Persze a két kilométer a nettó érték: ha alaposan körbejárunk mindent, ami megragadja a figyelmünket, beugrunk egy-két múzeumba, templomba, a nap végére meglesz az a 10-12 ezer lépés.

Mi már előre tudtuk, hogy Vác nevezetességeit lehetetlen emberi tempóban bejárni egy nap alatt, ahogy szintén lehetetlen vállalkozás egyetlen cikkben bemutatni ezeket, ezért próbáltunk egyetlen tematikára szorítkozni. A fő csapásvonal a Duna-part lett, amitől nem is távolodtunk el egy-két utcával messzebbre, viszont így is bejárhattuk a város legérdekesebb és legtörténelmibb helyszíneit.

Az egyszervolt vár és Magyarország egyik legnagyobb katedrálisa

Úgy döntöttünk, délről észak felé haladunk, autónkat így a Duna-parthoz közeli biciklifa mellett hagytuk, hogy szemügyre vegyük a váci várat. Igen, biciklifát írtam, ami valójában egy kerékpártároló, a közepén egy fémből készült fával, aminek a lombját kerekek szimbolizálják (egyébként a Michelin állíttatta a váci telephelyük megnyitásának 20. évfordulójára). Már ez is egy nagyon jópofa dolog, de térjünk vissza a várhoz, jobban mondva a megmaradt néhány falrészlethez, és a tetején nyújtózkodó I. Gézához. Ő építtetett itt egykor székesegyházat, ahol állítólag el is temették később, bár a sírja nem került elő.

A tatárjárás idején megostromolták a katedrálist, amit azután visszaépítettek és várfalakkal vettek körbe. A török megszállás alatt nem fejlesztették tovább, a székesegyházat viszont dzsámivá alakították, mellé pedig minaretet építettek. A budai pasa végül nem szerette volna, ha a császári seregek használják az épületegyüttest, így elrendelte a lerombolását 1684-ben. Később a ferencesek építették meg itt a saját templomukat és kolostorukat, amihez a várfal köveinek egy részét is használták. Ennek köszönhető, hogy ma már csak halovány emléke maradt a helyszínen az egykori várnak. Géza király szobrát 2000-ben állították a falra.

Felkapaszkodtunk a várlépcsőn, szemügyre vettük a Szent Kereszt ferences templomot, ami most éppen kisebb renováláson esik át az oldalának támasztott elképesztően hosszú, nagyon keskeny és rendkívül ingatag létrából ítélve, amire engem hat ördöggel se lehetne felkergetni. A frappáns elnevezésű Budapesti főút mentén sétáltunk még nagyjából öt percet, amikor kikötöttünk Vác legimpozánsabb épületénél, a Nagyboldogasszony-székesegyháznál.

A székesegyház 1761-től 1777-ig épült, ha a belső tér elkészültét is számoljuk, de már 1772-ben felszentelték. Ami a dimenzióit illeti: 72 méter hosszú, 34 méter széles, 55 méter magas a kupolája, a tornyai pedig 38 méteresek. Bent összesen ötezren férnek el, ebből 278-an le is tudnak ülni. Nem egy, nem kettő, de összesen öt harangja van, a legnagyobb a püspöki nagyharang, ami 4200 kilós, az átmérője pedig 193 centi. Ehhez képest a többi már kismiska, a sorban következő a Szent István harang, ami az északi toronyban található, 710 kg és 111 cm átmérőjű, a legkisebb pedig a Szent Bertalan lélekharang, ami „mindössze” 110 kg és 55 cm.

Ki nem hagytuk volna a templombelsőt, és szerencsénkre nyitva is volt az épület. Valahol azt olvastam, a freskók annyira szépek, hogy akár órákra is képesek lekötni a műértőket: nos, én nem vagyok műértő, de az biztos, hogy odabent van mit nézni. Ha kicsit szőrözni akarnék, akár azt is mondhatnám, igazán agyoncsicsázták templombelsőt, de nem akarok, ezért inkább elmondom, hogy a legértékesebb a szentélyben és a kupolában található freskó, mindkettőt egy osztrák mester, Franz Anton Maulbertsch készítette, és érdemes jól szemügyre venni azt a hatalmas orgonát is, amit a bejárat felett találunk.

A híres ( ? ) váci múmiák

Innen a város barokk főtere, a Március 15. tér felé vesszük az irányt, ami az 1760-as évekre nyerte el (nagyjából) a mai formáját, és amit 2007-ben, a felújítása után citromdíjjal jutalmaztak. A kifogás az volt ellene, hogy az egykori nagy zöld parkot olyan hellyé alakították, amibe igyekeztek minél több mindent belezsúfolni. A zsűri nemtetszését leginkább a tér közepén felépített régészeti műromok váltották ki, amiket állítólag teljesen random módon helyeztek el, nem a hajdanán itt álló Szent Mihály templom falait követve.

Persze, ha ez valóban így van, kissé tényleg érthetetlen a dolog, ettől függetlenül szerintem a főtér nagyon klassz, bár azt meg kell hagyni, hogy a sétálóutcaszerű úton néha felbukkanó busz azért váratlanul éri a nem idevalósi embert. Körös-körül éttermek, kávézók, cukrászdák és történelmi épületek: a Fehérek temploma, a Városháza, az Irgalmasrendi Kórház és Kápolna, az egyházmegyei és művészeti gyűjtemény, a nagypréposti palota… és az egyik legérdekesebb váci múzeum az Ars Memorandi és a Memento Mori kiállítással.

Nem reprezentatív a felmérésem, de jó néhány emberrel beszélgettem, és a legtöbbjüknek fogalma sem volt a váci múmiákról – és be kell vallanom, én is csak néhány évvel ezelőtt hallottam róluk először. Pedig a 18-19. századi leletegyüttes – ha így emberekkel együtt lehet annak nevezni – tényleg elképesztő.

