Ugyanis pont 15 évesen nomád táboroztam a környéken gimis osztályfőnökömmel és pár vállalkozó kedvű osztálytárssal, amikor keresztül-kasul jártuk ezt a környéket. Többek között a Kéken is mentünk Hollóházától Füzérig. Egyik alkalommal pont Kőkapu mellett keveredtünk ki az erdőből, és akkor annyira megtetszett a hely, hogy elhatároztam, egyszer visszajövök, és ott szállok meg. Ez most sikerült, és reméljük, a következőre nem kell 15 évet várni!

 

A hétvége megint pénteken indult, Gábort felszedtem a Kálvinon, majd megcéloztuk a Zemplént. Nimródkának annyira nem tetszett a hosszú autóút, de azért valahogy csak elszórakoztattuk. Már sötét volt, mikor megérkeztünk, útközben láttunk nyulat, és nem messze a hoteltől két szarvas cammogott át előttünk komótosan az úton. Ezt a hétvégét is Annamariékkal töltöttük, ők viszont csak éjjel érkeztek meg ezen Isten háta mögötti helyre.

Szombaton már a reggel is szuperül indult: ahogy kiléptünk a hotel épületéből, hogy menjünk reggelizni, egy muflon állt a partoldalon, farkasszemet nézve velünk. Nagyon megörültünk neki, nem tűnt túl félénknek. Gábor visszament a fényképezőgépért, lencsevégre kapta reggeli előtt, majd megvárta a muflon, hogy jóllakjunk, és vígan fotóztatta magát reggeli után is. Később megtudtam róla, hogy ő Samu, aki egy évvel korábban még igen lepusztult állapotban volt, és valószínűleg a hotel konyhája segített megerősödésében, amit gyakori visszalátogatással honorál.

 

A szombati terv Eszkála erdészház-Bányi-nyereg volt. Azon gondolkoztunk, hogy hogyan lehetne két autóval értelmesen kettévágni a túrát, hogy Gábor és Nimródka a felénél le tudjanak csatlakozni, de a megfejtés csak reggel lett meg, amikor már úton voltunk, és a Bányi-nyeregnél hagytuk az egyik kocsit. Aztán mentünk tovább egy kocsival Újhuta fölé, az Eszkála erdészház közelébe. Na, az nem teljesen jött össze… Ugyanis a GPS Makkorhotykán keresztül vitt, amiről nem tudtuk, hogy zsákfalu nekünk, földi halandóknak, és csak az erdészek folytathatják az utat a földúton be a rengetegbe. De azért mi is megpróbáltuk… Szóval egyszer csak az aszfaltút elkeskenyedett, majd felváltotta valami murvás cucc. Nem gond, Pusztamarótra is ilyen vitt be, és kibírtuk. Igaz, az „csak” 4,5 km volt, itt pedig a GPS még 8 km-t prognosztizált, azért folytattuk utunkat.

 

Aztán jött egy csúnya, rozsdás tábla, amit nem ismertünk… meg egy felirat: Kiv. ÉRD. gépjárművek. Mi a fene lehet az az ÉRD gépjármű?!? Ezt sem értjük, megyünk tovább! Az útminőség, hmm, egyre romlott. Aztán jött egy sorompó. De már csak 3-4 km volt hátra. Srácok kipattantak, kinyitották. Usgyi tovább! Igen ám, itt viszont egy olyan dagonya következett, ami megállított még igen nagy elszántságomban is. Ugyan Ádám szerint meg volt fagyva a széle, de az igen csak nem terepre való kocsinkkal nem mertem belemenni. Szép is lett volna, itt beragadni a sárba, túl egy behajtani tiloson és egy sorompón… Szóval szépen visszafordultunk, és örültünk, hogy nem lett semmi bajunk. Ekkor már fél 11 is elmúlt, és még egy lépést sem tettünk a Kéken. Kitaláltuk a tutit, hogy Makkoshotykán hagyjuk az autót, és onnan megyünk át a Bányi-nyereghez, ahol a másik kocsi maradt. Így megfeleztük a távot, és a második fele került előre. Megbeszéltük, hogy ha marad idő és lendület, átvitetjük magunkat Újhuta fölé Gáborral, ahonnan a legelszántabbak átballagnak Makkoshotykára az ott hagyott sáros kocsihoz, Gábor is Nimródka pedig visszaautóznak a szállásra. Örültünk, hogy találtunk egy jó megoldást a kialakult, kalandos helyzetre, és jókedvűen vágtunk neki a gyaloglásnak.

Felkerestük a makkoshotykai pecsétet: a kocsmában, vagy a boltban van. Mi a kocsmát választottuk, ez már-már hagyomány nekünk a Kéken. Ez pedig egy igazi, falusi kocsma volt, ahol már délelőtt 11-kor is igencsak borgőzös arcokkal találkozhat az ember. Aztán felpakoltunk, végre-valahára elindultunk. Az út egy kripta mellett vitt el Makkoshotyka fölött, szép épület volt ez is, mint a faluban több, más hátrahagyott épület. Mind fel voltak újítva, szép, sárga színben pompáztak a ragyogó napsütésben. Nimródkának nem kellett még 10-20 lépés sem, és már aludt is. Gábor volt ma a sherpa, így én legényesen-leányosan csak a hátizsákot vittem, ami szintén nem volt túlságosan könnyű, de azért könnyebb, mint őkelme.

