No, de kinek is jutna eszébe errefelé túrázgatni, amikor még a turistatérképekről is gyakorlatilag lefelejtették ezt a Cserháttól Bükkig hullámzó gyönyörű erdőrengeteget? Karancs-Medves, Heves-Borsodi-dombság néven utoljára talán húsz éve adtak ki róla összefüggő, használható papírtérképet, ismertsége, marketingje a nullával egyenlő.

Még a tapasztaltabb, gyakorlottabb túrázók közt is alig találni olyat, aki járta volna már ennek a tévedésből valamiért dombságnak nevezett tájnak a jóval ötszáz méter fölé emelkedő hegyeit, Kárpátokat idéző vad völgyeit. Mostoha sorsát elnevezésének bizonytalansága is jól tükrözi, a helyiek többnyire Óbükknek, Kisbükknek hívják, de volt már Ózd-Pétervásárai dombság, Vajdavár-hegység, jelenleg a tankönyvekben Heves-Borsodi-dombság néven szerepel.

1 / 23

Homokkő alkotta szirtjeinek zordsága, erdeinek érintetlensége, csendes ösvényeinek léleknyugtató hangulata vagy talán a magára hagyatottsága, elfeledettsége érintett meg, nem tudom már. De az idei első szép októberi szombaton, amikor a felkelő nap sugarai először csillantak meg a fűszálakra dermedt harmatcseppek hófehéren szikrázó, apró kristályain, már úton voltam a homokkővidék déli kapuja, a mesebeli környezetben megbúvó, kicsiny Árpád-kori eredetű település, Váraszó felé.

2 / 23

A község Péter és Pál apostolok tiszteletére emelt, közel nyolcszáz esztendős, épségben fennmaradt Árpád-kori temploma ritka kincse épített történelmi emlékeink tárházának. Régóta szerettem volna már megnézni, most szép, őszi, napsütéses időben sikerült végre elcsípni. A mellette elterülő temető gesztenyefáinak aranyba hajló lombsátra alól megkapó kilátás nyílt a Mátra távoli bérceire. A váraszói kitérő után a közelmúltban legszebb nevűnek választott magyar településről, Istenmezejéről vágtam neki a Vajdavár ötszázas hegyeinek legszebbjeit is érintő túrámnak.

3 / 23

A falu fő utcáján lépdelve szinte azonnal elénk tárul a homokkővidék komor vadsága, a házak fölé emelkedő, „palóc zöld homokkő hegyek” egyik legszebbikének, a Noé szőlőjének impozáns látványával. A glaukonitos eredetű, közel 60-70 méter magas, látványos, kopár falú homokkőszirt meghatározó eleme a faluképnek, és egyben Istenmezeje legfőbb nevezetessége.

 
A kék jelzésen hamarosan erdőhatárhoz érek, belépek Magyarország legnagyobb egybefüggő, lakatlan erdejébe. A túra útvonala Járdánházáig közel 27 kilométeren lakott települést egyáltalán nem érint, az út jó részén térerő sincsen, ezért mindenre felkészülve jól feltankoltam vízzel és élelemmel.

 
Ez a hatalmas, érintetlen erdőség az 1993-ban létrehozott Tarnavidéki Tájvédelmi Körzet részeként számos ritka állat- és növényfajnak ad otthont, némelyiknek talán az utolsó menedéket. A kerecsensólyom, azaz a legendás turulmadár megmaradt példányai állítólag erre a vidékre húzódva vészelték át a 80-as éveket, és kezdtek el újra szaporodni.

4 / 23

Az első, komolyabb emelkedőt leküzdve, szuszogva érek fel a nevét méltán viselő, 467 méteres magasságig nyújtózó Lóhullás-tetőre, amely a fakitermelések közepette elhullott derék hátasok emlékét őrzi. A magaslat délkeleti, tarvágásos pereméről pazar kilátás nyílik a környező vidékre, és a Mátra vonulatainak sötéten kéklő északi oldalára.

5 / 23

A Lóhullás-tetőről a Hosszú-völgybe ereszkedve egyszerre csak lassú, méltóságteljes szárnysuhogásra lettem figyelmes, melynek hangját talán a szélerőművek lapátjainak levegőt kavaró jellegzetes, ütemes hangjához tudnám hasonlítani. Felkaptam a fejem, és az égre nézve hatalmas ragadozó madarat láttam felemelkedni az egyik évszázados tölgyfa legfelső ágairól. Talán kerecsensólyom? Még ha nem is az volt, jó volt azt hinni, hogy a turulmadár kíséri utam ebben a hatalmas erdőségben.

6 / 23

 
Elhaladtam Dávidtanya romos épületei mellett, majd a Vaskapu bércére kapaszkodtam fel, aztán az egykori Ózdi Kohászati Üzemek természetjáróinak régi kulcsosháza, a ma már erdészházként funkcionáló Vállóstanya érintésével hamarosan az Óbükk ötszázas csúcsokat felvonultató főgerincének lábainál álltam. Egy pillanatra meg is torpantam.

Még élénken éltek emlékezetemben az eddigi óbükki csúcstámadásaim jellemformáló, ámde egyben önbizalom-rombolónak is mondható emlékei. Egyszer csúnyán elszámoltam a vizet, hőségriadóban, másodszor elvert az évtized jeges monszunja, harmadik alkalommal pedig a lábujjaim fagytak kopogósra a kemény mínuszokban. Vizem most van elég, az égbolt világoskék, a hőmérséklet plusz húsz fok, talán ezúttal nem lesz gond...

