Nyírségi gyaloglás az Alföldi Kéktúra egyik leghosszabb szakaszán
Őszi alföldi „expedíciónk” utolsó napján az Alföldi Kéktúra talán leghosszabb egybefüggő szakaszát jártuk le Vaja és Kisvárda között, majd 22 km-en. Ebből alig 3,5 km volt, ami homokos szekérúton vezetett, a többi pedig aszfalt. Túloznék, ha azt mondanám, hogy sok kellemes és izgalmas inger ért útközben bennünket. Ennek megfelelően szinte űridőt trappoltunk, mert megállásra nem igen késztetett semmi. Persze így is megismertünk bűbájos nyírségi falvakat.
Tüneményes reggelre ébredtünk! Korán keltünk, hisz Nyírbátorban a háromnegyed hét, negyed nyolc közötti időablakot céloztuk meg, mivel ekkor két autóbusz is indult Baktalórántháza felé, ahol át tudtunk szállni a Vajára tartó járatra. Fél hatkor köszöntünk el Magdikától, aki még útravalóul kezünkbe nyomott egy félliteres szívmelengetőt, mert tudta ezen a reggelen hiába is kínál, nem tudunk felhajtani egy kupicányit sem.
Pedig toltam neki, de a korábbi járat pont akkor kanyarodott ki a vasútállomás előtti depóból, mikor a sarkon befordultunk. Így kényelmesen el tudtunk készülődni a későbbi busz indulásáig, melyen Baktalórántházáig döcögtünk, ahol majd fél óránk volt, mely alatt a büfénél beállítottuk koffeinszintünket, és egy szendót is gallér mögé toltunk. Negyed kilenc előtt kászálódtunk le a járatunkról a kuruc fészekben a kastély előtt. Pár futó pillantás a várkastélyra, pár békebeli bemelegítő mozdulat, és Kedvesem máris gyújtotta a rakétákat, és indulandusz a Móricz Zsigmond-emléktúra piros sávján.
Ezúttal is tartoztunk az ördögnek jó két kilométerrel, míg elértük az Alföldi Kéktúra (AK) jól ismert jelzéseit az útjelző póznánál, melynél ezúttal nem kellett stempliznünk. Pár pillantást azért vetettünk rá, aztán máris továbbálltunk, és mire kettőt pislantottunk, a Vajai-tó partján találtuk magunkat, A Vajai-tó Természetvédelmi Területhez hasonló őstavak a jégkorszak utáni évezredekben alakultak ki, amikor az Ős-Tisza, az Ős-Szamos a Kárpátok ormait elhagyva a síkságon terítették szét a hegyekben összeszedett hordalékaikat. Az így kialakult dombok, buckák közötti mélyedésekben összegyűlt csapadékból és a talajvízből lefolyástalan tavak alakultak ki. Ezek aztán évmilliók alatt elmocsarasodtak, járhatatlanokká váltak, földjeiket nem tudták művelni az itt élők.
Ezeket a lápokat, tavakat a 19. század végén csatornák sokaságával kötötték össze, felesleges vizüket a Tiszába vezették.
A Vajai-tó azon ritka hazai helyek egyike, ahol úszó lápszigetekkel találkozhatunk, melyeken páratlan, még a jégkorszakból itt ragadt élővilágot találhatunk.
A Vajai -tó TT a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóságához tartozik, a tó víztározóként és horgásztóként is funkcionál, partján számtalan hétvégi ház, horgászbungaló áll. A tó partján lévő domb legmagasabb pontján az elmúlt esztendőkben egy kisebb látogatóközpont és egy faszerkezetű kilátó is épült, melynek messzelátó pontja 12 m magasan van.
Megérte felmászni a tetejére, hisz a tiszta időnek köszönhetően nemcsak a tóra és a környékre láthattunk rá, hanem a távolban Kisvárda magasabb épületei is jól kivehetően feltűntek. A látóhatárt a változatosság kedvéért most is a Kárpátok koszorúja zárta le! A kilátótól egy darabig még hétvégi házak sora mellett vezetett a gyaloglat, majd egy rendkívül hangulatos erdő nyelt el bennünket. Ennek az erdőnek a bája teljesen elvarázsolt minket, teljesen elfeledkeztünk róla, hogy aszfaltot koptatunk.
Az őszi színpompájukat felvenni készülő akácok a keskeny út fölött teljesen összeborulva egy mesterséges alagutat képeznek, ezzel dobva fel a magunkfajta egyszerű vándor lelkét, hogy jobban tűrje a monoton országúti vándorlást. Mi magunk is elfeledkeztünk az aszfaltról, amikor az útpadkán a gyarapodó avarszőnyeget rugdalva tettük egyik lábunk a másik után. A Vas-hegyen jártunk. Kilépve az erdőből egy hatalmas „hegy” tátongott előttünk, fel kellett hágjunk az M3-as autópálya felett átívelő hídra, melyről pár percig elnézelődtük a hatalmasnak nem mondható forgalmat.
