Ideális esetben úgy kezdeném ezt a beszámolót, hogy tökéletes előjelek után, szikrázóan napsütéses időben, pazar körülmények közt, gond nélkül jártuk be az Országos Kéktúra Aggteleki-karsztvidéket átszelő, Jósvafőtől Bódvaszilasig hegyen-völgyön át vezető, 26 kilométeres szakaszát. Kezdhetném így is, csak egy szó nem sok, annyi sem lenne igaz belőle.

Igazából semmi sem akart összejönni. Az időjárás-előrejelzések pocsék időt jósoltak, szállást így télidőben alig találtunk, az autó is az indulás napján romlott el, az Aggteleki-karsztvidéken a köd, a hó és a jég volt az úr, csak egyet tudtunk biztosan: mi mindenképpen túrázni akarunk. Hogy mi volt ennek az oka?

Talán mindenkinek akad egy igazi barátja, akivel akár évek múltán is ugyanott, ugyanúgy lehet folytatni a beszélgetést, ahol legutoljára valamiért abbahagytuk. És amikor igazán nagy szomorúság ér, amit jó lenne valakivel megbeszélni, akkor gondolkodás nélkül tárcsázzuk a régen elfeledettnek hitt számot, mert tudjuk, hogy most erre van szükség. Találkozni, beszélgetni, és olykor csupán csendben, egymás mellett ballagni és hallgatni. Nos, éppen így kerültünk mi is egy álmos-ködös, zúzmarás decemberi hajnalon Jósvafő apró főterére, teljes menetfelszerelésben pompázva, hogy belevágjunk az előttünk álló egész napos, beszélgetős, ámde ezzel együtt embert próbálónak is ígérkező karsztvidéki túránkba.

A trianoni határ által kettévágott Gömör-Tornai-karsztvidék talán legszebb fekvésű települése az alig 300 lakosú Jósvafő. A Kecső, Tohonya és Jósva patakok összefolyásánál alapított, több mint 700 éves történelemmel büszkélkedő ősi magyar falucska jelenleg az Aggteleki Nemzeti Park központja, ófalui részét a hagyományos településkép megőrzése érdekében 1999-ben műemléki jelentőségű területté nyilvánították.

Egy kis ékszerdoboz ez a falu. Napokat el lehet itt tölteni unatkozás nélkül, ezt tapasztalatból mondom, évekig Jósvafő volt családunk kedvenc kirándulóhelye, elsősorban húsvétkor. Nagyokat lehet itt sétálni pazar természeti környezetben, archaikus kis utcákon csatangolva, csak úgy, gyönyörködni a falu építészeti emlékeiben, pancsikolni a patakokban. A falu feletti fennsíkon órákig lehet bámulni a szabadon száguldó hucul ménes lovait, melyekkel a bátrabbak akár lovastúrákat, vagy éppen akár lovas szánkótúrákat is tehetnek a karsztvidéken, természetesen a nemzeti park munkatársainak segítségével.

A tavasszal ezernyi színben pompázó utcácskák ezúttal az évszaknak megfelelően hófehér köntösbe öltözve csodálkoztak rá két fura szerzetre, akik a zord idő ellenére a Tohonya-patak szűk szurdokvölgye felé indulva vágtak neki a télies ködben úszó aggteleki hegyvidéknek.

Alig húsz perc gyaloglást követően a Tohonya-bérc és a Nagy-Oldal katlanjában, a Gergés-lápán ébredező hucul ménes lovai immár nem csupán ránk csodálkoztak - gondolom némi élelem reményében -, bizony el is indultak felénk. Barátságos állat a ló, de amikor tucatnyi kárpáti hegyi paripa tart az ember felé, akkor azért óhatatlanul igyekszik tartani némi távolságot, így tettünk mi is. A kék jelzésű ösvény vonalát követve lassan távolodtunk az egyébként maradandó élményt jelentő hucul ménestől.

Sűrű erdőkben, szűz hóban, töbrök mellett, dolinák mélyén, víznyelők peremén lépdelve értük el a Szelcepuszta felé vezető erdei aszfaltutat, melyen hamarosan meg is érkeztünk a karsztvidék emblematikus turistaszállásához, az Északerdő által üzemeltetett Szelcepusztai Turistaszállóhoz. A szépen karbantartott ház mellett kialakított fedett pihenőhelyen ettünk, ittunk, rendeztük a ruháinkat, majd a rövid pihenőt követően jó hangulatban indultunk tovább.

Szelcepusztán pár esztendeje még medvét is neveltek, ezúttal a kerítések mögül kukucskálva csupán néhány szarvas és közel tucatnyi ló figyelte a lépteinket, amikor megkezdtük az ereszkedést a Patkós-völgy felé. A mészkősziklák résein át feltörő Patkós- (más néven Puska Pál-) forrásnál feltöltöttük a vízkészletünket, majd a hamarosan becsatlakozó Ménes-völgy talpán futó gyönyörű erdei útról kikanyarodva meredek kapaszkodóval értük el a Derenk előtti utolsó gerincet, melyről még ebben a ködös, borús időben is szép kilátás nyílt az 1943-ban lerombolt falu széles völgyére.

