Sósivatagtól az esőerdőig – Bringával Dél-Amerikában
Miért indul neki valaki nyolc hónapnyi tekergésnek bringával a legvadabb kontinensen, Dél-Amerikában? Rengetegszer hallottam ezt a kérdést, de bennem már csak Bolíviában, a harmadik nap reggelén merült fel először. Elállt az eső és a sátor cipzárját kihúzva csak azt láttam, hogy három fekete bika bámul velem szembe, azt várva, mikor kezdem már kirázni a vizet a piros ponyvából.
A terv a következő volt: repülővel Bolíviába, onnan kerékpárral fel az Andok mentén Perun és Ecuadoron át Kolumbiáig, majd egy kis amazóniai ízelítő után haza. A tömegturizmus által meghamisított helyeket igyekeztem kerülni, kötelező látnivalókat alig gyűjtöttem előre, a legtökéletesebb útvonaltervező úgyis a véletlen, és ez az igazán izgalmas a bringatúrázásban. Sose tudod, hogy mi vár rád a következő kanyarban, milyen lesz a táj a hágó után, kivel találkozol holnap. A valóság aztán szinte mindig szebb, mint amire számítottál, így megéri elvárások és precíz tervek nélkül utazni, de azért nem árt, ha ezen filozófia mellé egy kiló rizs mindig befér a táskádba.
Átkelés a perui Ausangate hegységen
Hányatott sors
A bolíviai Santa Cruz de la Sierra városából indul a kaland kerékpárszereléssel és akklimatizációs hányással. Egyelőre 1-0 a Konzuli Szolgálat javára, akik szerint ezen a földrészen nem nagyon szabad enni. Az első bringázós nap máris hozza a meglepetéseket, egy útszéli pihenőben a nyakamba száll egy kék ara, este pedig mintha csak egy Rejtő-regénybe csöppentem volna, egy egérhúson élő Los Angeles-i gitárossal és egy svájci aranyásóval táborozok, mindketten börtönviseltek.
A szent növény: Mama Coca
A dzsungel szélét elhagyva 400 méteres tengerszint feletti magasságról kapaszkodom fel az az Altiplano Argentínától Peruig terjedő fennsíkjára. Az első négyezres hágó rendesen igénybe veszi a szervezetemet, az oxigénhiányos környezetben mintha csak 60%-on működne a testem, de a helyieknek erre is van megoldása: a kokalevél. Szárított formában nem drog, de igazi csodaszer ez a növény. Néhány levelet elrágcsálva percek alatt visszatér az erőm, a fáradtság mellett a szomjúságot és az éhséget is megszünteti.
Szinte mindenki használja, aki fizikai munkát végez, de a kamionsofőröknek is ettől dagad a pofazacskója,
a koka a koncentrációt is segíti.
A bolíviai Death Road vízesései alatt
A semmi ágán…
Az egyetlen fix útpont a világ legnagyobb sósivataga, a Salar de Uyuni lapálya volt, amely a világjáró bringások Mekkája. A vakítóan fehér semmiben tekerni 3 napot egyedül, máshoz nem fogható térélmény, a sátrazás a Tejút ragyogó fénypudingja alatt pedig minden nehézséget feledtet. Merthogy kihívás akad azért bőven, ha az ember minden idejét kint tölti a szabadban. Nincs olyan, hogy este hazamész, itt a természet az otthonod, napi 24 órában ki vagy téve az időjárási körülményeknek és a száraz téli időszakban nem ritkák errefelé a -12 Celsius-fokos éjszakák sem. A bolíviai időjárásra azonban nem lehet panasz, közel 3 hónap kék ég után Peruba átérve kissé szokatlan volt hóviharban tekerni, de hát ugye „varietas delectat”, vagy mi. Reggelre az egész Szivárvány-hegységet fehér lepel borítja, ahova „epic hike-a-bike” fedőnevű, Darwin-díjra érdemes szerencsétlenkedés árán jutottam fel, néhol 60 százalékos emelkedőn vonszolva a bringát vagy éppen a meredek hegyoldalban rézsút egyensúlyozva azt. A Margit-szigetnél úgy kettővel nehezebb a terep.
A verhetetlen vadkemping-spot: Salar de Uyuni
Szürke hétköznapok?
Közel 3 hónap egyedül tekerés után Juliannal, egy fat bike-on tekerő osztrák sráccal bandázunk össze, hasonlóan őrült tervek, akkor már csináljuk együtt, innentől közösen gyűrjük az Andok ötezres hágóit. Napról napra csak a biciklin ülni és nézni a világot, ez jó.
