A Dunakanyar térképén apró betűvel, figyelemfelkeltő írás olvasható: „Szép kilátás a Dunára!”. Hogy ebből milyen túra kerekedett, elmesélem. Korai kelés és indulás után a reggeli kávénkat már Pilisszentlászló szlovák feliratú kocsmájában fogyasztottuk el. A zöld jelzés a falu Szűz Mária-kápolnája előtt halad el, érdemes egy pillantást vetni rá. Ottjártunkkor sajnos zárva volt, benézni nem tudtunk. A Béke utca aszfaltjáról jobbra tekintve a Kálvária-dombon, a házak felett a Szent László király templom kupolája és keresztje látható. A focipálya melletti teret parkolónak használják az ide látogatók. A korai óra ellenére már sokan pihentették itt járgányaikat.

 

A hétvégi házak, tanyák kertjei után végre beérünk az erdőbe. Itt egy kertitörpe-család köszönti a látogatót. A mély vízmosás mellett egy rövid szakaszon még a térkép szerinti zöld jelzésen haladunk, de a Bánya-hegy alatt megpillantjuk a sárga feliratú tájékoztató táblát: Spartacus-ösvény, mely jobbra terel minket. A nehéz leküzdhetőségéről szóló figyelmeztetést nem vesszük komolyan, mert szerencsére már előzőleg olvastam az előttünk álló útról. A harmincas években létrehozott vadászati cserkelőt később, a hatvanas években - a névadó Helyi Ipari Szövetkezetek Spartacus Turista Egyesülete szerette volna hivatalos turistaúttá jelöltetni, de ehhez akkoriban a vadászok hozzájárulását nem nyerték el.

 

 

Libasorban, egymás után haladunk, az út tényleg csak egyemberes. Pár perces gyaloglás után már sejthető, hogy mit fog jelenteni a sajátos vonalvezetés. Eleinte egy vékony, drótszerű kerítés kíséri utunkat, mintha egy vadasparkban sétálgatnánk. Az erdő itt még ritkás, néhol irtott, így a nap szépen melengeti a hátunkat. A zöld sáv jelzés fáról fára fel van festve, eltévedni nem lehet, mert sokáig útelágazással sem találkozunk. Az időérzékünk megszűnik, átadjuk magunkat az erdő csendjének, amit azonban időnként gyerekek kacagása tör meg, jelezve, hogy nemcsak közkedvelt, de könnyen is járható a kirándulóhely. A tábla tájékoztatóját több szépkorú jelenléte is cáfolja.

 

A pár kilométer után szaporodó sziklák változatosabbá teszik a haladást. Az első „szép kilátás” helyen egy egész csoport majszolja az elemózsiáját, így csak egy-két fotót készítek. A szerpentin tovább kanyarog, az útfelújítók még arra is fordítottak energiát, hogy néhol kis lépcsőket vágjanak az útba. A Spartacus leküzdése kifejezett fizikai erőnlétet nem igényel, de az biztos, hogy, az egyensúlyozó szervünket igénybe veszi az időnként alattunk tátongó mélység. Nem egyenesen járunk, hanem szinte a hegy oldalához simulva vesszük fel annak ívét.

A térkép szerint Szarvas-bérc, Szarvas-lyuk előzi meg a panorámaszakaszt, de ezeken beazonosítás nélkül haladunk át. Hirtelen egy többméteres kőoszlop fúj riadót, közeledünk a túra csúcspontjához! A látvány - túlzás nélkül állítható - tényleg lenyűgöző. Minden apró részlete, még a sziklafalból egyedien növő lombkoronás fa is a látványt tökéletesíti. A kép csúcspontja pedig a hegyek között megcsillanó Duna. Az egyik, kissé kemény, fotelnek imponáló sziklán költöttük el szerény kis útravalónkat. Nem ettünk gyorsan, így tovább töltekezhettünk az étel mellett a látvánnyal is.

 

Az előttünk lévő bükkerdőn úgy haladtunk át, hogy közben felváltva emlékeztettük egymást a panoráma élményére. A Jenő kunyhóhoz érve tudtuk, hogy hamarosan már az Apát-kúti-völggyel fogunk párhuzamosan haladni. A házikót állítólag Horthy Miklós építette, öccse tiszteletére. A gerendaház nyitva van, benne ágy, asztal, kályha. Állapota nem marasztaló, ezért továbbrobogunk. Előbb egy szekérút, majd jobbkanyar, és már is a Spartacus északi szakaszán vagyunk. Hasonló a helyzet, csak itt kissé balra húzva haladunk a hegyoldalban. Egy-egy virágos rét mellett átszelve még a klímát is melegebbnek érezzük. Még egy szekérút és egy irányváltás, itt egy picit jobban kell figyelni, hogy a zöldet ne tévesszük szem elől. Visegrád felé közeledve hangosabb az erdő, ide hallatszik a Telgráthy-rét majálisának hangja. Nemcsak az idő, hanem a távolságérzékelésünk is tompított, ezért amikor a fák közötti hegyen felbukkan a Fellegvár sziluettje, már pontosan tudjuk, hol járunk. Így is lett, rövid kanyargó, egy-két gerenda hidacska, és már a parkoló autók sokasága között be is értünk a rétre.

 

A Spartacus-élmény ugyan véget ért, de előttünk volt még a visszafelé vezető Piros. A vadászház, pisztrángos, Ördögbánya mellett kissé növeltük a tempót, ezeket a látványosságokat már egy előző túra során abszolváltuk. A Kaán-forrás vízétől felfrissülve nekivágtunk az Apát-kúti-szurdoknak. Egyszer fent, másszor lent. A hegyoldalba vájt Spartacus után most a völgyben felettünk magasodott a hegy, nem alattunk, mint mélység. Számolatlanul gázoltunk át a patakon. Észrevétlenül értük el a Szent László-völgyet, ahonnan már csak egy ugrás a falu. Kelet-Európa első zen templomának kapuja, kerítése nyitva volt, de csak egy bepillantás erejéig lassítottuk le utolsó lépéseinket.

 

 

A kört Pilisszentlászlón zártuk, ahol a pirosról ismét zöldre váltva értük el a parkoló autónkat. A helyi kisboltban vettünk még pár dolgot a jól megérdemelt vacsoránkhoz, majd megfáradt lábakkal, de a teljesítmény és az élmény örömével autóztunk haza.

Szöveg és fotók: dr. Kocsis Tünde

 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz a cikkíró pályázatunkra és nyerj értékes ajándékokat!