Az őserdő olyan erdei környezetet jelöl, melyben soha semmilyen emberi beavatkozás nem történt, a természet önszabályozó erőin kívül semmi más nem alakította a "vadont". Európában alig maradtak ilyenek, Magyarországon pedig éppen a Kékes-tetőn vágták ki az utolsót a '70-es években. A jelenlegi erdőrezervátum részben ennek az egykori uradalmi vadászerdőnek (már nem teljes területén háborítatlan) maradványa.

1 / 13

Az erdők természetes folyamatairól keveset tudunk, ezért van szükség e beavatkozásoktól mentes területek védelmére és kutatására. Sok más országhoz hasonlóan nálunk is létrejött egy Erdőrezervátum Program, melynek célja ilyen erdők kialakítása és vizsgálata. (A program talán legismertebb erdőterülete a Bükk-fennsíkon található Őserdő.)

Az erdőrezervátumon a sárga kereszt jelzés vezet keresztül, kb. szintben követve a Kékes északi, meredek, letöréses oldalát. Miután letekintettünk a két sípálya felső végéről, és megállapítottuk, hogy jó magasan vagyunk, a kék és sárga jelzésen érdemes kelet felé indulni, és meg sem állni a kis kitérőt jelentő Sas-kőig.

2 / 13

Ez az útvonal hazánk egyetlen igazi gerincösvénye, óriási kőfolyások közt kanyarogva, bizarr sziklaalakzatokat mellőzve lépdelünk a hegység éles gerincén, néha visszapillanthatunk az adótoronyról mindig könnyen felismerhető „csúcsra".

3 / 13

A Sas-kő különlegessége, hogy néhány méter helyezkedéssel észak és dél felé is letekinthetünk: délen az Alföld semmije és a visontai hőerőmű pöfékelése uralja a látóhatárt (borítókép), északon a Pétervásárai-dombság, távolabb a Karancsvidék hullámzik.

4 / 13

Keleti irányban a Bükk hatalmas masszívuma emelkedik a Heves-Borsodi-dombság lankái fölé.

5 / 13

Visszatérve a kék és kék kereszt jelzés elágazásához, utóbbira fordulva azonnal meredek ereszkedésbe kezdünk: a Kékes északi oldala járhatatlanul élesen szakad le, óriási andezitsziklák bukkannak ki a hegyoldalból, meseszép bükkösben haladunk.

6 / 13

A Gabi-halála nevű csomópont a tábla szerint egy valamikori, „néphiedelem szerinti" favágó emlékére kialakított pihenőhely kis kőrakással és kereszttel. Ettől nyugatra indulva szintező úton érhető el az erdőrezervátum, melynek szélén tábla hívja fel figyelmünket a terület fokozott védettségére. Az erdő tényleg vadregényes: helyenként öles, évszázados fák vesznek körül, a meredek lejtőn muflonok kószálnak a mohos sziklák közt.

7 / 13

A kidőlt famatuzsálemeket nem hasznosítják, hagyják őket ott, ahova zuhantak, néha letarolva egyik-másik kisebb társukat, ezért helyenként akadálypályára hajaz az ösvény, de egyszerűen átmászhatunk a fekvő törzseken. A bükkösök sajátossága, hogy lombkoronaszintjük igen zárt, a fény így alig hatol be a talajszintre, ennélfogva csak a kidőlt fák helyén tud a faállomány újabb nemzedéke megerősödni, illetve sűrűbb aljnövényzet - ideiglenesen - kialakulni.

8 / 13

Néhol egy-egy kőfolyás szakítja meg a zárt, sötét, hűvös erdőt: a láva megszilárdulása közben összetöredezett, később pedig a fagy aprózta tovább a létrejött köveket, melyek közt csak igénytelenebb növényzet tudott megtelepedni, fásszárúak nem képesek áttörni a sűrű sziklaszőnyeg résein.

9 / 13

Az erdőrezervátumon átvezető rövid, mindössze 1-2 km hosszú, de sajátos hangulatú, meseszép útszakasz még ezt követően is tartogat különlegességet: egy régi, rozsdásodó síugrósánc roncsát. A vasszerkezetet lassan felemészti a rozsda, benövik a fák, a faelemek már elkorhadtak és a mélybe zuhantak.

10 / 13

Természetesen életveszélyes az építmény, az első szintet a földdel összekötő lépcsőt le is fűrészelték, de azért felkapaszkodtam, hogy körülnézhessek föntről. A sánc alsó vége már teljesen elveszett a lombkoronában, de még látszik az egykori pályarész, ahova az ugrók érkeztek.

11 / 13

A recsegő, nyikorgó, kopott roncs hangulatát bármelyik világvége-film megirigyelhetné, nem mondom, hogy nem feszültem egyre jobban, ahogy nőtt a távolság köztem és a talaj közt. A legtetejére nem mentem ki, az már tényleg a hátborzongató kategória, de a vasszörny egyik fölső emeletéről így is nagyszerű kilátás nyílik a Galya-tető tömbjére, valamint az azt a Kékessel összekötő, alacsonyabb, tarvágásoktól foltos mátrai hegyvidékre.

12 / 13

Az út végén, a déli sípálya alját keresztezve Mátraházára érkezhetünk, és kb. csak 8 km-t tettünk meg (a sas-kői kitérőt is beleszámítva). Innen lebuszozhatunk a hegyről, vagy vissza Kékestetőre (akár egyenesen Budapestig utazhatunk napi néhány alkalommal). (És igazán nagyon szeretném már megérni, hogy a Volán végre rendesen felkészüljön rá, hogy utasai készpénzzel fizetnek, ezért megfelelő mennyiségű visszajáróval lássák el a kasszát, ne kelljen időnként több száz forintot otthagynom jótékonyságból, mert nincs nálam elég apró - ha már, ki tudja, milyen furcsa "hagyományt" ápolva, a buszpályaudvarokon indulás előtt 15 perccel nem adnak ki jegyet.)

13 / 13

termjaro.blog.hu
facebook.com/tajoloblog