A legtöbb információforrás mindössze annyit ír a jelenségről, hogy egyszerűen a különleges mikroklímának köszönhető, de akit érdekelnek a részletek, annak itt egy kicsit bővebb magyarázat. A barlangokhoz hasonlóan a kripta klímája állandóan 8-11 fok között mozgott, a légnyomás majdnem azonos volt a szabadtérivel, a páratartalom pedig magas volt – ezek együttesen kedveztek a mumifikálódásnak, amire rásegített még, hogy a holtak köré forgácsot szórtak a koporsóban, ami felszívta a testnedveket, elősegítve a kiszáradást.

A múmiákat azóta lázasan vizsgálgatják, nemcsak magyar, hanem külföldi kutatók is. Többek között egészségügyi szempontból érdekesek, az orvostudomány fejlődéséhez is hozzájárulhatnak. Egyebek mellett HIV-re, Kaposi-szarkómára és TBC-re vonatkozóan vizsgálják a holttesteket (89%-uknál találtak tuberkolózist, a legtöbbjük azonban nem ebbe halt bele). Lehet persze következtetni másra is, a vizsgálatokból kiderül, mit ettek, hogyan éltek, milyen kapcsolatban álltak egymással. A legtöbbjüket sikerült név szerint beazonosítani.

A Tragor Ignác Múzeum kiállítóhelyén fent egy váci várostörténeti kiállítást nézhetünk meg, ami a török kortól kezdődik, és már itt találkozhatunk a múmiák mellé temetett leletekkel, megnézhetünk róluk egy kisfilmet is, aztán lekísérnek az egykori borospincébe, ahol most a halottak kegytárgyait, a színes koporsókat és három múmiát őriznek. A kipingált faládák elsőre különös benyomást keltenek, de az egyes, különféle jelentéssel bíró motívumok használata hozzátartozott a két-három évszázaddal ezelőtti temetkezési szokásokhoz, amikről bővebben olvashatunk a pincében elhelyezett kis táblákon.

Ahogy említettem, három múmiát is meg lehet nézni. A testek üvegkoporsóba zárva fekszenek, az eredeti alapján elkészített, új ruhákban: Stefanovics György szabómester, Salamon Magdolna, egy 9 éves kislány, illetve egy középkorú polgárasszony. A többieket a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárában helyezték el.

Börtön és diadalív

Kíváncsi vagyok, hogy amikor néhai nagyanyám úgy dicsért valakit, „akkor a szája, mint a bécsi kapu”, akkor vajon a budapestire, a vácira, vagy esetleg egy Bécsben álló kapura gondolt-e. A méretéből kiindulva nem a vácira, ez ugyanis nem is annyira nagy, és egyébként csak tizenpár éve épült vissza, miután Mária Terézia látogatása előtt lerombolták (erre még visszatérünk). Mindenesetre keresztülmentünk alatta, aztán már muszáj volt megállnunk egy sütire (na jó, kettőre) az egyik cukrászdában, hogy újult erővel folytathassuk az utunkat a Váci Fegyház és Börtön felé.

Arra számítottam, hogy az épület kívülről sokkal komorabb lesz, de halványsárga színével nem lóg ki túlzottan az utcaképből. Ablaka ugyan kevés van, és persze azokat is berácsozták.

A Váci Fegyház és Börtön egyébként nem annak indult: 1777-ben még a nemesi ifjak nevelőintézeteként kezdte Mária Terézia rendelkezésére. Mai funkcióját 1855 óta látja el. 1931-ben rabkórház is volt, 56 után pedig itt tartották a legtöbb politikai foglyot. Jelenleg 645 fő lakhat itt egyszerre, akik dolgozhatnak a szomszédos Duna-Mix Kft-nél nyomdai, könyvkötészeti, varrodai és fémtechnológiai területen, na meg asztalosként is.

Rögtön a szögesdrótos falak mellett áll a Diadalív, ami azért jelentős, mert sehol máshol az országban nincs ilyen. 1764-ben építették egy neves bécsi építész, Isidore Canevale tervei alapján, méghozzá azért, mert Mária Terézia látogatóba készült a városba. Úgy mondják, hogy az uralkodó végül félt áthajtatni alatta, gyanús volt neki, hogy olyan rövid idő (egyes források szerint két hét, máshol 5 hónapot írnak) alatt készült el. Vácott Kőkapuként is emlegetik, 20 méter magas, 12 méter széles, 4 méter vastag, és rajta van mindenki, aki akkoriban számított: Mária Terézia, I. Ferenc, Ferdinánd és Miksa főherceg, II. József és II. Lipót.

Őszi Duna-parti hangulat

A Duna-part máshol is tud gyönyörű lenni, akár természetes környezetre gondolunk, mint például Kisorosziban, akár építettre, mint mondjuk Budapesten. Vácott valahogy mégis más. Talán a sok cukor, talán a legszebb, legszínesebb őszi idő tette, de a látogatás során a váci Duna-part favorittá lépett elő nálam: a sorházas része ugyanúgy, mint a parkos vagy a sziklás-köves. A szuper bringaúttal, a sűrűn elhelyezett padokkal, virágágyásokkal a Boden-tavat juttatta eszembe.

Nagyon érdekesnek találtam, hogy a középkori városfalból megmaradt saroktorony ma egy lakóház részét képezi, ahogy a romantikus zenepavilont is, ami még ma is rendezvények színhelye.

Bár most arra esküdnék, hogy Vác a hulló falevelekkel keretezve a legszebb, de azt hiszem, olyan hely, ahol bármikor érdemes tenni egy sétát. Alig várom, hogy hó alatt is lássam.

A cikk először 2019 novemberében jelent meg.