Aztán legnagyobb meglepetésemre egy barátnőm bejelentkezett, akit még tavasszal ismertem meg babás túrázások alkalmával, de a kéken már nem tartott velünk, a nyarat-őszt nélküle túráztuk végig. Azért is lepett meg a dolog, mert egyrészt ő mostanában kevesebbet hordozza a másfél éves kislányát, másrészt nemrég osztotta meg velem az örömhírt, hogy testvérke érkezik a „nagy” mellé. Bevállalósnak éreztem, és a vasárnap éjjeli csalódás mellé nem éltem magam bele túlzottan. De azért hétfőn megbeszéltük, hogy kedd reggel nem keltjük a gyerekeket, indulunk, amikor indulunk, és majd a túra végén buszozunk vissza az autóhoz.

Végül reggel minden flottul ment, igaz az indulást nem kapkodtuk el, mert Eszter is jó alvó, és mostanában Nimródka is fél 9, 9 óra körül kel csak. 10 körüli indulással vígan autóztunk Hollókő irányába. Szárnyalni tudtam volna, igen, megint túrázni megyünk! A terep ismerős volt, szeptember végén is erre autóztunk, mikor Tónit kísértük Hollókőtől Mátraverebélyig. Ismerős volt a kanyar a Bableves csárdánál. És a táj is, csak most annyiban különbözött, hogy legnagyobb meglepetésünkre a csárda melletti erdőrész fehérbe öltözött. Még egy pillanatra elgondolkodtam, hogy megálljunk-e pár havas képet lőni, de inkább mentünk tovább. Amit jól is tettünk, mert hóból nem csak ez a kis ízelítő jutott aznapra.

  

   
Hollókőn szépen leparkoltunk. Újabb meglepetés: november 16-tól nem kell fizetni a parkolásért a téli időszakra való tekintettel. Hurrá! A táj szép fehér, tényleg kár lett volna a csárdánál megállni. A parkolóban találkoztunk pár emberrel, akikkel szóba elegyedtünk. Említettük, hogy a kocsmába készülünk etetni-pelusozni-kávézni, majd mondták, hogy nyugodtan bemehetünk a parkolónál levő épületekbe, amelyek majd valami látogatóközpontként üzemelnek, bár még nem működnek, de van mosdó, nyugodtan használhatjuk.

Azt is mondták, hogy a kocsmával szemben van egy kávézó, az talán jobb a babákkal, mint a kocsma. És milyen jó tipp volt! Be is mentünk, megkávéztunk, feltöltöttük a gyerekeket és magunkat is. Vígan elbeszélgettünk volna itt még pár órát, no de nem ezért autóztunk már megint egy csomót. Azért azt megtudtuk, hogy igen, a vadászat nem játék, elég gyakori a környéken hétvégente, de most nem kell félnünk (tudtam is, hogy legközelebb 27-én lenne esély arra, hogy fenékbe lőnek). Illetve azt is mondta a pultos srác, hogy Nógrádsipek elég sötét hely, a helyünkben nem tartózkodna ott túl sokat, főleg sötétedés után… (ebben viszont nem lett igaza). Felpakoltunk, megkerestük az új pecsétet, és nekiláttunk a távnak.

 

 

Hollókő most is csodás volt, a szép kis parasztházaival, a festői templommal, mindez a talpunk alatt ropogó hóval. Fotóztunk is ezerrel. Felmerült bennem, hogy egy laza séta után mehetnénk is haza, annyi szépet láttunk már ma. De tényleg nem ezért jöttünk!

 

 
Gyorsan átrobogtunk a falun, majd lankás emelkedőn értük el a várdomb alját, ahonnan leereszkedtünk egy völgybe. A várdomb napsütötte volt, így barnás színekben pompázott, míg a völgy árnyékos volt, tiszta fehér. Innen már inkább utóbbi látványban gyönyörködhettünk az út során. Gyönyörű volt a behavazott erdő. A levegőt harapni lehetett, a babák hamar kidőltek, szuszogtak szépen a hátunkon. Andi jól bírta a gyűrődést, 9 hetes pocaklakóval és másfél éves kiscsajjal a hátán. De valahogy mégis lassan haladtunk. Sokat gyönyörködtünk a tájban, irtó sok volt az emelkedő, sokszor meg-megálltunk. A várra még jó pár helyről vissza tudtunk kukkantani az erdő fái közül. Kaptató, kaptató hátán, pedig a pecsételőfüzet szerint a kevésbé szintes irányból csináltuk a távot. És ahogy kapaszkodtunk egyre feljebb, egyre gyönyörűbb lett a táj, egyre vastagabb hótakaróval, egyre több hóval borított fával-bokorral.

