Örményország keleten innen, nyugaton túl
„És aludni mikor fogtok?” – kérdezte Hovhannes a taxiban, aki maga sem emlékszik, hogy ő mikor aludt utoljára. Hajnali érkezésünk miatt a kérdés jogos, de aludni majd csak este fogunk, messzire kell még eljutnunk aznap. Jerevánt elhagyva kopár dombok szegélyezik az utat, markánsan más a táj, mint nálunk. Furcsán kacskaringóznak a feliratok, próbáljuk kisilabizálni az elsuhanó örmény betűket, mindhiába. Majd felbukkan a Szeván-tó kéken csillogó vize, már ránézni is frissítő.
Persze, mit is várunk egy 1900 méter magasan fekvő tótól, mint azt, hogy hideg? Útitársam orosz nagypapája, Valerij Vlagyimirovic szerint ilyenkor már nem is lehet benne fürdeni. Csacsiság, gondoljuk, fürdeni mindig, mindenben lehet, ezért ahogy kisüt a nap, beleugrunk, hagyjuk, hogy felpezsdítse a vérünket a hideg víz, szétáradjon bennünk az adrenalin. Most már készen állunk.
Az 1900 méter magasan fekvő Szevan-tó ragyogó kékje úszásra csábít
Posztszovjet örökség és globalizált hipszterizmus
Innen még további út vár ránk Dilijanig, a kis hegyi városkáig, ami a Little Switzerlandként marketingelt régió központja. Kis Svájc, ízlelgetjük magunkban a nevet, ahogy egy szomorú szerelemről mesélő szám dallamára kanyargunk a szerpentines úton. Jobbra és balra kukoricát vagy épp homoktövislevet árusító bódékat suvasztottak a sziklafalak és az úttest közé. Dilijanba stílusosan azon a napon érkezünk, amikor megdöglenek az öregasszony kecskéi. Legalábbis ezt mondják az örmények, ha a szikrázóan napos időt hirtelen jégeső váltja fel. Az ellentétek illenek ehhez a furcsa városkához, ahol összeütközik a kelet és a nyugat, a posztszovjet örökség és a globalizált hipszterizmus.
Hasonlít egy kicsit Mestiára, de egyszerre fejlettebb és fejletlenebb grúziai párjánál. A járdák nincsenek mindenhol kikövezve, de cserébe sok pocsolyát helyeztek el rajtuk. Mestiával ellentétben itt nincs mozi, ahol évek óta egyetlen filmet vetítenek napi ötször, de cserébe van múzeum, ahol örmény festők képeit nézhetjük meg. Van egy igazán divatos kávézó-étterem, ami hatalmas üvegablakaival a tó és a hegyek felé fordul és saját designertermékeket is árul a kávé mellett.
Dilijannak van néhány macskaköves utcából és régi házakból álló óvárosa, de igazi központját a szupermarket és a fentebb említett kávézó között találjuk: innen indulnak és ide érkeznek a marshrutkák, itt sorakoznak a kávéautomaták és itt álldogálnak ütött-kopott autóik mellett dohányozva a fuvarra váró, bőrdzsekis férfiak. Nem véletlenül áll itt ennyi taxis, ugyanis a legtöbb kirándulás nem a városból indul, hanem még egy kicsit közlekedni kell a kiindulóponthoz, és valahogy a túra végén is vissza kell transzportálnunk magunkat a városba.
Cammog az élet Dilijanban
A térképet nézegetve hamar rájövünk, hogy az örmények ugyanannyira ellenzik a körtúrákat, mint a koránkelést. Néhány taxis megszólít minket, ajánlják magukat, visznek bárhova, Jerevánba, kirándulni, ahova csak akarjuk, de már ott a Yandex app, az orosz Uber, ami ezeket a mikrointerakciókat is kikönnyíti az utazásból. Nem kell beszélgetni, egyezkedni, alkudni; elég megnyomni három gombot és ott az autó. Bankjegyekkel sem kell ügyetlenkedni, levonja szépen az applikáció az előre kiírt viteldíjat.
