Ősagárdtól Szendehelyig a Potyautasokkal
A Naszály megmászására egy csodaszép, ködös napot sikerült kiválasztanunk.
Mikor a kék szakaszokat nézegettem, már régóta csalogatott az Ősagárd-Szendehely táv a kedvező tömegközlekedés miatt, mert reggeli buszozással kényelmesen meg lehetett oldani a logisztikát a két végpont között. Ősagárdon hagytuk az autókat, felpattantunk a buszra, és nagycsaládos kedvezménnyel fillérekért átjutottunk Ősagárdra. Igen ám, de mióta gyerekeink vannak, notórius kapkodók és épphogy csak – vagy éppen nem – odaérők lettünk, így izgalmas volt a reggel, hogy vajon elérjük-e a buszt… Egy ismerős család, Mannáék is késésben voltak, így legrosszabb esetben két autóval logisztikáztunk volna, vagy a túra után buszozunk.
Szerencsésen alakult a forgalom, mert hétvége lévén nem sokan akadtak az utakon, így pont időben parkoltunk, és még várnunk is kellett kicsit a buszra, így épp elég időnk volt a gyerekekre ráadni a meleg nadrágot, a bakancsot, összeszedni mindenkinek a sapka-sál-kesztyű-táska szettjét, ami 5 embernél már egészen nagy odafigyelést igényel, mikor ebből 3 még kajla, aprótalpú.
Mannáék is időben befutottak, ők egy picivel, Domival. A buszon majdhogynem teltház volt, és legnagyobb meglepetésünkre szinte mindenki Ősagárdon szállt le, így kisebb sor alakult ki a kéktúra pecsétnél. Mi türelmesen vártunk, mert mire mind a négy füzetünkbe bekerül a plecsni – amiből kettőt a gyerekek nyomnak be – jó sok idő eltelik, és senkit sem szerettünk volna feltartani, hiszen abban is biztosak voltunk, hogy a túratempóban mi leszünk a legcsigábbak. Nem tévedtem!
Mikor végre felpakoltunk mindent és mindenkit, a falu cicái még egy kicsit meglassították a faluból való kijutást, illetve fotózkodni kellett a síléces kerítésű háznál is. Aztán egy tanya mellett kanyargott az út, és végre beértünk az erdőbe. Minden nedves és nyirkos volt, a levegő, a talaj, a lehullott falevelek.
Olyan idő volt, amikor az ember nem szívesen megy ki a meleg lakásból, ennek ellenére kifejezetten csalogatott az erdő, még arra is, hogy letelepedjünk piknikezni.
Úgy 2-3 km haladás után…
Egy útkereszteződésben álltunk meg, és pár szerencsétlen túrázót meg is zavartunk, mert nem fát és a ráfestett jelzéseket nézték, hanem minden bizonnyal a mi kis sajtkukac társaságunkat, így nem kanyarodtak fel a Naszály irányába a kéken, hanem tovább robogtak egyenesen. Mikor erre rájöttem, a társaság többi részének szóltam, hogy a kék nem arra folytatódik, és később össze is találkoztunk velük, a többieknek is sikerült visszatalálni a kívánt útra.
A piknik után Hanna elégedetten, tele bendővel veselkedett neki a Naszály magaslatának, így én kicsit előre mentem vele, hogy a Fiúk hangoskodása ne zavarja őt az alvásban. Szerencsére hamar elaludt, és fel sem kelt a csúcsig. Közben volt egy-két kilátó pont, ahonnan emlékeztem, hogy köd nélkül milyen csodás panoráma volt. Most kicsit más látvány fogadott, de azért ez sem volt rossz.
A Naszály csúcsot én értem el leghamarabb Hannával. Jó sokan voltak fent, több baráti társaság is túrázott, heverészett a geodéziai torony közelében. Többször jártam már a Naszályon, de fent a toronyban még egyszer sem. Vagy meleg volt, és tele volt darazsakkal, vagy futóversenyen voltam és épp kihalt volt a környék, így nem mertem felmenni. Most viszont csalogatott a torony, így Hannával felmásztunk. Szép volt a kilátás odafentről, és el sem tudom képzelni, tiszta időben mennyivel szebb lehet! Viszont a fel- és lemászás azért kisebb kihívás volt, igazán kár, hogy még nem csinálták meg a tornyot úgy, mint pl. a Csóványos tetején, hogy a magamfajta baba-hátizsákos túrázók mindenféle aggodalom nélkül felkapaszkodhassanak. De reméljük, majd egyszer ebből is lesz szép új kilátó!
Amikor a többiek is utolértek, ismét letelepedtünk egy piknikre. A fiúk behajtották a kötelező csúcsnyereményt, megettük a szendvicseinket, és feltöltődve vágtunk neki az út könnyebb felének – lefelé. Azért itt is tartogatott kihívást a Naszály, mert sár volt, és a rézsűs hegyoldalban sok helyen nem volt annyira könnyű haladni, valahol meg kellett kapaszkodni a fatörzsekben, ágakban, gyökerekben. Szépen sötétedett, ahogy ereszkedtünk lefelé Katalinpuszta felé, a függőhídnál már csak épphogy lehetett látni. A függőhíd igen csúszós volt, nem számítottam rá, de a nedves fa annyira nyálkás volt, alig tudtam megkapaszkodni, hogy ne essek el.
A 14. km környékén egy kis plusz lendületet adott az önjáró gyerekeknek, hogy mindenki megkapta a fejlámpáját, és mi lettünk a fény az éjszakában – vagyis a sötét téli délutánban. Hanna pedig csodálkozva nézte a fényeket. Korom sötét volt, mire visszaértünk Szendehelyre az autónkhoz. Szerencsére a fogadó nyitva volt, így be tudtunk ülni kicsit megmelegedni, feltöltődni energiával, mielőtt nekivágtunk a hazaútnak.
Az Országos Kéktúrán Kétbodonytól Becskéig, sok gombával
2024.10.15.Miután beköszöntött az ősz, mi is túrabakancsot húztunk, hogy hozzátegyünk pár újabb kilométert a családi kéktúra-teljesítéshez. Egyelőre csak nekem van jelvényem, a fiúknak önjáró módban még nincsen meg az egész OKT, csak a gyerektáv. Lassacskán haladunk, közel sem olyan intenzitással, mint amikor még hordozva róttam velük az erdőt, de előbb-utóbb így is meglesz mind az 1172 km.
→ Tovább
Két Kéktúra a Balaton-felvidéken kilátóban alvással
2024.10.04.A gyerekekkel még sosem aludtunk szabad ég alatt. Viszont már évek óta terveztük, hogy fent alszunk a Csóványoson a kilátóban. Eddig nem jött össze. Idén pedig elcseréltük a Börzsöny tetejét a Badacsony tetejére! Mivel a kint alvás még a hidegfront betörése előtt volt, nyitott tetejű kilátót kerestünk, hogy esélyünk legyen az augusztusi csillaghullásból látni valamennyit.
→ Tovább
Székelyföldi kalandjaink folytatódnak
2024.09.23.Egy felejthetetlen hetet töltöttünk Kirulyfürdő mellett egy kulcsosházban két másik családdal, összesen 11 gyerekkel. Természetesen a hét második felében sem maradtak ki a túrák!
→ Tovább
