Őszi túra a Nyírség homokvidékén
Az idén is úgy alakult, hogy a Kéktúrázás napján az egyik szakasz házigazdái voltunk. Ezúttal a Nyírségben néztünk ki egy szakaszt. Hogy ne maradjunk szégyenben a sokat látott jelentkezők körében, ezért egy nulladik napot is tartottunk, hogy formába hozhassuk magunkat a nyírségi homokban és a nyírségi homokbuckák között. A tréninget Nyírlugos és Nyíracsád között tartottuk meg bő 16 km-en, és persze a kalandok sem kerültek el bennünket ezúttal sem.
A megszokottól eltérően aránylag gyér volt a péntek reggeli forgalom Budapest felé, majd az M0-on is, aztán az M3-on sem kellett gyakran a fékre lépni, így nem volt még fél tizenegy sem, mikor behúztam a kéziféket Nyíracsád főterén. Aztán a buszon rendesen benéztem a leszállás helyét, és Nyírlugoson nem a „Községházai” leszállóban, hanem az „Iskolainál” kászálódtunk le. Na de itt nincs pecsét, és mint tudjuk, stempli nélkül nincs kéktúrás élet! Tartoztunk az ördögnek bő 2 kilométerrel!
De legalább volt időnk mélyrehatóan megismerni a Dél-Nyírség első szabolcsi települését, mely 2005 óta büszkén viseli a városi rangot. A településnek meglepő módon nincsenek őskori, ókori, de még honfoglalás kori emlékei sem, először az 1300-as években olvashatunk róla, mint a Gutkeled nemzetség egyik birtokrésze. A 14. század felétől több száz esztendeig a Báthory család volt a terület földesura, majd Báthory Gábor fejedelem halálát követően a tulajdonjog Bethlen Gáborra szállt, aki hamarosan el is zálogosítja. A zálogból II. Rákóczi György erővel „váltja” ki, de hamarosan a gróf Barkóczy család kezére kerül, majd tőlük a Károlyi családhoz vándorol a tulajdonjog.
A török időkben nem kerül az oszmánok kezére, de ennek ellenére az 1600-as évek második felében 40 éven keresztül csak pusztaként említik az írások. A 18. század elején aztán újra benépesül a község, ekkortól több hullámban érkeznek görögkatolikus ruszinok és római katolikus tótok, de kisebb számban a környező településekről letelepednek református magyarok is. Ez a vallási megosztottság máig fenn áll a faluban.
Kezdésként a Szent Péter és Pál Görögkatolikus Általános Iskola érdekes épületét fotóztuk le, ahonnét az iskolaőr (pedellus) Zrínyiként rontott ki, hogy miért is fényképezzük az épületet. Szerencséjére nyugisabb énemben talált, így szépen elmagyaráztam neki jöttünk okát, de még ezután is szigorúan nézett ránk. Megrántottam a vállam, és továbbálltunk, hisz figyelmünket máris lekötötte a körforgalom túloldalán álló impozáns kúriaszerű közösségi ház és a Szent Péter és Pál apostolok görögkatolikus templom, melyet hosszú évek építése után 1875-ben vehettek birtokba a hívők.
Ezután hosszú slattyogás következett a Fő utcán a mutatós Polgármesteri Hivatalig, mellyel átellenben meg is találtuk kódorgásunk célját, az Alföldi Kéktúra igazolópontját. Gyors adminisztráció után egy fél pillantást vetettünk még a Szent Erzsébet római katolikus templomra, és kereket oldottunk, mert már elmúlt dél, és még a mai túránkból egy érdemi métert sem tettünk. Egymásra pillantottunk kedvesemmel, és már suhantunk is a visszafele vezető úton. Az iskola után hamarosan balra szólítottak a nem létező jelek, ez sajnos errefelé elég gyakran előfordult, úgyhogy most jó szolgálatot tettek az okos kütyük applikációi.
Bő két km-es trappolás vette kezdetét, előbb az Erkel Ferenc utcán, aztán csak úgy a falu szélén. Valamilyen mezőgazdasági telepnél aztán elfogyott az aszfalt a lábaink alól, és megkezdődött a hosszú gyaloglat a legendás futóhomokban buckára fel, buckáról le.
Hamar világossá vált, hogy nem lesz az elkövetkező négy nap egy fáklyás menet. A süppedős, néhol bokáig érő homokban nehezebben esett a járás, mint a sima földön, ráadásul erőltetett menetet nyomtunk. Estére kelve éreztük is lábaink, ízületeink! Nevetlen részen haladtunk az Akasztai-hegy (168 m) alatt.
