9.35-re értem vonattal Szarvaskőre. Az állomásépület oldalában, a sárga fal előtti kerítésen is van bélyegző, de a falu központjában, a kocsma-élelmiszerbolt kombinátban is van egy. Azzal szemben, a zebra túloldalán egy kis vendéglő is működik, nagy beszédű konyhás nénivel.

Bélyegzés után a kék jelzés átvisz az Eger-patakon, majd balra tér. Itt egyenesben maradva egy kis ökoturisztikai központban lehet a környékről tájékozódni.

A vasúti síneken átérve, az utolsó házat is elhagyva megkezdődött a meredek kaptató felfelé. Vannak lépcsők, gyökerek, szerpentin, úgyhogy nem olyan vészes. Felérve a kék L jelzésre ki kell térni, ezen egy pár lépésnyi tisztás után jutottam fel először a kereszthez, utána a zászlóhoz. Fent keresd meg az egykori ciszterna mély kútját, onnan lehet a legjobban fotózni Szarvaskőt!

Várra tehát ne számíts, itt sziklák és egy-két kis falmaradvány látható, ennyi. Innen a Kékre visszatérve először egy domboldalon kell felkapaszkodni – a sziklás részről szép kilátás nyílik a falu környékére.

Ezután az ösvény beért a fák közé. A kék négyzet elérésekor már szélesebb, később erdészeti járművekkel is járható földút vezetett tovább. A Rocska-völgyből egyszer csak jobbra letért a jelzés (jól ki van táblázva), és egy újabb földúton hamarosan el is értem a Gillitka-kápolnához.

Itt tartottam egy kis szünetet, mert eleredt az eső. Térerő híján nem tudtam, hogy meddig fog esni, így kb. egy óra után elhagytam az esőbeálló faházikót, és tovább indultam. A kék kör és a zöld kör jelzések a Gilitka-forráshoz visznek ki a térkép szerint – a valóságban én csak kék kör jelzést láttam felfestve azon a pár lépésnyi kitérőn, ami a forráshoz vitt.

A vizespalack megtöltése után a földúton, nagy emelkedők nélkül, így jó tempóban haladtam tovább. Az Almás-hegy felé kellett csak jobban figyelni, itt egy elágazásban át kell térni a lefelé tartó útra. A piros jelzés becsatlakozásánál információs táblát, padot is találtam – ez a „Papsűrű”. Ezután balomon egy kis patakkal folytatódott az utam.

Ahol a piros a kékkel együtt leért két kis házikóhoz, a piros és a kék bélyegző jelzéseken ki kell térni – 3-4 perc séta a következő ház, és az oda felvezető lépcsősor közepén, egy fán van a bélyegző. Ez a második ház a (működő) Telekessy-üdülő.

Ezután visszatértem az először meglátott házakhoz. A kék jelzés ezek előtt visz el, de vigyázz, mert száz méterrel feljebb egész élesen visszakanyarodik, úgy megy tovább! A két ág fogja közre a Kolacsovszky-forrást. Ez sajnos teljesen elhanyagolt, a kis kőépület már veszélyes állapotú. Pár lépéssel efelett egy hatalmas, romos épület bukkant fel – ez valamikor a SZOT Gyermeküdülője, ifjúsági szálláshely volt.

Ezután az Alsó-erdőn keresztül leértem egy régi, félig már a természet által visszafoglalt aszfaltútra. Ez a bánya régi kőszállító útja volt. Innen a jelzés pár lépés után letér balra, és egy embermagasságú csalános, gazos ösvényen ereszkedik le egy pici tisztásig. (Érdemesebb lenne a Kéket az aszfaltúton tartani: ha azon maradsz, majd a kék koronás jelzésű másik aszfaltúton jössz le, akkor is hamar meglátod a templom feletti parkolót, sár és csalán nélkül.) Ezzel meg is érkeztem Bélapátfalvára, az apátsági templomhoz. Az újra eleredő eső miatt volt időm bent fotózni. A ciszterciek rendkívül puritán életmódját tükrözi a toronytól mentes, díszítmények nélküli kora középkori épület, amelybe csak később, a barokk korban került be néhány barokk elem. Fantasztikus a rengeteg faragott kő hangulata.

A templom bejárata előtt pár lépést lesétálva a Mária-forrás vizére is ráleltem. Innen pedig kővel kirakott, szépen kiépített út vitt le a faluba – csak ne zuhogott volna úgy az eső!

A forrás vize mentén lefelé indulva a sétány lent aszfaltútba vált át a temetőnél. Ha itt felmész a lépcsőn az autóparkolóba, a fák között és felett szépen látszik majd az egykori kőbánya hatalmas sziklafala. Utána térj vissza a temető túloldalán, majd az Apátság utcán ereszkedő kék jelzésre. A „belvároson” (posta, Coop, kocsmák) túl, a vasútállomáson megtaláltam a kéktúrabélyegzőt is.

A szállásom kicsit kijjebb, a Gyári-tó partján álló Villa Tópartban volt. Az odafelé vezető út, amely egyben a kék jelzés útvonala is, többször kínál remek kilátást a Bél-kő sziklafala felé, még a tó partjáról is remek a rálátás. 1963 és 2002 között közel hatmillió köbméter mészkövet bányásztak ki a hegyből. Az északi lejtő korábbi fejtését is hozzáadva már hétmillió köbméter felett járunk. A bányát 2002-ben zárták be. A Bél-kő kilátópontjáról jól belátható a bányaterület.

A cikk Papp Géza blogján is olvasható.

Az előző részt ide kattintva találod.