Átkelve a pályán, rövid ideig még tartott ez a szép erdei szakasz, majd csak azt vettük észre, hogy Kántorjánosi első házai között járunk. Jöttünkre pár kíváncsi helybeli és kóbor eb vizsgálta meg csodabogárfajtánkat, közben tartottunk egy rögtönzött töri órát erről az eldugott kis faluról, mely tulajdonképpen két azonos nevű településből alakult ki. Számomra zavaros a történet, ami biztos, hogy többször cserélt gazdát a Kántor és a Jánosi családok szétágazó kisnemesei között.
A két önállónak tekinthető településrész csak a 20. század elején olvadt teljesen egybe, de történelme mindig szorosan összefüggött.
Utolsó birtokosai a gróf Károlyi család tagjai voltak. A II. világháború után a falu sokat fejlődött, lakói elsősorban a mezőgazdaságból élnek ma is. Jelentős alma- és meggyültetvényeiről ismert, legismertebb gyümölcse a Kántorjánosi fürtös meggy.
Egyetlen nevezetesebb épülete a középkori eredetű római katolikus templomból lett református templom, amely mai formáját több átalakítás után érte el, eredeti jegyei már csak nyomokban lelhetőek fel rajta. A templomba bemenni nem tudtunk, nem látogatható. Érdekességként megemlítem, hogy a 2000 fős településen öt különböző felekezetnek van temploma. Kántorjánosi nem igazolópont, frissítenünk sem kellett, így a rövid templomi látogatáskísérletet leszámolva valósággal átrongyoltunk a községen, és elhagyva a falut továbbra is erdős, ligetes részen trappoltunk tovább egy nagyon sokadrendű, nagyon keskeny aszfalton, mely talán hivatalosan nem is országút.
A Nyírség délkelti részén található 600 lelkes Nyírderzsre mezőgazdasági telepek mellett elhaladva a helyi Hannapi stadionnál érkeztünk meg. Gyaloglatunkat semmi nem zavarta a faluban, melyről legkorábban a 13. század vége fele olvashatunk. A környező szegényebb településekhez hasonlóan földesurai a Kántor, a Hodászi, a Vay, a Petneházi, az Ibrányi és a Báthori család tagjaiból kerültek ki.
A környék azonban már a honfoglalás előtt is lakott volt, mint régészeti leletek bizonyítják.
A tatárjáráskor már bizonyítottan temploma is volt, ez azonban ekkor elpusztul, újjáépítéséről legkorábban 1519-ben olvashatunk, ekkor gótikus stílusban alakítják át. A török időkben azonban a falu elnéptelenedik, és csak a 18. században érkeznek ruszin és orosz telepesek, akik megtartják görögkatolikus vallásukat, és a szertartásaikat a középkori templomban végzik.
A ma az Örömhírvétel titulusú templomot 1796-ban barokk stílusban átépítik, ekkor nyeri el mai formáját. Legutóbb az 1990-es években újították fel. A községben azonban nagyobb számú római katolikus is lakik, nekik azonban nem volt saját templomuk egészen az 1970-es évekig. A helyi egyházközség a fiatal újhullámos templomépítészt, Csabai Lászlót kérte fel a templom megtervezésére, aki a közeli Hodászon is épített templomot. A modern kivitelű templom az 1970-es évek végére készült el, védőszentje pedig a környéken nagy tiszteletnek örvendő Szent László lett.
A kihalt faluban persze a templomok is zárva voltak, így újabb élménnyel lettünk szegényebbek, de azért kívülről, de csak a kerítésen kívülről tudtuk őket megnézni, mert még a kiskapuik is be voltak zárva! Nyírderzs egyben az AK egyik igazolópontja is, a szép kivitelű stempliket a falu szellemi központjában, a Hangulat presszóban lehet beütni itinerjeinkbe. Gyorsak voltunk, hisz alig múlt 10, mikor elhagytuk a Nyírderzs végét jelző táblát, és sietni kellett, hisz vissza volt még egy szűk tízes, és szerettünk volna aránylag korán hazaérni a Balaton mellé. Ennek megfelelően állandó túratársam begyújtotta a fáklyákat, és talpunk alatt csak úgy fütyült a szél, és hamarosan egy hatalmas keresztnél letértünk a Nyírcsászáriba vezető műútról, majd végre homok került bakancsaink alá, melyen a következő bő 3 km-t kellett lerongyolnunk.