Az Altiplanot leginkább az aymara népcsoport lakja
De szemlélődés ide vagy oda, azért szellemi táplálék nélkül nehéz lenne nem becsavarodni, így podcastok formájában érkezik az intellektuális finomfőzelék: az elsivatagosodástól a monetáris politikáig, a vasútfejlesztési irányelvektől az Aranybullán keresztül a determinisztikus káoszelméletig mindent bele. Este aztán a tehénlegelőn, a trágyában verünk sátrat, az ökofilozófiai fejtegetéseket követően a káposztás tésztáról beszélgetünk. Fontos az egyensúly.
Julian az Andokban, a Peru Great Divide bikepacking útvonalon
Teherhajóval a világ legnagyobb folyóján
Néhány homoksivatag, hatezres vulkán, gejzír, dögkút, forró folyók, ételmérgezés, bringacipelés és egyéb végtelen számú kaland után az esőerdő felé vesszük az irányt, és egy hetet hajózunk egy amazonasi uszályon 150 perui és 7000 csirke társaságában.
A hajóút all-inclusive, étkezéseket is biztosítanak,
reggelire főtt zabpehelylé, vacsorára banános halászlé a menü, de most valami páncélos iszapszopogató halból, amíg él ínycsiklandó, de csak szó szerint.
A hajó személyszállításra használt része, háttérben a 7000 csirke
A kapitányék külön barbecue-partit tartanak, a fél traktorgumiban rakott tűzön egy éjjel machete-vel agyonvert krokodil szenesedik. Megkóstoljuk, a kormon kívül különösebb ízt nem érzek, hacsak egy enyhe friss gyümölcsös árnyalatot nem, ami alighanem a tűz begyújtásához használt nejlonzacskókról olvadt át.
A dzsungel törvényei
A perui dzsungel után az ecuadori Yasuni Nemzeti Parkot vesszük célba, ahol újabb erdei túrára indulunk. Arapapagájok húznak el felettünk, hoacinok mászkálnak a partmenti bokrokon, és végre egy tukán is távcsővégre kerül. Rózsaszín delfinekkel reggelizünk, mi tejeskávét, ők aligha, bár a víz pont úgy néz ki. Gumicsizmát fel, és nekivágunk az esőerdő sűrűjének, repellens nem is kell, otthon Kismaroson több a szúnyog, mint itt.
Átkelünk egy mocsáron, egy rossz lépés, és középfülig süllyedsz a mocsokban, ráadásul a környező fácskákba se kapaszkodhatsz, mert mindent tüskék és tövisek borítanak. A reggeli után küldünk még néhány csomónyi, faágban élő hangyát, kellemesen frissítő, citromos ízük van. A szabály egyszerű:
ami nem esz meg, azt megeheted.
A bennszülöttek nem csak a rovarokat fogyasztják, de számtalan növényt is hasznosítanak, ez a pálma salátának való, abból betadine vagy esetleg ragasztó folyik, a harmadikból kenulapát készül.
Gyökerein a fény felé „sétáló” fa az Amazonas esőerdejében
Tapírnyomok, tüskés pókok, tenyérnyi pillangók, sétáló pálmák és két, felfoghatatlan méretű, 750 éves óriásfa mellett a levélhordó hangyák a legérdekesebbek. Igazi sztahanovisták, 15 centi széles, hatsávos „autópályán” cipelik a zöldet fáradhatatlanul.
Ecuador, a felhők birodalma
Az amazonasi „nyaralás” után vissza a nyeregbe, becsatlakoztunk az Ecuadoron végigkanyargó bikepacking útvonalba (TEMBR), de nem is akárhol, a Chimborazo lábánál. A hegy persze tipikus arcát mutatja, azaz semmi nem látszik belőle, akkora a köd, hogy tőlem az Everest is lehet. Délután aztán szétszakadozik a felhőzet és a sejtett helyen kibukkan a híres vulkán. Valamivel magasabbnak képzeltem és sokkal vadabbnak, idilli legelők és szelíd krumpliföldek övezik a Naphoz legközelebb merészkedő csúcsot.
Megbízhatóan rommá ázunk majdnem minden nap, de ez a hírhedt esős évszak nem is olyan vészes, ritkán esik kitartóan. Persze ha egész éjszaka 100km/h-s széllökések pofozzák a sátrat és alig alszom, akkor reggel annyi kedvem sincs bringára ülni, mint egy matekdogához. Ilyenkor végtelen 23 százalékos emelkedők helyett inkább egy függőágyban heverészve, hűtött kókusztejjel és fűszoknyás hawaii lányokkal sakkozva tölteném a napot. De érthetetlen módon sose így alakul.