 

 
Az ösvény sok helyen keskeny volt, összehajló, tüskés bokrokkal, ahol hajolgattunk, megálltunk, fennakadtunk. Nem volt kellően monoton, gyors a séta a hosszú alváshoz, így mindkét baba hamar felébredt. 4 km után. És ekkor még 7,5 volt hátra… Kicsit aggódtam, hogy mi lesz így, ha ilyen lassan haladunk, hó van, még le sem tudjuk tenni őket. De ők türelmesek voltak! A táv második felében ugyan énekelnem kellett, de énekszóért cserébe csendes nézelődéssel utazott Nimródka a hátamon. Szerencsére itt már a lejtő dominált, szép lankás, ahol sokat még csúszkálni sem kellett.

 

 

Az útvonal nagyon szépen fel volt festve, és minden kereszteződésben tábla is jelezte, merre menjünk, honnan jöttünk, mennyi van még a következő pontig. Ezek szerint (is) nagyon lassan fogytak a kilométerek, és a 16:02-es buszt el akartuk érni, hogy ne kelljen egy órát dekkolni a „sötét” faluban. Illetve a napnyugta is motivált minket, hogy világosban még érdemes lenne kikeveredni az erdőből (bár én a biztonság kedvéért még egy fejlámpát is eltettem, ha bármi gond lenne).

 

 
Az utolsó tábla, amit láttunk, 3,5 km-re jelölte Nógrádsipeket, azaz 1 órára. Ekkor volt 15:03. Andi is turbó fokozatra kapcsolt, el akartuk érni a buszt, ami visszavitt Hollókőre a kocsihoz. Szépen haladtunk, közben Andi is, és én is jó híreket kaptunk telefonon. Aztán egyszer csak megláttunk egy traktort, majd szépen a házak is megjelentek, és egy tábla, amelyen hunyorogva, de azt láttam: Nógrádsipek. Ennyire falunak nem tudom, mikor örültem. És az idő: 15:25. Most szárnyakat kaptunk, vagy az utolsó tábla tartalmazott téves infót, nem tudom, de a lényeg, hogy bőven időben beértünk a faluba. Ami teljesen jól nézett ki. Putrisort vártunk, de nem volt. Szép, rendezett házak, rendezett kerttel, egy-egy kutyával. Mindjárt a falu végén volt a buszforduló, itt a menetrend is ki volt írva, meggyőződtünk róla, hogy az internet nem tévedett, a papíromon is a 16:02-es busz szerepelt. Így nyugiban elindultunk megkeresni a pecsétet. Jobbra egy utca, majd balra egy keresztutca, ott egy kocsma. Sajnos zárva, de a pecsét kint, a szokásos új, szürke dobozban. Benyomtam, majd mentünk a következő buszmegállóhoz. Legeltettük a gyerekeket, és örültünk annak, hogy nem később futottunk be a faluba, mert itt bizony minden zárva volt, esélyünk nem lett volna melegedni valahol.

 

 
A gyerekek jól bírták, kicsit sétálgattak, mielőtt a várva várt busz befutott. Lelkesen felszálltunk rá, elrepített minket Szécsénybe, ahol 10 percet vártunk a hollókői csatlakozásra. Nagyon szép kisváros ez a Szécsény, várral, kastéllyal, boltokkal, haranglábbal, impozáns autóbusz-állomással, ahol még fűtött váróterem is van. A gyerekek a buszon ettek-ittak, játszogattunk, énekeltünk, mondókáztunk. Sokan ránk mosolyogtak, segítettek, hol szálljunk le. Hollókőn bementünk még a kocsmába, újabb pelusozós-etetős körre. A pultos lány tisztára odáig volt a gyerekek miatt, a kocsma közönsége szintén. Nimródka két embert különösen szimpatikusnak talált, még az ölükbe is felkéretőzött.

 

 
Csupa pozitív élménnyel zártuk a napot! A hazaút is kellemesen telt, sokat jelentett ez a kirándulás nekem. Ja, és közben egy másik tavaszi túratárs anyuka is bejelentkezett, hogy a visegrádi távra jönne velem, így kitaláltuk, hogy álljon össze újra a nagy csapat, azaz mi négyen, akik tavasszal Facebook-on ismertük meg egymást, és kezdtük el a babákkal a hétköznap való túrázást.

Szöveg és fotók: Nábrádi Judit