Mielőtt teljesen elborítana minket a technika adta arctalanság, azért az autók legalább emlékeztetnek minket arra, hogy mégiscsak elhagytuk az otthonunkat és valahol máshol járunk. Ladák, UAZ-ok, ZiLek váltják egymást.
Légzsákok helyett keresztek védenek minket, és amikor a biztonsági öv után tapogatózunk, akkor a sofőr csak elnézően legyint: „Majd lassan megyek, nem kell félnetek”.
Furcsán sercegő, éles az örmény szó a köszönömre, azonnal kiesik a fülünkből, beletörik a nyelvünk. Nem baj, majd gyakoroljuk.
Transcaucaisan trail
Rövidebb utak vannak elszórva a település körül, amik apró vízesésekhez, elhagyott vagy éppen még működő kolostorokhoz visznek. Itt-ott becsatlakoznak az utak a TCT-be, azaz a Transcaucaisan Trailbe, ami egy kijelölés alatt álló, országokat átszelő túraútvonal. A vízió egy több, mint 3000 kilométer hosszú út, ami áthalad Grúzián, Örményországon és Azerbajdzsánon is. Jelenleg közel a fele van kijelölve az útnak, amire néhány nap, de akár csak néhány kilométer erejéig is rá lehet térni.
Például az a Haghartsinból induló néhány kilométeres séta is érinti, amit a turistairodában ajánlanak nekünk.
Egy eldugott vízeséshez vezet az út, ami valóban el van dugva, az ösvény végén egy kicsit még akrobatikázni kell, hogy meglássa az ember.
A helyiek szövetnadrágban és félcipőben ugrálnak a köveken, és nem restek a telefonszámukat sem megadni nekünk: „Jerevánban lakom, ha ott lesztek és segítség kell, csak szóljatok.”
A Haghartsin kolostortól a Titkos vízeséshez vezető ösvény
Haghartsinban még működik a kolostor. Vastag kőfalak, aprócska lőrések, a minimálisnál is kevesebb díszítés. Fekete ruhába öltözött pap vezet körbe egy csoportot, a kolostor oldalába vágott ablakon keresztül nagy köteg gyertyát adnak ki. Egy család mintha keresztelőre érkezne, az erdőből pedig egy nagy hátizsákot cipelő, szőke fiú bukkan fel. Egyenesen a frissen sült gatát áruló standhoz megy, körbeszaglásszák a kolostor körül lebzselő kóbor kutyák.
Mint később kiderül, félig német félig orosz származású, aki ténylegesen a TCT egy szakaszát járja. Három napja mi voltunk az első kirándulók, akikkel találkozott, előtte csak kedves pásztorokba akadt bele, akik teára invitálták a hegyekben. Ugyan szeptember vége van, szeszélyesebb az idő, már csúszunk ki a szezonból, de ez mégis jól érzékelteti, hogy mennyire forgalmas is ez az út.
A 13. században épült Haghartsin kolostort még ma is használják
A muzsika hangja a Kaukázusban
A Parz-tó és Goshavank között egy kellemes, 8-9 kilométeres út húzódik. Dobozos Ladával gurulunk be a kiindulási ponthoz, ahol az örményeknek hajnali, 10 óra körüli időpontban csend és béke honol. A nyári nyüzsgés emlékét bezárt bódék és békésen ringatózó vízi biciklik őrzik. Erdei ösvényeken indulunk, az előző napok esőzése nyomán az őszi avar illata tölti be a teret, mindenhol gombák dugják elő a fejüket, néhol tehenek legelésznek és nézelődnek az ösvényen.
Az erdei ösvényeken gyakorta belefutni legelésző tehenekbe
A piros sávot követjük, de felbukkan egy TCT-tábla és egy Armenian National Trail jelzés is. Váratlanul beleütközünk egy méretes turistacsoportba. Ők az ellenkező irányba tartanak, amerre nagyobb lendülettel egészen Dilijanig el lehet sétálni a tábla szerint. Magunkban úgy döntünk, hogy talán csehek, mindegyikük táskájába egy Kundera-kötetet képzelünk.