A török hódoltságot és a Rákóczi-szabadságharcot követően elnéptelenedő, majd lengyel telepesekkel újraéledő Derenk falu történetének legismertebb fejezete a 20. század derekán íródott. Vitéz Nagybányai Horthy Miklós medverezervátumot álmodott az Aggteleki-karszt eldugott hegyei közé, ennek következtében 1938-tól 1943-ig lassan, de folyamatosan vették rá a lakosságot falujuk elhagyására. 1943-ra Derenk kiürült, a házak többségét lerombolták. A falu egykori főutcája mentén, mint megannyi síremlék, emelkednek a gazlepte romok, előttük lengyel nemzeti színekre festett kis táblákon olvashatjuk az egykori tulajdonosok neveit, és hogy hova telepítették át őket.

Derenk sorsa kétségtelenül tragikus. Azt azonban érdemes tudni, hogy a karsztvidékről kitelepített emberek új lakhelyeiken általában lényegesen jobb körülmények közé kerültek, sőt akár meg is tagadhatták a kitelepítést, mint ahogyan két teljes család meg is tette ezt. Ők a források szerint egészen 1968-ig éltek tovább Derenken, házaik még 1972-ben készült fotókon is épségben megvoltak, mindezt a derenki iskola megmaradt és felújított épületében lévő, helyi lengyelségnek emléket állító kiállítás anyagában is olvashatjuk.

Szűz hóban roppanó léptekkel indultunk tovább az Aggteleki-karsztvidék déli peremén, a Szögliget felett közel 500 méteres magasságban emelkedő középkori műemlék, Szádvár romjai felé. Az Országos kék jelzés ugyan nem érinti ezt a méltatlanul ritkán látogatott, alig ismert várromot, mi mégis úgy gondoltuk, hogy egy kis kitérőt mindenképpen megér. Nem csak azért gondoltuk így, mert ez az ország egyik legnagyobb területű hegyi vára, még csak nem is azért, mert annak ellenére, hogy 1685-ben felrobbantották, mégis meglepően sok látványos falrészlet maradt meg belőle, ilyesmit láthatunk máshol is eleget.

Sokkal inkább azért, hogy ezzel a látogatással kalapot emeljünk egy párját ritkító, becsülendő civil kezdeményezés előtt, amely 2006 őszén Szádvárért Baráti Kör néven indult útjára. Szádvár modern kori lovagjai bozótirtásokkal kezdték váruk megmentését, majd kisebb falazási munkákat is elvégeztek, amennyit erejük és idejük engedett. Mindezt a mai kapzsi, rohanó világban szinte hihetetlen módon, szabadidejükben, lelkesedésből tették. Mára elmondható, hogy áldozatos munkájuknak köszönhetően a várrom megmenekült a végső pusztulástól, sőt ígéretek szerint a 2019-es esztendőben állami segítséggel komoly régészeti és állagmegóvási munkák is elkezdődhetnek a megmaradt falak közt.

Szádvártól a régi várfeljáró úton leereszkedve még megcsodáltuk azokat a jól felismerhető, kőbe vájódott nyomokat, melyeket évszázadok alatt a várba tartó szekerek kerekei vágtak a mészkősziklák felszínébe, majd tudván, hogy a hátralévő tíz kilométerre alig három óránk maradt csupán, kicsit belehúztunk. A szlovák határ mentén, az Aggteleki-karszt gerincén futó kék jelzés útját hatalmas víznyelők, szinte szabályosan kerek, teknőszerű dolinák kísérik egészen az egykori Szabó-Pallag erdészház romos épületéig. A kéktúra egyik ikonikus bélyegzőhelyének pusztulását a pár éve ráépített szükségtetővel elodázták ugyan néhány esztendővel, de megmenteni - funkció híján - sajnos aligha tudják ezt az egyébként gyönyörű helyen felépült erdészházat.

Szabó-Pallagtól Bódvaszilasig gyönyörű fenyvesben kezdtük meg az ereszkedést, a gyorsan ránk boruló alkonyat azonban túl sok nézelődést már nem engedélyezett számunkra. A Bódva széles völgye felett méltóságteljesen emelkedő Esztramos megcsonkított gerincének vonala már csak felsejlett a látóhatáron, amikor megpillantottuk Bódvaszilas derengő fényeit.

A bódvaszilasi vasútállomás peronján, immár éjszakai sötétségben, ennek ellenére fényéből mit sem veszítve jött el túránk ünnepi pillanata: az utolsó, még hiányzó kéktúrás bélyegző lenyomatának megszerzésével túratársam immár elmondhatja magáról, hogy háromszor járta be az országot átszelő „Nagy Kék Utat”.