Első nap: utazás Székelyföldre és séta Marosvásárhelyen

A Dolomitok után ismét hosszú útra vállalkoztunk, és magunk is megdöbbentünk, hogy Székelyföld milyen messze van Budapesttől. Korán reggel indultunk, 8 körül már Szegednél álltunk a határon Románia felé. Igen ám, de akkora sor volt, hogy két órát töltöttünk szinte egyhelyben, hogy aztán a határőr csak legyintsen egyet, hogy menjünk. Baleset is volt az autópályán, így egy bő 100 km-es szakaszt Aradtól Déváig közúton tettünk meg a Maros völgyében, ami egyébként nagyon szép volt.

Marosvásárhelyen tartottunk egy hosszabb szünetet, sétáltunk egy jót a városban. Nagyon tetszett a hangulata, a vár különösen! Tágas tér terül el a várfalakon belül, sok zöld felülettel, rengeteg család volt kint, kicsi gyerekek, élet és pezsgés. Ha nem állt volna előttünk még egy kb. kétórás út, akkor biztosan maradtunk volna tovább, így viszont fagyiztunk még egyet és elbúcsúztunk a várostól.

Szürkület volt, mire a széles, Csíkszeredát és Székelyudvarhelyt összekötő útról letértünk egy igen kicsi, épp egy autó széles erdei utacskára a szállásunk, Kirulyfürdő felé. A hosszú út után igen jólesett megérkezni a másik két baráti család mellé: Orsiék és Ágiék már be is rendezkedtek a takaros kis kulcsosházban. Megkezdtük a nyaralásunkat: 7 felnőtt és 11 gyermek.

Második nap: Gyimesbükk, ezeréves határ, Gyimesi skanzen, Csíksomlyó

Második napunkon a szabadba vágytunk, Nimród pedig nagyon szerette volna minél előbb látni az ezeréves határt, így Gyimesbükk felé vettük az irányt. Ágiék többször túráztak Erdélyben, az egyik hosszabb, vadkempinges túrájuk kiindulópontja éppen a gyimesbükki őrház volt. Mesélték, hogy milyen szép gerincút vezet felfelé a Rákóczi-vártól, így az volt a tervünk, felkeressük ezt az utat, és oda-vissza túrázunk addig, amíg jólesik.

Le is parkoltunk Gyimesbükk túlsó végén, az őrház közelében. Alaposan szemügyre vettük az épületet, megnéztük az alagsorban található bunkert, viszont sajnos a Rákóczi-várhoz vezető átjáró építkezés miatt le volt zárva. A teremőr bácsit hívtuk segítségül, aki sajnos elszomorított minket, mert tudomása szerint nincsen alternatív útvonal, nem lehet jelenleg megközelíteni az általunk kiszemelt gerincutat a következő 2-3 évben zajló felújítási munkák miatt. Azt mondta, tervben van egy alternatív túraút kijelölése, de ez a jövő zenéje.

Így eléggé csalódottak voltunk, és a gyerekek miatt is rosszul alakult a program, akik az előző napi hosszú utazást követően egészen biztosan nagyon élvezték volna a túrázás adta szabadságot.

Viszont láttunk egy plakátot a Gyimesi Skanzenről, B tervnek pont jó volt, fel is kerestük! Gyönyörű, a Gyimesekre jellemző domboldalak között bújt meg ez a szép kis terület. Volt berendezett parasztház, pajta, bemehettünk egy vízimalomba, a gyerekek turkáltak a búzában/lisztben, de volt benne elkerített udvar állatokkal, csacsisimogatóval. Hannának és Csengének a hinta volt a kedvence, ami azért nekünk is tetszett, mert gyönyörű, panorámás helyen függött. A területen a legtöbb ház kiadó, van dézsa és szauna is, majd egyszer jó lenne itt aludni.

Hazafelé megálltunk Csíksomlyón, megnéztük a kegytemplomot és felsétáltunk a csíksomlyói búcsúhelyre, ahonnan a pünkösdi misét szokták celebrálni. Körbejártuk a fent található kápolnát és remetelakot, majd lefelé megkóstoltuk a domb lábánál fakadó borvizet. Nimródnak ez nagy élmény volt, azóta is emlegeti! Hannából itt már kiszakadt egy hiszti, ezt leszámítva azért nagyon szép napunk lett így is, túra híján. Sok gyönyörűséget láttunk és elég sokat voltunk friss levegőn is.

