Random Schneeberg-túra kezdő kalandoroknak
Hirtelen ötlet volt ez is, mint annyi más jól sikerült kirándulásunk. A hét közepén találtuk ki, péntek éjszaka kocsiba ültünk, a késő őszi nap pislákoló hajnali fénye pedig már a legkeletibb kétezres osztrák hegy, a Schneeberg lábánál elterülő bájos kisváros, Puchberg egyik parkolójában kukucskált be ránk az autó bepárásodott ablakain keresztül. Irány fel a Schneebergre, ami egy napba belefér!
Itthon elég sokat megyünk hétvégenként kirándulni, túrázgatni, Ausztriában azonban még sosem jártunk ilyen céllal. Egy ideje szemezgettünk már a kezdők számára legelérhetőbb, ideális, gyerekbarát kirándulócélpontnak ismert Schneeberggel, melyet különösen vonzóvá tesz híresen szép kisvasútja, az 1800 méteres magasságig felkúszó Salamanderbahn, de eljutni valahogyan eddig még nem sikerült. Mostanáig.
Fapados logisztika első osztályú élményekért
Mi tagadás, rövidke ausztriai kirándulásunk logisztikáját nem bonyolítottuk meg túlságosan. Itthoni egynapos túráinkon szinte már tökélyre fejlesztettük a költséghatékonyságot. Általában éjszaka autózunk. Az elmúlt évek megnövekedett autós forgalma miatt is nagyon célszerű ez a megoldás, továbbá a sofőrön kívül a többiek átalusszák az utat, szállás, utazás kettő az egyben megoldva.
A cél ezúttal a Salamanderbahn puchbergi végállomásának parkolója volt, melyhez hajnali négy körül szerencsésen meg is érkeztünk. Pár órás szundikálást követően sétáltunk egyet az álmos alpesi kisváros utcácskáin, majd a nyitásra várva rátapadtunk a fogaskerekű kisvasút jegyirodájának ablakaira, mert természetesen jegyeket sem foglaltunk elővételben, ami azért a májustól októberig tartó főszezonban melegen ajánlott. Nekünk az „őszi járatként” ismertetett üzemhez volt szerencsénk, amelyre jegyet sikerült is vennünk, azonban így, novemberben – vélhetően a lehetséges hóhelyzet miatt – a foltos kisvonat csupán az 1400 méteren lévő Baumgartnerhüttéig közlekedik.
Már itt lenni is nagy élmény volt, éppen ezért nem nagyon bántuk, hogy a 2075 méter magas főcsúcs meghódítása megmaradt jövőre, pont elég lesz nekünk 1400 méterről felkapaszkodni az 1800 méteren lévő végállomáshoz, és a közelében álló, lentről is jól látható kápolnához.
Szalamandra, bukta, csodás panorámák és egy jó ebéd a hegyen
A Schneeberg hajmeresztően meredek hegyoldalain egyre feljebb kapaszkodó fogaskerekűvel utazni olyan élmény, amelyért már önmagában is érdemes ide eljönni, még akkor is, ha ezúttal az 1800 méteren lévő végállomás, a Bergbahnhof Hochschneeberg helyett az 1397 méteren fekvő, lekváros buktájáról méltán híres Baumgartner hütténél kellett leszállnunk. Az üdvözlőtáblán három nyelven köszöntötték az ide érkező turistákat.
Jó érzés volt látni, hogy a német és az angol mellett a harmadik nyelv bizony a magyar volt, igaz, egy apró kis hibával, de a gesztus értékéből ez mit sem von le, sőt talán még kedvesebbé teszi. A „Szívelyesen üdvözölek” feliratért cserébe gyorsan vettünk is három frissen készült lekváros buktát. A friss, puha buktákat nyammogva, gyanakodva méregettük a felettünk magasodó hegyet, és megállapítottuk, hogy a kápolna innen már látszólag csupán karnyújtásnyira van, egy órát ír az útjelző tábla, hipp-hopp és fent is vagyunk.
A hipp-hoppból és az egy órából természetesen kemény küzdelem, és majdnem három óra lett, az otthoni emelkedőkhöz szokott lábaink szorgosan citeráztak, mire felértünk az 1800 méteres magasságban lévő végállomáshoz, és az 1898-ban Erzsébet királyné (Sisi) emlékére emelt kápolnához. Az igazsághoz hozzá tartozik: azért, hogy a menetidő ily mértékű növekedésében az is komoly szerepet játszott, hogy lépten-nyomon megálltunk gyönyörködni a borongós időben is lenyűgözően szép, késő őszi színekben pompázó alpesi tájban, minden percét igyekeztünk kiélvezni első ausztriai túránknak.
