Munkaügyek, járvány, egyéb otthoni dolgok, amiket az ember szívesen maga mögött hagy, valami sokkal állandóbb közegért – erről a jelenségről a legtöbbünknek szerencsére százszámra juthatnak eszébe az „emberemlékezet óta” változatlan hazai kirándulóhelyek, ahova remek érzés újra és újra visszatérni. Galyatető az elmúlt években kiesett a listából, főleg a modern turistacentrum építése miatt, ami némileg megváltoztatta a hely összképét. Viszont eltelt immár fél évtized, lassan hozzászokunk, és tudjuk, hogy itt is lehet finomabbnál finomabbat enni, vagy akár a kilátó bivakjában, 970 méter magasban aludni; lassacskán ez a hely is visszakerült az állandó, biztos pontok közé, ahova jó megérkezni, vagy ahonnan jó elindulni. Az első hó hírére most az utóbbira kerül sor, hogy a nap végére aztán a hegység nyugati lábánál, Tar nyolcszáz éves erődtemplománál térjünk vissza az őszbe.

Galyatetőre napkelte előtt tömegközlekedéssel felérni nem lehetetlen, két átszállás vállalásával akár Budapestről sem, bár ezek közül a hatvani vasút-busz kapcsolat esetén legfeljebb 3-4 perces vonatkésés tolerálható, ezért biztosabbnak látszott autóval utazni Gyöngyösig, és csak onnan buszozni. A kicsit hosszabb tavaszi nappalokra már alternatíva lehet a 08.15-ös közvetlen Budapest-Galyatető buszjárat is, ami két óra alatt ér a hegytető melletti „Kodály Zoltán sétány” megállóba.

A forgalmas turistaház udvarát furcsa ilyen kihaltnak látni, bár ilyen korai és hideg időben mindez járvány nélkül is megszokott. Keveseknek van még kedve felkelni, pedig innen nem kell különösebben messzire menni ahhoz, hogy láthassuk, megéri, nem csak azért, mert az előttünk álló húsz kilométeres út csak így fér bele a nappalba. A szomszédos kilátó most is szabadon látogatható, persze a 200 forintos érmével ezúttal is könnyebbek leszünk a lefelé vezető úton.

A korai indulásért cserébe a természet egyik kedvenc műsorszámunkkal, a párás, hegyvidéki napkeltével készült. Érzésre öt-tíz perc alatt az óramutató különös módon bő háromnegyed órát haladt előre. A megmagyarázhatatlan jelenség szerencsére nem volt hatással a túra folytatására, hiszen még előttünk állt az egész nap.

A Galya-tető és a Piszkés-tető gerincén csaknem nyílegyenesen halad végig a Kéktúra ösvénye, egészen Mátraszentlászló széléig. Innen az út vinne is tovább Ágasvár felé, de a ropogó hó hallatán mindenképp érdemes volt egy kis kitérőt tenni a közeli sípályákhoz, ahol a fehérbe öltözött tájat végre nagyobb távolságokban is belátni.

A hegygerincen áll a Három falu temploma, amely nevének megfelelően Mátraszentimrét, Mátraszentlászlót és Mátraszentistvánt egyaránt szolgálja, és mindhárom községtől nagyjából azonos távolságra van. A hagyományos megjelenésű épület viszonylag fiatal, 1942-re épült fel, tehát stílusának egyik utolsó képviselője, hiszen az 1959-es vatikáni zsinat és a közben kibontakozó modern építészet egész más irányt adott a később épített templomoknak. Belülről csak misék idején, vasárnap délelőtt láthatjuk.

A Mátraszentisván déli határában elterülő sípark a járvány idején is működik, csak a zárt téri létesítmények tartanak zárva. Mindez azzal jár, hogy a kirándulók ezúttal nem nézhetnek körbe a Rubánya-hegy 821 méteres csúcsáról, ez a terület csak a sielők számára áll most nyitva. Remélhetőleg ez lesz a legfőbb probléma az út során, aminek folytatásában még számos másik kilátóhely vár.

A Mátraszentistváról az Ágasvárig vezető ösvény már jól ismert útvonal, így ezúttal inkább a vele párhuzamosan, átlagosan ötven méterrel alacsonyabban kanyargó erdészeti utat választottuk, amelynek legmagasabb kanyarjából látványos kilátás is nyílt a sípályák tövéből induló Csörgő-patak völgyére.

Az Ágasvári Turistaház még zárva tart, és a felújítás nyomán elrendezett telket már elkerüli a Kéktúra útvonala is, tehát nem halad el az ösvény a ház bejárata előtt, majd keresztül az épületek előtti réten. Ennek a hangulatos területnek az elkerítése sok túrázó számára barátságtalan gesztus, de mi inkább a tulajdonos fejével gondolkodunk: a ház udvarán csupa értékes eszköz, autók, az ajtón túl szállóvendégek, ellenben a gondozott réten túl népes vaddisznóállomány, és az ország egyik olyan vidéke, ahol a „megélhetési bűnözés” bármennyire is tabu, sajnos még létező jelenség – a kerítés tehát a bizonyos kisebbik rossz volt. Reméljük, tavasszal már ismét betérhetünk egy klasszikus zsíros deszkára, félúton Tar, vagy akár Mátraverebély felé igazán jól jön az efféle megálló.

