Egy barátom hívta fel a figyelmem a Közép-dunántúli Piros Gerecsén átvezető szakaszára, amiről azt gondoltam korábban, hogy jól ismerem, csak úgy, mint a teljes vándorút Zirctől Piszkéig tartó 270 km-es vonalvezetését. Ezért eleinte nem akartam csatlakozni pecsétgyűjtögető túrájához, de a térképen megpillantott fehér foltok arra figyelmeztettek, mégsem vagyok akkora tudora e tájnak, mint gondoltam, vannak még számomra járatlan részei.

A piros út a gerecsei lankák közé déli irányból, Óbarok és Csabdi környékén lép be, majd a Somlyó panorámás kúpjának érintésével Tarjánba érkezik. Ezt a terepet már jól ismertem, azonban a Tarján és Héreg közötti rövid szakaszon, valamint Pusztamaróttól északra még nem jártam korábban, s ezt jelentős hiányosságomnak tartottam. Egyből más színben láttam a programot: a kíváncsiság és a hívogató társaság kettőse lelkessé tett. Tarján központjából egy meleg nyári napon vágtunk neki a Piszkéig tartó 23 km-es távnak.

A hegyek és dombok medencéjében fekvő falu a török időkben, majd a pestisjárvány idején is elnéptelenedett. Később, amikor az Esterházyak tulajdona lett, német telepesek népesítették be. Az itt lakók élete a medencét gyűrűként közrefogó hegyek erdőihez kötődött: fakitermeléssel, hamuzsírfőzéssel, illetve a szelídebb domborzatú részeken gyümölcstermesztéssel foglalkoztak. Napjainkban a község lakosságának mintegy harmada vallja magát németnek.

A Héreg-Tarján medence távlata
Tarján rendezett portái között ballagtunk a nyílt terep, illetve a hátteret markánsan megrajzoló Nagy-Gerecse irányába. Korábban úgy voltam ezzel a Tarjánt a szomszédos Héreggel összekötő mezőgazdasági tereppel, hogy sok mindent nem nyújthat a természetjáróknak, ezért a szántók közt vezető piros útra itt csupán összekötőként, nem pedig élvezetes sétaként tekintettem. Most azonban átvágtunk rajta, s az innen nyíló perspektíva egészen érdekes oldalát mutatta meg a Gerecsének.

Alföldi hangulatot idéző kukoricaföldek mentén, napverte poros dűlőút monoton egyenesén haladtunk a hegyek irányába. Az árnyéktalan menet már a reggeli órákban is meleg volt, annyira viszont nem zavaró, hogy elvonja figyelmünk a táj szépségéről: a minket körülvevő mészkőrögök látványos vonulatáról, a hegyoldalakon kibukkanó markáns sziklaszirtekről, mint például a Fekete-kő sziklaterasza, ami a Halyagosnak kölcsönöz vadregényes látványt. A látképet természetesen a hatalmas adótornyával már messziről meghatározó Nagy-Gerecse 633 méter magas tömbje uralta, ami a Központi-Gerecse legmagasabb térszíneivel büszkélkedhet.

A medence nyílt dűlőin átvezető szakasz közel öt kilométeren át tartott, s korábbi elképzeléseimmel szemben cseppet sem bántam meg az elsőre monotonnak ható poros trappolást. Megérkeztünk a szép fekvésű Héregre, egy számomra régóta kedves településre. A takaros kis községben működik vegyesbolt, presszó és vendéglő is, ahol egy túrázó bármit beszerezhet, amire csak szüksége van, mielőtt beveszi magát az erdőbe.

A régi időkben kőbányászatból élő, nagy múltú Héreg (határából számos római kori pénzérme és más lelet került elő) gerincútja a Fő utca, amelyen a piros vándorutunk is vezet, elhaladva a református, valamint a katolikus templom mellett. Régi és új porták között ballagva rövidesen elértük a település végét, ahol a temetőtől már erdőben vezettek tovább a piros jelek.

Egy remek táborhely

A nyári melegben üdítően hatott ránk a tölgyerdő árnyasa, annak ellenére is, hogy a fák alatt már enyhe emelkedésbe kezdtünk. Kisvártatva elértük az egyik kedvenc pihenőhelyemet, ahol korábban már több kellemes táborozást is átélhettem. Ez a Király-kút tisztása, melynek komfortját a hatalmas, virágos rét, padok, esőbeálló és a tűzrakó adja, varázsát pedig az innen nyíló éjszakai égbolt csillagos pompája. A hagyomány szerint Király-kút elnevezése Mátyás királyra utal, aki gerecsei vadászatai során szívesen megpihent e bővizű csorgó mellett. Az eredetileg boltozatos foglalású, később pár méterrel lejjebb költöztetett forrása mostanra csupán csapadékosabb időszakokban ad vizet: az ide készülő táborozóknak ezt figyelembe véve érdemes tervezniük.

Enyhe emelkedésben követtük a tölgyesben vezető utat a Kajmát-tető, illetve a Vízválasztó irányába. Nem sokáig élvezhettük a fák védelmét az egyre perzselőbb napsütésben, ugyanis a széles földút mentén ritkítások és tarvágások nyitották ki körülöttünk a teret, ami bár kilátást engedett a Nagy-Gerecse meredek oldalára, helyenként a távolabbi környékre is, ezt a látvány mégis visszacseréltük volna a korábbi zárt erdőképre.

