárt Lépcsős emlékére meghúzzuk a butykost, hanem amiatt, hogy szemügyre vegyük az épület falán, meddig ért a víz az 1838-as, illetve az 1876-os és a 1941-es árvizekkor.

Innen már bőven látszik a 23 méter magas torony, az érdiek büszkesége, a minaret. Nem csoda, hogy az építmény kiemelt helyet foglal el a szívünkben, hiszen az egrieken és a pécsieken kívül egyedül csak nekünk van ilyen.

Régebben a közeli házak egyikében őrizték a kulcsát, de úgy tudom, 2020 ősze óta egyáltalán nem látogatható, és ezek szerint nem igyekeznek túlságosan a rendbehozatalával. Régebben is kalandos volt felmászni a hiányzó lépcsőfokokon a korlát nélküli, sötét torony körerkélyére, és úgy tűnik, nem mostanában fogom megismételni a látogatást.

A törökök anno palánkvárat emeltek itt, amit aztán a 17. században kibővítettek, és egy dzsámit is építettek benne. Ez utóbbi 11x10 méter kiterjedésű volt, és ez a karcsú minaret tartozott hozzá. Ennek a kiterjedését ma díszburkolat jelzi, és vasbetonból utólag még egy mihrábot, azaz egy falifülkét is építettek. Érd jelentős hadszíntérnek számított egykor, itt arattak győzelmet Musztafa pasa serege fölött Lotharingiai Károly szövetséges erői 1684. július 22-én. Bár felmenni a toronyba nem lehet, kis kertjében érdemes körbenézni, és ha nem ugyanezen az útvonalon szeretnénk visszajutni a kiindulópontunkra, válasszuk a gátat, ahol a természethez is közelebb kerülünk egy lépéssel.

Ófalu a térképen nem nagy, a valóságban mégis óriási: most, hogy a nevezetességei nyomában jártam, több alkalommal is sikerült jól elfáradnom, és persze a kijelentés átvitt értelemben is érvényes. Ha valaki kedvet kapott, és egy kirándulássá fűzné össze a két cikk sétáját, komótos, fotózgatós, bámészkodós tempóban akár egy egész napot is eltölthet Érd-Ófalu kincsei után kutatva. Csak aztán ne lepődjön meg, ha olyat talál itt, amire nem is számított volna a körforgalmak városában.

A cikk először 2022 májusában jelent meg.