Eseménytelen út volt egészen addig, míg egy nagy kapu nem állta utunkat, melyre nagy betűkkel ki volt írva, hogy átjárás csak az AK-t járó kéktúrázóknak! Mindez az Magyar Természetjáró Szövetség (MTSZ) által kitett táblán. Volt a nagy kapu mellett egy kis kapu, ami ezt lett volna hívatott szolgálni. Igen ám, de a kis kapu szorosan hozzá volt láncolva a nagy kapuhoz. Nem hiába leleményes ember a magyar, megpróbáltam kijjebb húzni a nagy kaput, és engedett! Az előttünk járó kékezők már addig feszegették, míg a kapu alján egy kisebb rés keletkezett, amelyen lapos kúszásban át lehetett préselni magunkat. Álmomban sem gondoltam, hogy ilyenbe ütközünk.
Egy elzárt csemetésbe kerültünk, ami mint később megtudtuk vadban igencsak gazdag, és a kiírás ellenére azért van zárva, mert a vetélkedő szomszédos vadásztársaságok előszeretettel nyitva szokták hagyni a kis kaput. Ezt már a Külső-Gúthi erdészházban lakó vadásztól hallottuk. Sovány vigasz! Mindenesetre felhívtam a Kéktúra napját szervezőket az MTSZ-ben, hogy figyelmeztessem őket.
Néhol hatalmas vaddohányok között meneteltünk, többször élesen váltva irányt.
Egy hatalmas dagonya után érkeztünk meg a következő ellenőrző ponthoz, mely a Külső-Gúth nevet viseli. Adminisztráció, frissítés, nem eresztettük bő lére a beszélgetést az erdésszel, mert tudtuk, hogy egy jó 3 km-es monoton ballagás vár ránk a Szürke-tábla hatalmas szántói között, rossz minőségű talajon, villanypásztor mellett – de legalább nem volt homok.
Egy lepusztult egykori gazdasági épület, pár kökénybokor és néha-néha egy-egy felröppenő ragadozó madár szolgáltatta a változatosságot. Nagyon nem bántuk meg, amikor újra zárt erdőbe léptünk, melyben aztán percek alatt elértük Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg határát.
Átrongyoltunk az országúton, egy hangulatos erdőben „felmásztunk” a Gánás-hegy (166 m) válláig, aztán a szemünk és közérzetünk hatalmas tarvágások rontották. 4 km-t tekeregtünk ebben az erdőrészben, majd rikácsoltunk a Rikács nevet viselő művelt területen, melyet elhagyva aszfaltot kaptunk megviselt lábaink alá. Bizony most jól esett a fél kilométer országút Nyíracsád első lepukkant épületéig. Az igénytelen porták sora után egyre tetszetősebb házak között értük el Nyíracsád központját és a Kézműves cukrászdát, ahol kávé-süti kombó következett.
Bizony fél öt is elmúlt, mire megérkeztünk a célba, jól elment az idő! Jó fél óra múltán álltunk fel, és mentünk el az autóig, hogy Debrecenbe hajtassunk a szállásunkra. Este még kimentünk vacsorázni, és pár sört legurítani a Cívis város egyik sétálóutcájába, ahol a kellemes időben rengetegen múlatták az időt a nyitva tartó kerthelyiségekben.
Teljesítménytúrázás kutyával
2024.12.04.Négylábú túratársammal idén ősszel a 30 kilométeres Börzsöny vándortúrát, és a könnyed Téli tókerülő 15-ös távját abszolváltuk. Mostanra szokásunk lett felkerekedni és együtt teljesítménytúrázni, így kiléphetünk kicsit a komfortzónánkból. Az ilyen helyzetekben válnak szorosabbá leginkább a barátságok, s nincs ez másképp a mi kapcsolatunk esetében sem.
→ Tovább
Örményország keleten innen, nyugaton túl
2024.10.28.„És aludni mikor fogtok?” – kérdezte Hovhannes a taxiban, aki maga sem emlékszik, hogy ő mikor aludt utoljára. Hajnali érkezésünk miatt a kérdés jogos, de aludni majd csak este fogunk, messzire kell még eljutnunk aznap. Jerevánt elhagyva kopár dombok szegélyezik az utat, markánsan más a táj, mint nálunk. Furcsán kacskaringóznak a feliratok, próbáljuk kisilabizálni az elsuhanó örmény betűket, mindhiába. Majd felbukkan a Szeván-tó kéken csillogó vize, már ránézni is frissítő.
→ Tovább
Egy nap az Országos Kéktúrán, Tapolcától Tördemicig
2024.10.16.Az alábbi túraleírásból kiderül, milyen élmény egyedül felfedezni a legismertebb túraútvonalunk egyik legkülönlegesebb szakaszát a Balaton-melléki tanúhegyeket is megmászva. Egy rövid spoilerezés: a Kéken sosincs egyedül az ember.
→ Tovább