Kávé és cumbia: Kolumbia
Kevésbé drámai látképek, mint Peruban vagy Bolíviában, mégis valahogy ez a legszebb. Talán azért, mert az Andok égbetörő ormaival és az Altiplano végtelen sósivatagaival ellentétben ez a táj élhető. Zölden hullámzó dombok, tűzpiros madarak, frissen hullott guave, a kies banánligetek alatt kávécserjék, a fákon orchideák, a farmok között a napon száradó kávébab erjedten édeskés illata és persze a kötelező cumbia dallama terjeng.
Párás reggel Kolumbia határvidékén
Talán azért ennyire tetszetős, mert ez a környezet valahonnan már ismerős: ilyesmi lehet a zsidó-keresztény teremtéstörténetben is megjelenő édeni táj, ami a vadászó-gyűjtögető életmód ősemlékezetének lenyomata. Az anyatermészet tápláló tőgye iránt érzett atavisztikus honvágy helyét a megérkezés élménye veszi át: egykor ez volt az otthonunk, nem az IKEA. Jó, a kép kicsit pixeles, nem biztos, hogy ágyékkötős eleink letoltak egy-két cappuccinót az interglaciális kardfogútigris-konferencia kávészünetében, de na, itt minden az életről szól, a természet bujaságban tobzódik.
„Normális” kerékvágás?
Bár az út egyelőre véget ért, a legnagyobb kihívás még hátra van: visszatérni az otthoni hétköznapokba. A nyeregben az élet egyszerű: tekerj előrefelé, egyél amennyit csak bírsz, és ha lement a Nap, aludj, aztán holnap ugyanez elölről. Közben a táj kétoldalt gördül a talpad alá, és te csak nézel ki a fejedből, figyeled, amint az ellesett pillanatok élessége lassan elmosódó valósággá nyúlik: az újszülött láma első suta lépései, a szélben hajbókoló banánlevelek, a száraz kecskefej a mellékutca aszfaltján, vagy ez a zacskó ajándékba kapott pörkölt kukorica, egy művirágos kalap alól nevető aranyfog, rakoncátlanul csiklandós babahajak.
Ezek a jelen megismételhetetlen képkockái, senki sem látta még ugyanezt és senki sem fogja már ugyanígy.
Nem tudod igazán elmesélni, nem mutat úgy a fotón, sőt, a saját emlékeidben sem marad meg tömörítetlen részletességében. A jelen megörökíthetetlen, nem tudod hazavinni, kiexportálni, átküldeni, lenyelni, elszopogatni, kinyomtatni, lepréselni vagy bedunsztolni, esetleg újságcikkbe szerkeszteni.
Éppen ezért olyan felbecsülhetetlenül értékes.
Via Francigena: És a végén vízzé válik a test
2024.09.03.Ha azt gondoljuk, hogy Olaszországban mindig süt a nap, akkor tévedünk. Ha még azt is gondoljuk mellé, hogy az írek már igazán hozzáedződtek a vízben gazdag időjáráshoz, és meg se kottyan nekik némi csapadék, akkor újfent tévedünk. Ilyen tévedések nyomán kerültem egy kivételesen szürke reggel egy kopott neonfénnyel megvilágított kávézóba Tony és Fergal mellé Vetrallában.
→ Tovább
Via Francigena: A „ciao” szó varázsereje
2024.08.06.Reggel fél 8-kor még mélyen alszik Radicofani, de a nap már finoman ébresztgeti az utcákat, és olvasztja a csokoládét a teraszon felejtett croissantban. Egy csapat biciklis ül le mellettem, ráérősen koffein- és cukorlöketet vesznek magukhoz, mielőtt nekiindulnak a vasárnapi etapnak. Radicofani-Firenze. Szép táv – bólogatok –, nem lehet majd lazsálni, hagyom, hogy meséljék, merről jöttek és hová tartanak. Egy capuccinónyi találkozás, nem kevés. Majd a fejemre kapom a kalapom, „ciao-ciao” intünk egymásnak az olaszokkal, és azonnal még egy kicsikét szebb lesz a világ. Próbáljátok ki, a ciao szónak varázsereje van.
→ Tovább
Via Francigena: Az út, ami tényleg Rómába vezet
2024.07.04.„Allora, posso prenotare una camera…?” – ezzel a bátortalan és minden bizonnyal hibásan kiejtett olasz kérdéssel kezdődött az út, ami 300 km gyaloglással később a Vatikánban ért véget. Ekkor még Pesten ültem a hátizsákom mellett, a Google-fordítóra támaszkodva próbáltam szállásokat foglalni. Telefonon. Olaszul. Mert az apácák bizony nem beszélnek angolul és csak elvétve válaszolnak e-mailekre. Így maradt a jó öreg telefon; még el sem indultam, de a Via Francigena máris egyszerre időutazás és kaland.
→ Tovább