Felérve a hegynyeregbe véget ér az irtásrész, majd fiatalossal kísért köves, murvás úton leereszkedünk a hegység központi részére behatoló Hajós-völgybe. Itt már ismét termetes tölgyes-bükkösben jártunk, ahol tavasszal erős hagymaszagot érezhetünk. Az illat forrása az egész hegyoldalban tenyésző medvehagyma. A reformkonyha-kedvelők körében divatba jött növény neve a néphit szerint onnan ered, hogy a barlangjából kibújó medve először ezt keresi, hogy a hosszú téli álom után kitisztítsa szervezetét.

A Vízválasztó felé
A Nagy-Pisznice és Kis-Gerecse közötti Vízválasztótól a Közép-dunántúli Piros az Országos Kéktúrával közösen halad mintegy másfél kilométeren keresztül a sokak által ismert Pusztamarótig. Az erdészeti szállítóúton haladva velünk párhuzamosan egykori töltés kiemelkedését figyelhetjük meg, erre fektették az 1917-71 között működő Süttő-Pusztamarót keskeny nyomtávú vasút sínpárját, amely a Bánya-hegyi vonal mellékága volt. Eredetileg iparvasútnak épült, de 1960-ban bevezették rajta a személyszállítást is. Sajnálatos megszüntetéséig turisták tömegeit fuvarozta a Duna völgyétől a hegység belsejébe. Egyik megállója az általunk is érintett Vízválasztó útkereszteződésében volt, de ennek mára nyomát sem találni.

Pusztamarótra vezető piros utunk a Gerecse egy újabb hangulatú táját tárta elénk. Tarjántól mindösszesen 13 kilométert gyalogoltunk az erdei piknikező- és táborozóhelyig, de a hőség a rövid táv ellenére is megtette a hatását. Kicsit megpihentünk az igazolópecsét szomszédságában álló esőbeállóban, ami a napsütés ellen is kiváló menedéknek bizonyult.

Miután frissítettünk és egy kicsit filozofálgattunk is a hely történelméről, számomra új táj felé vettük az irányt. Héregtől idáig jól ismertem a környéket, a Pusztamaróttól Piszkéig vezető szakasz azonban új impulzusokat tartogatott számomra. Túl sokat nem vártam a dologtól: elsősorban a Nyagda-tetőig húzódó hegyhát erdőtájának hangulatára voltam kíváncsi, valamint egy Piszke feletti panorámában reménykedtem.

Kezdetben enyhe kaptatón a kék úttal közösen hágtunk fel a domoszlói hegy bükkös-tölgyes nyugati oldalában. Az út mentén méretes töbrökre lettünk figyelmesek (Förtési Csontos-barlang), melyek látványa nem túl gyakori a Gerecsében. Később az idős elegyes hangulatát gyertyánok is tarkították, majd a széles út kényelmes hullámzásba kezdett a Gerecse északi tájainak szelídebb, 300-400 méter magas térszínein.

Beszélgetéssel töltött terepezésünk kényelmét elsősorban az árnyat adó lombok tették lehetővé, de ahogy közeledtünk a Nyagda felé, egyre fiatalabb vegetáció szegélyezte a löszös utat. Kezdett ismét meleggé válni a helyzet, de még tűréshatáron belül volt a klíma. A Nyagda-tető után kaszálós hegyoldalból némi kilátást is élvezhettünk északnyugati irányba, a Duna túlpartján elterülő síkra.

Záróakkord, avagy csodás panoráma Piszke felett
Széles erdei utunk a Piszke felé történő ereszkedés során mélyúttá alakult át, amit a mészkőrétegekre települt több méter vastag löszös, homokos talaj tett lehetővé. Egyszer csak alagútnak ható utunk kibukkant a Piszke feletti Szőlőmelléknek nevezett dűlőre, ahol kinyílt körülöttünk a tér. Picivel később már teljes panorámát élvezhettünk a Dunával, ami innen nézve csak néhol előbújó, vékony szalagnak látszott. A látkép legizgalmasabb eleme a nem is oly távoli Börzsöny pompás tömbje volt, de a Pilis és a Visegrádi-hegység magaslatait is hosszan fürkésztük. Korábban nem is gondoltam, hogy innen ilyen megkapó kilátásban lesz részem, így ismét be kellett látnom, hogy egy ismertnek hitt tájék is tud újat mutatni.

Az égető napsütés nem sokat engedett bámészkodni, gyorsan lekergetett minket a papírgyártásról elhíresült, 1950 óta Lábatlanhoz tartozó Piszkére. Én végre ihattam egy hideg üdítőt, túratársam pedig benyomhatta igazolófüzetébe aznapi utolsó pecsétjét. A piros túra azonban számára ezzel még nem fejeződött be, egyes szakaszai még várják őt a Bakonyban. (A Közép-dunántúli Piros jelvényszerző túra útvonaláról és látnivalóiról ebben a cikkünkben kaphatsz ízelítőt.) Hazafelé buszozva elégedetten kommentáltuk az aznapi történéseket, ami a túlzott meleg ellenére is élvezhető, látványos és tartalmas terepezést tartogatott számunkra. Ki tudja, lehet hogy végül ehhez a jelvényszerző túrához is kedvet kapok?