Harmadik nap: Parajd, sóbánya és Sószoros tanösvény

Harmadik nap Parajdra mentünk. Útközben megálltunk Korondon is, megnéztük a kipakolást, vettünk egy-két kézműves szuvenírt, Hanna pedig kidumált magának egy cicafüles szalmakalapot. Parajdon jó nagy sor volt, de viszonylag hamar sorra kerültünk a jegypénztárnál, és felszálltunk a buszra, ami a sóbányába vitt le. Kellemes, hűvös idő volt bent, és jó volt kicsit a kellemes levegőn ücsörögni. A gyerekek mindenféle játékot kipróbáltak: hintát, kisvonatot, mászókát, aztán áttettük székhelyünket egy „homokozó” (vagyis só-homokozó) mellé. Végig olvastuk a lent elhelyezett információs táblákat, közben a gyerekeknek reptethető, világító kis valamiket kellett venni, amivel sokan játszottak a hegy gyomrában található tágas térben. Persze ez jó üzlet a lenti árusoknak, de a világító röppentyű a nyáresti kerti bandázáskor is remek játéknak bizonyult.

Aztán végre jött az a program, amit a legjobban vártam: a Sószoros tanösvény. Ide már akkor nagyon szerettem volna eljönni, amikor 15 éve, a szüleimmel jártunk erre, de nem volt rá idő. Most úgy alakítottuk, hogy legyen, így egy kicsit rohanni is kellett, hogy még nyitvatartási időben odaérjünk. Utóbb derült ki, hogy zárás után csak annyi történik, hogy nincsen jegypénztár, de az ösvény sosincs lezárva – már ezt is tudjuk. Mindenesetre mi megvettük szépen a belépőjegyet és útnak indultunk.

Izgalmas pallósoron vezetett az ösvény nagyon sok helyen, mivel eső után voltunk, még egy hatalmas szivárvány is feltűnt az égen. Megnéztük a fürdőhelyet, ami a tanösvény mellett volt kialakítva, és sósvizű források táplálják, de fürdeni nem akartunk – egyébként is sokkal inkább dagonyának tűnt, mint normális medencének.

Jó hegyesek, élesek voltak, így tapogatni azért nem volt ajánlatos. Egy kört zártunk be az ösvényt követve, így pár kilométer megtétele után visszatértünk a parkolóba.

Sötét volt, mire visszaértünk a szálláshoz, de egy esti grillezést, és Hanna szülinapjának megünneplését azért még belezsúfoltunk a napba.

Negyedik nap: túra a Vargyas-szurdokban

Nagyon készültünk már egy olyan napra, amikor tényleg túrázunk. A Vargyas-szurdokot Orsi nézte ki, és nagyon nagy kedvvel vetettük bele magunkat az egész csapattal. Már az elejétől izgalmas helynek bizonyult, mert számtalan függőhídon mentünk át a Vargyas-patak felett, már önmagában ezért megérte eljönni. Barlangok is szép számmal találhatók a szorosban, így kettőt meg is néztünk, köztük az Orbán Balázs-barlangot.

Volt, ahol közel ment az út a vízhez, itt kavicsozhattak a gyerekek, és volt, ahol a sziklába vájt „tálcákon” lépkedtünk, ezeken a részeken is nagyon élvezték a nem mindennapi terepet.

A szurdok végén elbúcsúztunk a pataktól és jó meredeken kapaszkodtunk felfelé, a hegyoldalba, ugyanis a kiindulóponthoz nem a szurdokban, hanem a szurdok felett vezető úton terveztünk visszamenni. Egy pontról gyönyörű kilátás nyílt a hasadékra, vadvirágok pompáztak a tájban, és még egy kulcsosházat is találtunk ebben a nyeregben. Kisebb gyerekek nélkül (vagy amikor már a kisebbek nagyobbak lesznek) milyen jó is lenne egy ilyen helyen eltölteni az éjszakát, szalonnát sütni a tábortűznél, a párás hajnalban gyönyörködni. Majd egyszer ennek is eljön az ideje!