Az Ágasvár északnyugati oldalában hosszú, egyszerű út vezet lefelé, a kék sávot elhagyva, immár a kék kereszt jelzésen. Az igazán sokat túrázók talán erre mondanák, hogy eseménytelen, de a budapesti járdaszigetek után igazából még nem léptünk túl azon a ponton, ahol az erdőben minden lépés jeles esemény. Hogy valami kézzel foghatóbb is történjen, egy csapat szarvas vett szemügyre minket, és viszont. A fotó ennyi idő alatt kérdéses, erre a pár másodpercre inkább mi is csak szarvasként viselkedtünk, és jól megnéztük magunknak a másikat, közben pedig sikeresen meggyőztük magunkat arról, hogy félúton a 3. és 4. x között, nekünk is sima ügy lenne még a négyméteres ugrás, ha akarnánk.

Bő egy óra séta után egyszerre gondozott területre érünk. Az Egererdő Zrt. fenyvespusztai erdei iskolájára nehéz lenne ráilleszteni a „kiváló közlekedéssel” jelzőt, ami persze a hely egyik fő vonzerejét is jelenti. A Szalajka-patak völgyében, még mindig bő három és fél kilométerre a legközelebbi civilizációtól, egyaránt remek helyszín egyszerű szálláshelyként, hagyományos erdei iskolaként, de akár rendezvényekhez is. Persze a kényelmes megközelítéshez a téli félévben nem árt a zárható differenciálmű, vagy legalábbis egy pár vízálló bakancs.

A völgy másik különlegessége az erdei arborétum, amelyet az 1920-as években, eredetileg tudományos kutatási céllal hozott létre dr. Tuzson János egyetemi tanár. Egy városi parkhoz képest itt persze nem túl sűrűn berendezett a terület, de a pompás fenyők ettől függetlenül inpozáns látványt nyújtanak, a terület szélén lévő magaslesről pedig ismét lehet messzire látni. Az arborétum egész évben szabadon látogatható.

Továbbra is a kék kereszt jelzésen haladva, másfél kilométer után a völgy kiszélesedik, jobbra pedig a környék leglátványosabb szurdokvölgye, a Szakadás-árok vár. A vulkáni kőzetbe vágódott szurdokvölgy mélyére nem vezet jelzett út, sőt semmilyen más sem, kimondottan nehéz terep a környék, azonban a látványa sem mindennapi. Az időjárás alapján reménykedtünk benne, hogy az összképet ezúttal zúgó vízesések teszik majd teljessé, a frissen hullott hó azonban még nem kezdett olvadni, némi eső pedig a jelek szerint kevés a patak felhangosításához. A víz végül így is pompás látvánnyal ajándékozott meg, jégcsapok százainak formájában.

A szurdokban ezúttal már csak rövid kitérőre volt idő, de aki többre kíváncsi, szomszédos blogunkból alaposabban felfedezheti a környéket. A Tarra vezető völgybe visszatérve azonban nem haladtunk túl sokat, rövidesen újabb, immár az utolsó panorámás kitérő felé vettük az irányt.

A hegyoldal sziklájáról még utoljára visszanézhetünk az Ágasvárra, amit látványosan magunk mögött hagytunk az elmúlt négy órában – igaz, nagy segítségünkre volt a gravitáció, hiszen az út elejétől a végéig egyenletesen lejt.

Közvetlenül a Czakó-hegy alatt találjuk a Mátra számos csevice-forrásának egyikét, az egyszerűen csak Felső-Csevicének nevezett vízfolyást. A szlávul savanyút jelentő csevicék a Mátra lábának több pontján is megtalálhatók, a vulkáni utóműködés nyomán pedig a nevüknek megfelelően igen savanyúak, különösen magas oldott ásványianyag-tartalommal, sokak szerint gyógyhatással. Az itteni forrás különlegessége a víz különösen magas vastartalma, ami egyedi, sárgás, vöröses színben csapódik ki a patak körül.

Először csak egy-egy kisebb porta, később ritkán beépített utca jelzi Tar község kezdetét, így szerencsére csak fokozatosan térünk vissza a beépített vidékre. A Petőfi utca rom jelzése egy utolsó, rövid emelkedő megmászására invitál, aminek végén, a Zagyva-völgy látképe mellett a Szent Mihály templomot találjuk. Ha a kövek mesélni tudnának, itt biztosan egész hétre való mondanivalójuk lenne, hiszen a belőlük épült falak már akkor is fél évezredesek voltak, amikor a tető nélkül omladozó romot felújították, és újra templommá szentelték – pedig ekkor még csak a törökök elűzése utáni évtizedekben járunk, a 17. század végén. A templomot a késői középkorra jellemző módon egy íves kőfallal vették körül, megvédve a templomot a portyázó törökök elől, eleinte több, majd kevesebb sikerrel. Az 1970-es évek óta a templom, és a körülötte lévő fal is műemléki védelem alatt áll.

Bár legszívesebben még hosszú kilométereket sétáltunk volna tovább, Tar határában bizony az út, és a nap is lassan véget ér. A tél látványosabbik arcából ismét a késői őszbe, a Mátra egyik legmodernebb épületétől a legöregebbig túráztunk, magunk mögött hagyva nemcsak az évszakok változását, de a végére talán az időjárással kapcsolatos előítéleteket is. Hiszen az út második felének olvadó jégvilága, szurdokai, színei, egy év után ismét azt üzenik, hogy a következő alkalomhoz nem kell feltétlenül „jó” idő, elég lesz a kíváncsiság és nyitottság is.

Tar központjából éppen megfelelő időben, kicsivel hat óra előtt egy közvetlen buszjárat indul Gyöngyösre, illetve fél kilencig még több alkalommal Budapestre is.