Akár autóval, akár gyalogos turistaként tévedünk a Vajdavár, vagy más néven az Óbükk nehéz sorsú vidékére, lépten-nyomon belebotlunk olyan épületekbe, gyárudvarokba, melyek akár változtatások nélkül is lehetnének 50-60 évvel ezelőtt játszódó filmek forgatásának helyszínei. Ami azonban a retrókedvelőknek csemege, az az itt élőknek keserű, húsba vágó rögvalóság, ugyanis a legtöbben ezekben a gyárakban dolgozva élték le életük jelentős részét, megszűnésükkel munkájuk, megélhetésük veszett a semmibe.

11 / 16

Fotó: Konfár Tibor

A rendszerváltáskor magára hagyott ózdi iparvidék bezárt üzemeinek mementóként sorakozó, omladozó épületei egy évtizedekkel ezelőtt létezett szép emlékű világ lassan végleg eltűnő, szomorú hírnökei.

„Népbolt” – hirdeti egy ujjnyi vastag acélból készült felirat az egykori tiszti kaszinó ablakrácsán. A Rákosi-korszak állami vegyeskereskedései a „dolgozó nép boltjaként” minden vidéki városban helyet kaptak, természetesen Borsodnádasdon is volt ilyen. A több mint fél évszázaddal ezelőtt prosperáló kis üzlet már régen nem létezik, de azt, hogy a felirat mások számára is értéket képvisel, hűen jelzi, hogy az elmúlt években felújított épület ablakában meghagyták ezt a múzeumba illő, történelmi időket idéző ablakrácsot.

9 / 16

Fotó: Konfár Tibor

A lemezgyár tiszti kaszinója talán a legszerencsésebb épület a környéken. Bár sokáig pusztult, a bontást megúszta, sőt, a közelmúltban külső felújításon esett át, továbbá egyes helyiségei egy molnárkalács-készítő kis üzem kialakítása által funkciót is kaptak. A hagyományos nádasdi molnárkalács sütése egyébként a borsodnádasdiak büszkesége, 2012-ben mint hungarikum bekerült a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékébe „a molnárkalács borsodnádasdi hagyománya” néven.

16 / 16

Fotó: Konfár Tibor

A kaszinó mellett, a Bélapátfalva felé kanyargó szerpentin másik oldalán emelkedik az egykori Petőfi Sándor Művelődési Ház, amely az elmúlt években „Óbükk Látogató- és Élményközpont” néven született újjá. Az egykor a munkásosztály számára emelt épület az átalakítás során szép új külsőt kapott, autentikus mozaikkép-imitációval, elektromosautó-töltővel, a belseje azonban sajnos még üresen kong, nem készült el.

7 / 16

Fotó: Konfár Tibor

Mindez különösen sajnálatos mind az itt élők, mind pedig a turisták számára, ugyanis a látogatóközpont az eredeti elképzelések szerint interaktív módon, digitális technikai elemeket sem nélkülözve ismertetné meg a természeti ritkaságokban gazdag hegyvidék homokkő alkotta látványos formakincseit, növény- és állatvilágát, feltáratlan földvárait, famatuzsálemeit és egyéb érdekességeit az ide látogatókkal.

12 / 16

Fotó: Konfár Tibor

Felújított épületek ide vagy oda, a Petőfi tér legmarkánsabb, legmeghatározóbb élménye mégiscsak az egykori Borsodnádasdi Lemezgyár szinte szürreálisan retró hangulatú, pusztulásában is monumentálisnak ható főkapuja. Az 1864-ben alapított „Nádasdi Vashengergyárat” Volny József szlovák származású – magát magyarnak valló – műszaki főfelügyelő javaslatára, a nádasdi széntelep gazdaságos kihasználása érdekében építette fel a Rimamurány Völgyi Vasművelő Egyesület.

10 / 16

Fotó: Konfár Tibor

Kapcsolódó cikkek

Óbükk gyöngyszeme: az Arlói-tó

Tovább

Az ország legszebb túrabélyegzői várnak a Kohász Kéktúrán

Tovább

A betelepülő, magasan képzett cseh, szlovák, osztrák és porosz vasipari szakembergárdának köszönhetően a nádasdi lemez pár évtized alatt fogalommá vált a Monarchiában. A két világháború közti időszakban a Salgótarján-Rimamurány Vasmű finomlemez készítő üzemeként mind termelésben, mind létszámban folyamatos volt a gyár fejlődése. Az 1946-os államosítást követően Borsodnádasdi Lemezgyár néven közel két és félezer embert foglalkoztató üzem teljes kapacitással több mint 80 000 tonna lemezt és egyéb acélterméket készített. Érdekesség, hogy a telep nehézkes vízellátását csupán a 60-as években, mintegy 25 km hosszú távvezetékkel a szalajka-völgyi sziklaforrás vizét ide vezetve sikerült teljességgel megoldani.

6 / 16

Fotó: Konfár Tibor

Az Ózdi Kohászati Üzemek összeomlása magával rántotta a borsodnádasdi gyárat is, a környék máig nem heverte ki az 1991-es bezárás okozta sokkot, és talán soha nem is fogja. A gyár épületei mára jórészt megsemmisültek, a torzóként megmaradt, omladozó főbejárat a csonka „Borsodnádasd” felirattal azonban tovább fájdítják az itt élők szívét.

Szinte bizonyos, hogy a lemezgyár már nem indul újra többé, viszont ha már ezek az épületek megmaradtak, talán szerencsés lenne valamilyen módon megmenteni és hasznosítani őket az utókornak. A látogatóközponttal összefogva akár egy gyártörténeti múzeum létrehozása sem lenne ördögtől való, ahol méltó emléket lehetne állítani annak a több mint másfél évszázaddal ezelőtt alapított Borsodnádasdi Lemezgyárnak, amely több mint százhúsz éven át munkát, kenyeret és biztos megélhetést nyújtott a környéken élő több ezer családnak.