A vízmosás szabdalta, meredek, olykor kissé benőtt ösvényen lassan, de biztosan kapaszkodok egyre feljebb és feljebb. Sűrű vegyeserdő vesz körül, melyet a gyakori, szusszanásnyi pihenőim során bőven van időm megcsodálni. A Tarnavidéki Tájvédelmi Körzet egyik legértékesebb vidékén, a Pataj-völgyi erdőrezervátum területén járok. A hegyek északi oldalán és lent, a Pataj-völgyben gyönyörű, fenséges, szinte érintetlen flórával és faunával rendelkező Kárpát-medencei őserdő éli háborítatlanul mindennapi életét. Zonális montán bükkösök, cseres-tölgyesek, éger-ligetek, állva elhaló, villámsújtotta, kidőlt fák mindenfelé, bármerre nézek, magával ragadó, vadromantikus hangulat uralkodik. A rezervátumon kívül eső, déli lejtők látványa kissé kiábrándító, tarvágás után sarjadzó, fiatalos cseres-tölgyes.

7 / 23

Ha nincsen gond, akkor csinálunk, az ember már csak ilyen, természetesen én is. A Szarvaskő kettős csúcsát a kék jelzés ma már nem érinti, egy régi szekérúton szintben kerüli ki őket. Azonban nem volt ez mindig így, régen a turistajelzés a gerinceken haladt, az erdőrezervátum évszázados hagyástölgyein fellelhető régi, kopott kék jelzések szépen felvezetnek az 537 méter magas csúcsra, ahonnan pazar kilátás nyílik a Vajdavár-vidék központi vonulataira. Felvezetnek, ez ugyan igaz, de lefelé már nem. A régi, egykoron jól kitaposott ösvényt ma már áthatolhatatlan, szederindás, iszonyúan szúrós, vendégmarasztaló cserjés borítja. Hősies küzdelemmel talán húsz-huszonöt métert haladok előre percenként, majd tucatnyi sebbel, szakadt ruhában, vert seregként vonulok vissza a jól kijárt, ma is használatos turistaútra.

8 / 23

Az Óbükk legmagasabb hegye, az 541 méter magas Ökör-hegy kilátása kárpótolt minden elszenvedett megpróbáltatásért. Előttem karnyújtásnyira a lassan őszi színeket öltő, a hegységnek nevet adó Vajdavár tömbje, mögötte a távolban a Bükk hegység vonulatai, a kiválóan felismerhető, jellegzetes, bontásos tetejű, ikonikus Bélkő-heggyel. Milyen szép, és mégis milyen elhagyatott ez a vidék.

Gondolataimból ugyanaz a lassú, méltóságteljes, ámde tekintélyt parancsolóan erős hangú szárnysuhogás zökkentett ki, amelyet már a Hosszú-völgyben is hallottam. Ezúttal is csupán pár pillanatra láttam a hatalmas ragadozó madarat, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy az átélt élmények és a helyzet pillanatnyi varázsának hatására azonnal eszembe jusson egy régi-régi dal: „Szállj, szállj sólyom szárnyán, három hegyen túl...”

9 / 23

Demjén Rózsi örökbecsűjét dúdolva ereszkedtem le a Járdánházáig nyújtózó, hűvös szubkárpáti klímával megáldott vadregényes Gyepes-völgybe. A völgytalpon futó keskeny, erdészeti aszfaltúton jókedvűen lépdeltem a végtelennek tűnő erdőség északkeleti pereme, a civilizáció határát jelentő Dobronyapuszta felé. A Gyepes-völgy, mint mindig, most is gyönyörű volt. A narancsosan izzó őszi naplemente lágyan simogató, langyos sugarai arany köntösbe öltöztették a hosszú téli álomra készülő, végtelen nyugalmat árasztó, hűvös völgyi világot.

10 / 23

Valószínűleg az állatok is megérzik az ilyen nyugodt hangulatot, mert nem emlékszem, hogy volt-e már ilyen túrázó pályafutásom sok-sok éve alatt, mint itt, hogy két óvatlan, békésen legelésző őzikét percekig fotózhattam.

11 / 23

Nem tagadom, jólesett, amikor Dobronyapuszta sorompójánál, a kályhában ropogó tűz mellől, a meleg, kávéillatú kis őrbódéból kilépő őr ismerősként üdvözölt. Nem különben Néró, a kevéske maradékért is igen hálás és végtelenül lelkes kis kutya, aki játékos kedvében el sem akarta engedni az amúgy is már jelentős amortizáción átesett nadrágomat.

12 / 23

Örültem, hogy rendben megvannak, januári írásom óta, melyben szerepeltek, megszerettem őket. Beszélgettünk, majd szokás szerint felírták a nevem a kis vonalas füzetbe, amelyben minden itt áthaladó neve fel van jegyezve, és ami egyben azt is jelenti, hogy 27 kilométer és újabb kalandok után az Óbükk lakatlan rengetegéből véglegesen visszaérkeztem a civilizációba.

Szöveg és fotók: Konfár Tibor

Ha szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!