Maga a szülés ugyan sem gyorsabb, sem könnyebb nem volt, mint Nimródkával, viszont lényegesen hamarabb felépültem utána. Persze már a kórházban azon gondolkodtam, mikor és hova tudnánk elmenni egy kicsit ki az erdőbe, hiszen az őszi erdő olyan gyönyörű, az idei őszi túrák eddig viszont kimaradtak a nagy pocakom miatt. Egyhetes volt Barnabás, amikor úgy döntöttünk, nemcsak Gábor és Nimródka kerülnek egyet az utcán, hanem mi is csatlakozunk Barnussal egy rövidebb sétára. Hordozókendőbe kötöttem a három és fél kilós apróságot, és kimentünk a gyönyörű őszi napsütésbe. Testnek és léleknek egyaránt jót tett a séta, Barnus pedig szépen végigdurmolta. Innentől kezdve napi rendszerességgel tettük meg a délutáni egészségügyi sétát. Így egyre reálisabbá vált, hogy az első erdei sétára sem kell sokat várni.

 

Hallatlan, hogy Barnus már 2 hetes volt, és még mindig nem járt erdőben, pláne nem a kéken! Nimródka is nagyon rég kirándult velünk, így egy hétfői, szép napsütéses napon felkerekedtünk, és kimentünk az erdőbe, és ha már erdőbe mentünk, egy „kékszakaszt” néztem ki magunknak. A választás a Remete-szurdokra esett, ez egészen közel van kocsival, kellően rövid ahhoz, hogy ha a szükség úgy kívánná, gyorsan vissza tudjunk menni az autóhoz, szint egyáltalán nincsen benne, viszont nagyon szép rész. Nem volt cél az, hogy pecsétet gyűjtsünk, az pedig pláne nem, hogy még nem teljesített szakaszra menjünk (hiszen ehhez minimum Bódvaszilasig kellett volna mennünk).

 

  

Gondosan összepakoltuk itthon mindkét gyerek pelenkázós motyóját, váltás ruhákat „baleset” esetére, Nimródkának és magunknak vizet. Barnus táplálásához szerencsére csak én kellek, és én sem maradtam itthon. Térképet lányos zavaromban el sem tettem, de a terepet már ismertem, többször is jártunk ott. Leparkoltunk Remeteszőlősön az Örkény-telefonfülke közvetlen szomszédságába, és amíg én Barnust etettem még egy kicsit a kocsiban, addig Gábor és Nimródka egyperceseket hallgattak a fülkében. Majd még az autóban ülve kendőbe kötöttem Barnust, magunkra kaptam a közös hordozós pulóvert, és útra készek lettünk.

 

A szurdokhoz vezető erdei úton gyönyörű, csillogó napsütésben sétálgattunk. Barnabás pár méter után elaludt rajtam, és aranyos kis szuszogás mellett tehettem meg az első kilométereket, immáron kétgyerekesen, két kis potyautassal a kéken. Csodálatos érzés volt! És mióta Nimródka látja, hogy Barnust én viszem magamon, ő is gyakrabban felkéredzkedik egy-egy séta alkalmával. A szurdokban az oda vezető utat Máriaremetéig kiválóan bírta, rugdostuk a faleveleket az erdőben, „meggyalogolt” minden kiálló szikladarabot és faágat, ami szembejött, Gáborral mindig kinézték, hol van a következő túrajelzés, majd odasiettek, és megtaperolták.

 

  

Ja, azt nem tudom, mondtam-e már, hogy Nimródkának az első szín, amit felismert és mondott, a kék volt - természetesen! Visszaúton viszont már nem nagyon akaródzott neki saját lábon jönni, így felkerült Gábor hátára, amit eleinte nagyon élvezett, viszont pár lépés után mégis inkább le akart jönni. A vége az lett, hogy Gáborral kézben vitette magát. A szurdokban rengeteg kirándulóval találkoztunk, hosszú hétvége és szép idő lévén sokan kijöttek a természetbe. Volt több kisgyermekes is, akikkel egymásra mosolyogtunk, köszöntöttük egymást. Szembe jött egy másik pici baba is anyukája kabátja alatt, ő is nagyon kicsinek tűnt, is meg is kérdeztük mekkora - már 3 hónapos volt. Találkoztunk több barátságos kutyussal is, idősebb kirándulókkal, mindenféle korosztály tiszteletét tette az erdőben, amit nagyon jó volt látni.

 

A kirándulás ugyan nem volt több egy óránál, de Nimródka jól elfáradt a végére. Hazakocsikáztunk, az aprónépek mentek aludni, és mi is lepihentünk kicsit. Nagyon jó kis séta volt!

 

Szöveg és képek: Nábrádi Judit