A hegytetőn nem győztünk betelni a Puchbergi-medencére és a környező vonulatokra nyíló nagyszerű panorámával. Némi pihenés után a foltokban fellelhető hóból lányom kicsiny hóembert is épített, amely olyan jól sikerült, hogy a közelben tébláboló osztrák turisták is odajöttek, és mosolyogva fotózkodtak vele. Gyönyörű táj, csodálatos élmény, jókedvű, barátságos emberek. Ezek azok a pillanatok, amikor úgy érezzük, kerek a világ, igen, ezért indultunk, ezért érdemes élni, és ezek azok az élmények, melyekre ha visszagondolunk, erőt adnak a szürke, kilátástalannak tűnő hétköznapokon is.
Mondanom sem kell, a lejtmenet vissza a Baumgartner hüttéig ugyanazon az útvonalon talán harmadannyi ideig sem tartott, mint a felfelé kapaszkodás, így aztán még ha szűken is, de belefértünk az ebédidőbe. A menü stílszerűen, és persze a megszokott hazai ízek jegyében mi más is lehetett volna, mint marhahúsleves és bécsi szelet. A gasztroélményt azonban nagyban fokozta, hogy ilyen magasan és ilyen pazar környezetben még sohasem ebédeltünk. A magunkkal hozott hazait a hütte barátságos és végtelenül hálás kutyájával osztottuk meg.
Hárman a vasút mentén
Abban a pillanatban, amikor nekivágtunk a Szalamandra-vasút végtelenbe nyúló sínpárjai mentén a völgyben megbújó Puchberg felé vezető széles szekérútnak szinte azonnal beugrott gyermekkorom egyik kedvenc delfinkönyves regényének a címe. Mi ugyan nem integettünk a mellettünk elhaladó szerelvénynek, mint a regény kis főhősei, de azért élveztük a gondtalan sétát lefelé a hegyről, legalábbis addig, míg rá nem jöttünk, hogy bizony az ilyen tempós lefelé trappolás is próbára tudja ám tenni az ember lábát.
A kisvasút puchbergi végállomásán lévő ajándékbolt kínálata azonban elég csábító volt ahhoz, hogy legalább annyira szaporázzuk lépteinket, hogy még beessünk a négy órakor esedékes záróra előtt. Ez sikerült is, tizenöt kilométerrel és az azonnal jelentkező izomlázzal a lábunkban hamarosan ott álltunk mai kalandunk kiindulópontján, a jegypénztárnál, amely kiállítás és ajándékbolt is egyben.
Amíg a lányok nézelődtek, addig én a közelben berendezett kis múzeum kertjében érdeklődve vettem szemügyre a régi, kiszolgált vasdarabokat, melyek a fogaskerekű kisvasút technikai trükkjeibe nyújtottak némi bepillantást.
Sajgó lábainkat artistákat megszégyenítő mozdulatokkal pakolgattuk be a parkolóban hűségesen várakozó autónkba. A Miesenbach felé szerpentinező útról egy utolsó pillantásra még visszafordultunk, hogy búcsút vegyünk a Schneeberg hatalmas tömbjétől. A kis kápolna, ahol pár órával ezelőtt még fent voltunk, barátságosan integetett felénk, nem sokkal mellette a Schneeberg főcsúcsa, a 2075 méteres magasságig emelkedő Klosterwappen azonban gúnyosan kacagva vett búcsút tőlünk. No, de mint tudjuk, az nevet, aki utoljára nevet, ha minden jól megy, jövőre találkozunk.
Ha ti is szeretnétek megosztani az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival, küldjétek be az írásotokat a szerkesztoseg@turistamagazin.hu-ra!
Teljesítménytúrázás kutyával
2024.12.04.Négylábú túratársammal idén ősszel a 30 kilométeres Börzsöny vándortúrát, és a könnyed Téli tókerülő 15-ös távját abszolváltuk. Mostanra szokásunk lett felkerekedni és együtt teljesítménytúrázni, így kiléphetünk kicsit a komfortzónánkból. Az ilyen helyzetekben válnak szorosabbá leginkább a barátságok, s nincs ez másképp a mi kapcsolatunk esetében sem.
→ Tovább
Örményország keleten innen, nyugaton túl
2024.10.28.„És aludni mikor fogtok?” – kérdezte Hovhannes a taxiban, aki maga sem emlékszik, hogy ő mikor aludt utoljára. Hajnali érkezésünk miatt a kérdés jogos, de aludni majd csak este fogunk, messzire kell még eljutnunk aznap. Jerevánt elhagyva kopár dombok szegélyezik az utat, markánsan más a táj, mint nálunk. Furcsán kacskaringóznak a feliratok, próbáljuk kisilabizálni az elsuhanó örmény betűket, mindhiába. Majd felbukkan a Szeván-tó kéken csillogó vize, már ránézni is frissítő.
→ Tovább
Egy nap az Országos Kéktúrán, Tapolcától Tördemicig
2024.10.16.Az alábbi túraleírásból kiderül, milyen élmény egyedül felfedezni a legismertebb túraútvonalunk egyik legkülönlegesebb szakaszát a Balaton-melléki tanúhegyeket is megmászva. Egy rövid spoilerezés: a Kéken sosincs egyedül az ember.
→ Tovább
