Túrámat a kismarosi vasútállomáson kezdtem, ahonnan a zöld jelzésen indultam el a Kismaroshoz tartozó Börzsönyliget irányába. Ha már a startpont Kismaros, a célpont pedig Nagymaros, egy kicsit ejtsünk szót arról, hogy mit keres a Duna mellett a Maros. A név eredete sajnos homályba vész, de az biztos, hogy a Maros folyóhoz nincs köze. Nagymarost először 1257-ben említik Morus néven, ami elképzelhető, hogy egy személynévből ered. Kismaros pedig a szomszéd Maros után kaphatta a nevét, amit ezután kezdtek el Nagymarosnak hívni.

A Szokolyai útról a zöld jelzés befordul a fák közé, de a kis hétvégi házak még bent, az erdőben is ott sorakoznak. Egy darabig meredek kaptatón visz az út fel a Nagy-Morgó gerincére. A villanyvezeték miatt vágott nyiladékban haladva, érdemes hátra-hátra pillantani, mert pont a megsebzett oldalú Naszályra látunk rá.

Március első napján mintha ezerrel berobbant volna itt a tavasz. A madarak torkuk szakadtából énekeltek, rovarok ide-oda röpködtek, és a sápadt erdő első színei, a húsos som sárga virágai is megjelentek már.

Felérve a Nagy-Morgó gerincére meglepődtem, hogy újra hétvégi házakat látok a fák között, és az erdei utak tulajdonképpen utcák, amelyeknek neve is van. De utcanévtábla ide vagy oda, azért mégiscsak a hegy tetején vagyunk, és az út egy idő után valóságos dagonyává vált, kötéltáncosnőként kellett egyensúlyoznom a magasabb hátakon, hogy megússzam a bokáig sárba süllyedést.

Szűk egy óra múlva értem el a túra első és nagyon várt kilátópontját, amihez egy kis kitérőt kell tenni a zöld háromszög jelzésen.

Tényleg elképesztő innen a panoráma, 180 fokban belátni a tájat, a Naszálytól a Dobogókőig. Egy szépséghibája volt csak a dolognak, hogy pont szemből sütött a nap, így a tökéletes felvétel elkészítésének feltételei finoman szólva sem voltak adottak. Szóval bakancslistám előkelő helyére fel is került a képzeletbeli bejegyzés: „Naplemente a Nagy-Kőszikláról, esetleg visszatérés ide borús időben”.

Legszívesebben amúgy leültem volna itt, és megvártam volna a naplementét, persze, akkor egészen más jellegű cikket tudtam volna írni. Túrabeszámoló helyett mondjuk lehetett volna egy esszé Elmélkedés az élet értelméről és a természet csodájáról címmel.

Nagy nehezen aztán csak elszakadtam ettől a gyönyörű helytől, és visszatértem ismét a zöldre. Hamarosan elhagytam a Gál-hegy legmagasabb pontját, amit csak onnan tudtam, hogy a hegytetőt jelző magassági pont épp az út mellett van.

Hamarosan aztán elértem a Száraz fák-rétjét. Imádom amúgy ezeket a neveket, mert annak ellenére is mesebeliek, hogy csak a puszta tényeket rögzítik.

A rétről rálátni a Kóspallag környéki hegyekre, és több turistaút is találkozik itt. Régen is fontos elágazás lehetett egyébként, esetleg külterületi határ, gondolom, nem véletlenül hagyták meg az itt álló gyönyörű tölgymatuzsálemet. A Száraz fák rétje elnevezés egyébként már a II. Katonai Felmérés térképén is szerepel.

Innen a zöld jelzésen folytattam tovább utamat Törökmező felé, és hamarosan kereszteztem a Kóspallagi utat. Nem messze, az út közelében találjuk a Rózsakunyhót, amely egykor Fekete István és Kittenberger Kálmán kedvenc vadászmenedéke is volt többnapos börzsönyi vadászataik során.