Hangulatos, őszeleji örömtúrázás várt ránk a következő kilométereken, egy helyütt kereszteztünk egy Mária-zarándoklatot, melynek viszont nyomát sem találtam az általam használt online és print térképeken.
Minél közelebb értünk Nyírbátorhoz, az erdőben eldobált szemét mennyisége is egyenes arányban nőtt. Ez bizony szomorú! Az út végén erdőgyérítés lassított be minket, nem győztük kerülgetni a hatalmas erdészeti gépek vájta gödröket és a szerteszét hagyott ágakat, fatörzseket. Az utolsó száz métereket már szántók mellett, dagonyás úton tettük meg, és itt a mindennapi dzsungel is megjött pár tíz méter erejéig.
Az hatalmas nyírbátori ipari parkhoz az egyik legnagyobb hazai közúti fuvarozó telephelyénél érkeztünk meg, aztán hosszan kanyarogtunk a modern ipari létesítmények, gyárcsarnokok között. Kedvesem sietősre vette a tempót, minél hamarabb indulni szerettünk volna hazafele. Ezért megbeszéltük, hogy a rengeteg nyírbátori nevezetességre most csak egy futó pillantást vetünk. Részletesebben majd legközelebb ismerjük meg a várost és nevezetességeit.
Ahogy elhagytuk az ipari parkot, Kisvárda falusias részén bandukoltunk egészen a Báthori-várkastélyig és a középkori alapokon nyugvó református templomig. Érdekes ez a kéktúra az ország ezen részén! A vármegyéből csak Szabolcsot érinti, a megye többi jelentős részeiből, Szatmárból és Beregből semmit! Ennek okairól előző írásaimban már tettem említést, de azt is meg kell mondani, hogy amit viszont érint, azt alaposan körbejárja megismertetve az érintett település minden apró részletével a vándort.
Nincs ez másképpen Nyírbátor esetében sem, hisz a városon több mint 5 km hosszúságban tekereg végig a kék sáv. A tradicionális Egyház utcán követtük a kék jelzéseket, melyektől a Kossuth Lajos utca kereszteződésében elköszöntünk, és a vadiúj bélyegző piktogramok mentén a vasútállomásig baktattunk. Igen vadiúj, mert az MTSZ potentátjai felismerték, hogy Nyírbátorban nem csupán a Báthori Múzeum mellé kell pecsét, mivel sokan itt szakítják meg a túrájukat, és ehhez a vasútállomás ideálisabb helyszín, ezért oda is kihelyeztek egy igazolópontot kb. 1 hónapja.
Mivel fogunk még jönni Nyírbátorba, így nem sokat lacafacáztunk, hanem toltuk, ami a csövön kifér. Pár kép a vasútállomás környékéről és az új igazolópontról. Majd beütöttük a friss ropogós lenyomatot az itinerjeinkbe, és nem maradt más hátra, mint bepattanni a gépesített járművünkbe, és hazának fordítani a kormányt. Bár siettünk, de így is öreg este lett, mire megnyomtuk kapunk távirányítóját, és hazaértünk a négynapos őszi alföldi túránkból. Bő 100 km-el jutottunk közelebb a célhoz, amiben jól el is fáradtunk, ránk fért a pihenés, de előtte jutalom gyanánt, elpukkantottam egy flaska pezsgőt.
Örményország keleten innen, nyugaton túl
2024.10.28.„És aludni mikor fogtok?” – kérdezte Hovhannes a taxiban, aki maga sem emlékszik, hogy ő mikor aludt utoljára. Hajnali érkezésünk miatt a kérdés jogos, de aludni majd csak este fogunk, messzire kell még eljutnunk aznap. Jerevánt elhagyva kopár dombok szegélyezik az utat, markánsan más a táj, mint nálunk. Furcsán kacskaringóznak a feliratok, próbáljuk kisilabizálni az elsuhanó örmény betűket, mindhiába. Majd felbukkan a Szeván-tó kéken csillogó vize, már ránézni is frissítő.
→ Tovább
Egy nap az Országos Kéktúrán, Tapolcától Tördemicig
2024.10.16.Az alábbi túraleírásból kiderül, milyen élmény egyedül felfedezni a legismertebb túraútvonalunk egyik legkülönlegesebb szakaszát a Balaton-melléki tanúhegyeket is megmászva. Egy rövid spoilerezés: a Kéken sosincs egyedül az ember.
→ Tovább
Dolomitok – a túrázók paradicsoma
2024.10.15.Most már ősz van, de még élénken él bennem a sikeres nyári magashegyi túra élménye, a világ legszebb magashegységének szépsége, a Dolomitok túráinak varázsa. A leglátványosabb túránkat osztom most meg veletek.
→ Tovább