 

Átballagtunk egy kisebb erdősávon, majd a mezőre kiérve egy őzike legelészését zavartuk meg. Majd átvágtunk egy patakot egy aranyos hídon, és el is értük a következő pecsételőhelyet: a Cirkáló-tanyát. Itt egy kutya üdvözölt minket, akibe persze messziről beleképzeltem a fenevadat, de előítéletem téves volt: nagyon aranyos kutyus volt! Körbeugrált minket, aztán leült a kecske ólak tövében. Egy egész kecskenyájjal néztünk farkasszemet, míg a pecsétet benyomtuk, majd megsimogattuk őket, elköszöntünk, és mentünk tovább. Nimródka itt már ébren volt, de szépen elnézelődött.

 

Megint át kellett szelni egy patakot, melyen valaha híd is állhatott, de ez már a vízzel egy szintben roskadozott. Azért az átkelést még így is nagyban megkönnyítette. Aztán létráztunk egy irtásos területre, ahol kicsit meg is álltunk piknikezni. Szeretem az olyan kirándulásokat, ahol van idő kicsit megállni, leülni, a gyerkőcöt kényelmesen megetetni, „elkaplak-elkaplak”-ot játszani vele. Nimródka vígan fogyasztotta ez ebédjét, mi is haraptunk párat, aztán folytattuk utunkat. Az erdő nagyon szép volt, néhol kicsit sáros, de ez nem zavart bennünket. Hamar odaértünk a Bányi-nyeregbe az autóhoz. Ekkor volt kb. 3 óra.

 

Megszavaztuk Annamariékkal, hogy Gábor vigyen el minket Újhuta fölé, és megcsináljuk a táv első felét is, már csak hárman felnőttek, gyorsabb tempóban. A sorompó szerencsére nyitva volt Újhuta fölött ott, ahol a múltkor már sötétben jöttünk le az Eszkála erdészháztól az erdészeti, de aszfaltos úton. Gábor felvitt minket a Gerendás-rétre, így nem kellett plusz 2 km-t gyalogolni vissza a Kékre. Annamariékkal meghúztuk a lépést, mert a könyv szerint 2,5 óra volt ennek a távnak a szintideje, mi pedig ž 4-kor vágtunk neki. Fél 6 körül sötétedik, így nem ártott sietni.

Az erdő itt is nagyon szép volt, még a naplementét is elcsíptük, kikandikált a felhők alól a lenyugvó nap. Útközben pedig ahogy számítottunk rá, szépen ránk is esteledett, de azért koromsötét még nem volt, mikor leértünk Makkoshotykára, elemlámpa még nem kellett, ahhoz, hogy valamennyit lássunk. Fotós szemmel nézve pont „kékórák" voltak. A szintidőt pedig sikerült túlteljesítenünk, mert 6 körül már lent voltunk az autónál.

 

Vasárnap reggel megbeszéltük, hogy Gábor és Nimródka 11-kor elindulnak utánunk a Bányi-nyereghez. Mi ez alatt megcsináltuk azt a részt, amit a térképünk még nem kékkel jelöl, de sikerült kideríteni, hogy itt tesz az új Kék egy 5-6 km-es kitérőt a Nagy-nyugodó felé, ahol egy plusz pecsét is található. A szint sem volt elhanyagolható, amit ezért a plusz pecsétért másztunk meg, de megérte.

Gáborék pont jókor értek oda, így egy autóval átmentünk Vágáshutára, és ezt a szakaszt pont ellenkező irányba csináltuk meg. De mindegy volt, mert a szint innen is, onnan is +322/-322 volt. Vágáshuta nagyon szép kis falu volt, nem is emlékeztem rá 15 évvel ez előttről, hogy ilyen takaros. Átzubog rajta egy kis patak, ennek mentén tujákat ültettek, padok vannak, OKT tájékoztatótábla és pecsét. Annyira belefeledkeztem a pecsételésbe, hogy lányos zavaromban elindultam volna, pedig a fényképezőgépemet az egyik padra letettem. Még szerencse, hogy Gábor résen volt, és azonnal szólt. Pár lépés után pedig egyébként is feltűnt volna, mert gyakran kattogtatok.

 

A patak völgyében kapaszkodtunk felfelé, szép lankásan emelkedett az ösvény, a patak csobogását hallgattuk. Volt pár kidőlt fa, amit kerülgettünk. Az egyiken leheveredtem, amíg a többiek utolértek, és ez adta az ötletet egy rendhagyó csoportképhez, amin mindenki a fát ölelgetve fekszik.

 

Aztán találtuk egy erdei pihenőhelyet padokkal, szemetessel. Itt megálltunk, megint volt idő egy kis piknikre, beszélgetésre. Láttunk útközben szépen felhalmozott farakásokat, néhol kilátás nyílt a Zemplén környező hegyeire, máshol pedig csak egyszerűen szép erdőben sétálgattunk. Aztán egy dombtetőre felérve egy csorda muflont is láttunk, voltak vagy 8-an, 10-en, sötétek és világosak vegyesen.

 

A hazaút jó hosszú volt, mert még vissza kellett menni a mi kocsinkért Vágáshutára, majd innen utaztunk 3,5 órát hazáig. Nimródka örvendezve sikongatott, mikor hazaértünk, és megismerte rég nem látott játékait, majd boldogan feküdt be a saját vackába, a saját kiságyába, és aludt, mint a kisangyal.

Szöveg és fotók: Nábrádi Judit

Zempléni-hegység, táv: 28,2 km + kb. 6 km az átalakított új útvonal miatt, szint: +801/-1086 m, plusz a plusz szint