Vannak dolgok, amik mindent felülírnak. Igazából nem szoktam csapatban túrázni, de pár hete megtudtam, hogy a legpatinásabb magyar turistaegyesület, az 1873-ban alakult Magyarországi Kárpát Egyesület Trianon 100 néven emléktúrát szervez az ország talán legszebb vidékén, a számomra oly kedves Medves-vidéken. Egyéb elfoglaltságokat sutba dobva a túra napjának reggelén tucatnyi új ismerőssel ott álltam én is a somoskői vár alatt, indulásra készen.

1 / 7

Fotó: Konfár Tibor

Somoskő gyönyörű fekvésű, megkapóan szép kis palóc falu, és nem mellesleg különösen érdekes a száz esztendővel ezelőtt történt határváltozások szempontjából, ugyanis azon kevés falvaink egyike, amelyet a 1920. június 4-e, a trianoni diktátum aláírása után visszacsatoltak Magyarországhoz. Ennek történetét már többször leírtam, egy szó, mint száz, egy igazi hazafi, egy lelkes orvosprofesszor dr. Krepuska Géza volt az, aki többedmagával el tudta érni, hogy 1924. február 15-ét immár 96 esztendeje a „Hazatérés Napjaként” ünnepelhessék Somoskőn.

Kapcsolódó cikkek

Bazaltba zárt mesevilág a Medves-vidéken

Tovább

Kirándulások a mesés Medves-vidéken

Tovább

Egy rövidke megemlékezést követően átvágtunk a falun, és megkezdtük a kapaszkodást az első célpontunk, a Medves-fennsík talán legszebb gyöngyszeme, a Közép-bánya-tó, más néven a Tavas-bánya felé. Útközben az „Eresztvényi kőbányák” tanösvényének jelzése csatlakozott hozzánk, majd hamarosan remek tájékoztató táblák segítették a környék látnivalóinak megismerését.

2 / 7

Fotó: Konfár Tibor

Az eddig sem túl acélos menetteljesítményünket egy fotózgatással egybekötött hosszabb pihenővel toldottuk meg, de ezt senki nem bánta, ezen a tájon egyszerűen bűn átrohanni. Nem is tettük. A Kis-bánya aprócska kőfejtőjének falán felkapaszkodva gyönyörű fenyvesben kényelmesen sétálva közelítettünk túránk következő állomása, a Zagyva-forrás felé.

A forrás közelében régi ismerősként üdvözölt az egykori úttörőtábor, amely néhány évtizede Medves hotel néven kedvelt szálláshely. A Medves-fennsík peremén, félezer méteres magasságban, szubalpin jellegű klimatikus adottságokkal rendelkező kis szállóról már azt hittem, hogy végleg az enyészeté lesz, ezzel szemben a közelmúltban teljes felújításon esett át, melyet régi ismerősöm, a szálló vezetője nagy lelkesedéssel mutatott meg nekem.

3 / 7

Fotó: Konfár Tibor

A Medves hotel szép, rendezett parkjában hosszan időztünk, egészen addig míg rá nem döbbentünk, hogy már délután két óra, és mi még csak a túra harmadánál járunk.

Az 550 méteres átlagmagasságban hullámzó, Európában is ritkaságszámba menő bazaltfennsíkról a közeli 600-700 méter magas hegycsúcsok szemmagasságban, mint egy bazaltvulkán-kaleidoszkóp tárják fel a forgolódó, a látnivalókkal betelni nem tudó turista előtt a vulkánok tüzében született medvesi táj jellegzetes szépségeit.

4 / 7

Fotó: Konfár Tibor

A fennsík Rónafalu feletti peremén emelkedő Mogyorósi-kilátó panorámája már csak hab volt a tortán, itt már csak egy rövid pihenőt tartottunk, mert tudtuk, hogy következik a túra második, nehezebb, fájdalmasabb, ámde tanulságosabb fele, a Magyarországi Kárpát Egyesület által a szlovák határon felfestett gyönyörű útvonalon, az Északi Zöldön.

Tíz kilométer az ország egyik legszebb útján, az Északi Zöldön

Minden rosszban van valami jó. A trianoni határban annyi „jó” rejlik, hogy a piros sapkás kis határkövek olyan helyekre, olyan pazar tájakra vezetik el a túrázót, amelyekre egyébként sosem jutna eszébe túrát tervezni. Ezt a lehetőséget ismerte fel a Magyarországi Kárpát Egyesület, és festette fel jó pár évvel ezelőtt Balassagyarmattól Sátoraljaújhelyig az Északi Zöld néven híressé vált túrautat. Ennek az útvonalnak a Rónafalutól Ceredig tartó rövidke, alig tíz kilométeres szakaszát fedeztük fel medvesi túránk második felében.

Az első, aszfalton vezető kilométerek alatt egy anekdota jutott eszembe, miszerint a határrendező bizottság tagjainak Somoskőújfaluban azt mondták a magyar delegáció tagjai, hogy próbáljanak meg szóba elegyedni valakivel az utcán szlovákul. Persze hogy nem sikerült nekik, akkor jöttek rá, hogy ez bizony egy színmagyar falu.

5 / 7

Fotó: Konfár Tibor

Éppen úgy, mint az összes többi, amelyet a túránk során érintettünk, vagy a hegyeken átkelve megpillantottunk. Rónafalu, Rónabánya, Cered, a határon túl Tajti, Óbást, de még a távolabbi Ajnácskő és Fülek is magyar. Még ma is.

Nehéz erről a tájról érzelmek nélkül beszélni, pláne a száz éve történtek tükrében. Lépten-nyomon arcul csap a múlt. A hegygerinceken, a határkövek mellett lépdelve nem lehet elmenni szó nélkül az igazságtalan határmeghúzás mellett, de talán most nem is kell. Ezúttal emlékezhetünk, megpróbálhatjuk megfejteni a lehetetlent, az érthetetlent.

6 / 7

Fotó: Konfár Tibor

Mellettünk nem messze egy őzike ugrik fel, amott madarak szállnak az ég felé, illatozik a kora nyári erdő, panorámák tűnnek fel, majd foszlanak szerteszét a távolban.

Béke honol a tájon, mert itt mindenki tudja, amit több ezer kilométerre innen a döntéshozók nem tudtak: ezt a vidéket nem lehet szétszakítani. Ceredre a girbe-gurbán kanyargó határkövek mentén érünk be. Jellemző hogy az út szlovák, a ház kerítése magyar, a szántó odaát, a házak és a kertek itthon maradtak. Ha valaha valaki a döntéshozók közül járt volna erre, akkor egy szempillantás alatt beláthatta volna, hogy itt minden összetartozik. A fák, a bokrok, a hegyek, a völgyek, az emberek, és az állatvilág is.

7 / 7

Fotó: Konfár Tibor