Törökmező jól ismert hegyi legelőjére mindig jó megérkezni, pláne ilyen szép napsütésben. Igaz, most még minden kicsit sápadt és fakó, de hamarosan itt is berobban a tavasz, és elborítják a tavaszi héricsek a gyepet.

Most még csak két-három kis virágzó tövet láttam, de szerintem pár hét, és sárgába borul a rét.

Törökmezőről a piros jelzésen folytattam az utat az Eszperantó-hegy irányába. Az erdőben nem találkoztam sok mindenkivel, csak három lovassal, egy álmából nemrég ébredhetett lepkével és egy ösvényen botorkáló nünükével.

Az Eszperantó-hegy lábánál tettem egy kis kitérőt, és átváltottam a zöld háromszög jelzésre. Az eddigi tempóm itt jelentősen lelassult, ugyanis a barna avarban gyönyörű pirosló hunyorokat vettem észre, és hosszan elidőztem mellettük.

Az ösvényről a tisztásoknál remek kilátás nyílt a Dunára és a túloldalán magasodó visegrádi hegyekre, és persze a Fellegvárra. Célom ezzel a kis kitérővel a Zamenhof-kilátó romja volt, amiből mostanra csak egy faállvány maradt, a fák is felnőttek körülötte, így innen már nincs igazán kilátás.

A kilátót 1973-ban építette a váci eszperantó csoport, és a 70-es, 80-as években még élénk turistaélet volt itt, legalábbis májusban, amikor rendszeresen szerveztek ide többnapos kirándulásokat.

Az Eszperantó-hegy 1979-ben a 7. Zamenhof Nemzetközi Békemenet alkalmából kapta a nevét. A renszerváltozás után a kilátó feledésbe merült, korhadásnak indult, és mára csak az emléke maradt, és persze a neve a térképeken.

A kilátótól visszatértem a zöld háromszög jelzésre és a Gubacsi-hálás felé vettem az irányt. A túra elején már volt egy lenyűgöző kilátópont, hát a végére is jutott egy. A Gubacsi-hálás egy meredek tisztásáról megint csak a levegő után kapkodtam a látványtól. Egyik oldalon a Szentendrei-sziget, velem szemben a Visegrád feletti hegyek a várral és a Zsitvay-kilátóval, lent Nagymaros házai fürdőztek a napfényben, a városon túl pedig a Szent Mihály-hegy zárta a sort.

Köves-mező felé tartva az erdőben újabb, az eddigieknél sokkal nagyobb pirosló hunyor csapatba futottam bele, és útközben egy szokatlan tanösvény táblái is feltűntek. A Két Igen-Négy Bakancs elnevezésű tanösvény egy párkapcsolat-gazdagító túra, amely 4,5 km hosszan kanyarog a Nagymaros feletti erdőkben. Az állomásokon egy-egy játékos feladat is várja a párokat, amit QR-kódról lehet letölteni, de ezzel kapcsolatban gyakorlati tapasztalataim nincsenek.

Az erdőből a Csapásrétekre értem ki. Ezen a jellegzetes, hosszúkás, hatalmas tölgyekkel és vadkörtékkel szegélyezett réten terelték hagyományosan a jószágokat. Itt vezet el egyébként a Törökmező és Hegyes-tető között kialakított Törökmezői tanösvény, de a közelben van egy harmadik útvonal is, a Gesztenyés tanösvény, amit korábban már mi is bejártunk.

Köves-mező pihenőjénél megint megálltam egy kicsit, hisz itt megint nagyon pazar a kilátás. Innen aztán már nem volt más hátra, mint hogy lesétáljak a kék kereszt jelzésen a nagymarosi vasútállomásra. Az ösvény a település szélén egy újabb kilátópont, a Kaci-pihenő mellett vezetett el, majd szép lassan visszatértem az emberek közé. Bár ez leginkább csak a testemre volt igaz, a lelkem, az elmém, vagy nevezzük bárhogy, szerintem még most is ott ül a Gubacsi-hálás oldalában, és csak nézi a csodás Dunakanyart.

A cikk először 2023 márciusában jelent meg.