Lankásan, de biztosan haladunk egyre feljebb, szlalomozunk a tehenek között, amíg el nem fogynak körülöttünk a fák. Zöld lejtők, a távolban nagy hegyek, tehénkolomp hangja. Ez itt egy egészen kicsit tényleg olyan, mint Svájc. Felrémlik az emberben a Muzsika hangja című film, pörgünk-forgunk a lejtőkön, azonban Julie Andrews helyett először egy fekete kutya, majd mögötte egy kockás inges, szalmakalapot viselő bajszos fiú bukkan fel: John.
A Dilijan körüli hegyek tényleg Svájcot idézik
Azonnal megszólít minket, peregnek a kérdések: honnan jövünk, hová tartunk, miért jöttünk éppen ide. A meglepődés kölcsönös, főleg, amikor kiderül, hogy John, hiába illeszkedik szervesen a tájba, valahonnan Amerika északi feléről érkezett, hogy felfedezze nemcsak Örményországot, de Grúziát és Azerbajdzsánt is.
A kutya egyébként nem az övé, csak felbukkant mellette néhány kilométerrel korábban, azóta együtt sétálnak. Sebtében Buksinak kereszteljük, legalább erre a napra úgy érezheti, hogy tényleg van gazdája. A kóbor kutyák jelenléte nem meglepő, tele van velük az ország. Legtöbbször békésen fekszenek a legalkalmatlanabb helyeken, mint a szupermarket bejárata vagy a zebra közepe.
Békésen nézelődő kutyák Dilijan központjában
A svájci epizód után ismét árnyas ösvények következnek, majd újra eltűnnek a fák, csak most zöldellő mezők helyett egy sziklás hegyoldal lesz a miénk.
Csodás kilátás tárul elénk, a fás hegyoldal és az apró völgy találkozásába fészkelte be magát az úti célunk, a Goshavank kolostor és körülötte a nagyjából hat utcából álló Gosh település.
Leülünk a kövek közé, előkerül egy diós és egy túrós gata. Itt már zajlik az élet, népviseletbe öltözött néni szamovárból kínálja a teát, aranyfogán megcsillan a nap, kocsival érkezett turisták látogatják a kolostort, terepjárók oldalára aggatott molinók ígérnek vad, hegyi kalandokat, egy Lada csomagtartójából krumplit, egy másik tetejéről pedig szőnyegeket árulnak.
Az aprócska Gosh faluban található Goshavank kolostor
Marshrutkával utazunk vissza Jerevánba. A buszpályaudvaron rögtön magára vonzza a tekintetünket egy türkizkék, csillogó Volga. Minden apró részlete feltűnést kelt. Persze ez is taxi, mint minden autó ebben az országban. Tulajdonosa, Artur, boldogan bevisz minket a városba, menet közben még a tökéletesen hozzánk illő számot is próbálja megtalálni. Végül Boney M mellett dönt, „the dark days are gone and the bright days are here”, duruzsolja a rádió, ahogy begurulunk a Kaszkád mellé.
Snurakalucun – köszönöm. Végül ezt is sikerült megtanuljuk. Kiejteni legalábbis.
örményország / Transcaucaisan Trail / dilijan / szeván-tó / goshavank / jereván / külföldi túra / külföld
Egy nap az Országos Kéktúrán, Tapolcától Tördemicig
2024.10.16.Az alábbi túraleírásból kiderül, milyen élmény egyedül felfedezni a legismertebb túraútvonalunk egyik legkülönlegesebb szakaszát a Balaton-melléki tanúhegyeket is megmászva. Egy rövid spoilerezés: a Kéken sosincs egyedül az ember.
→ Tovább
Dolomitok – a túrázók paradicsoma
2024.10.15.Most már ősz van, de még élénken él bennem a sikeres nyári magashegyi túra élménye, a világ legszebb magashegységének szépsége, a Dolomitok túráinak varázsa. A leglátványosabb túránkat osztom most meg veletek.
→ Tovább
Csúcstúrák a Semmering csendesebb oldalán
2024.09.10.A Semmering régió nyüzsgő turistaparadicsomának túloldalán olyan magányos csúcsokat találunk, melyek csak látogatottságában maradnak alul a szomszédtól, látványuk pazar. A Kampalpe és a „Pfaffok” könnyen elérhető csúcsélményt kínálnak.
→ Tovább
