Azt már tavaly eldöntöttem, hogy a 25 órás Kinizsi-teljesítésem smafu, akár forgattunk videót rajta, akár nem. Tehát már egy éve bennem volt, hogy a 2013-as Kinizsi Százason elvarrom a szálakat, ha kell egyedül, és négykézláb mászva.

1 / 5

Hogy mindenki tudja, a Kinizsi Százas egy kultikus hazai teljesítménytúra olyan mágikus számokkal, mint száz kilométer hossz, 24 órás szintidővel, éjjel-nappal, árkon-bokron, hegyen-völgyön keresztül. Persze a Kinizsi több mint egy egyszerű teljesítménytúra, ami kívülről (egyszeri, arra tévedő kiránduló szemével nézve) izzadva maguk elé meredő, gyors léptekkel rohanó emberek libasora. A Kinizsi inkább egy 24 órás fesztivál, amin az ember mérlegre teszi magát, és vagy könnyűnek találtatik, vagy nem.

Szóval ott tartottam, hogy mindenképpen meg akartam csinálni, azaz szintidőn belül le akartam tudni a Kinizsit. Eleinte többen is mondták, hogy velem tartanak, aztán a végére megint maradtunk ketten Danival, akivel a tavalyi videót készítettük. Pár héttel a rajt előtt keresett meg egy ismerős, hogy a Kinizsi történetében először egy vak hosszútávfutó/teljesítménytúrázó (Jeremcsuk Isti) is indul, érdekelne-e a sztori minket. Hát persze, hogy érdekelt. Így hát a nyakunkba vettük újra a kamerát, ne legyen olyan egyszerű az a teljesítés.

A magam részéről még megfejeltem az egészet azzal, hogy megkérdeztem legnagyobb fiamat, a 14 éves Olivért, velünk tart-e az első 25 kilométeren (van egy olyan párhuzamosan futó teljesítménytúra is, hogy Kinizsi 25), és ő igent mondott. Nem nagyon tudtam aludni a szombat reggel 7 órai rajt előtt, mert nem is sejtettem, hogy fogom összehangolni Isti és kísérőinek tempóját a magaméval, sőt, fiaméval, valamint az egész forgatással.

A lyukas bakancs kukába megy

A felkészülés megvolt: tavalyi lyukas talpú bakancsomat már rég kihajítottam a kukába, és azt is tudtam, hogy az egész utat végig kell vedelnem és zabálnom, mert elfogyok 65 kilométernél, mint egy évvel ezelőtt. A lábfejemen könnyű terepfutócipő pihent, amire 4500 forintért vett futókamásli borult, hogy a por, meg a mindenféle kis felrúgott kövek-ágak ne tudjanak bemászni a talpam alá. Rengeteg innivalót, szendvicset, zöldséget-gyömölcsöt vittünk, aminek csak egy része került be a hátizsákba, a többit barátnőm, Gabi hozta magával kocsiban, és a megbeszélt 4-5 depóponton ellátott minket velük.

A békásmegyeri rajtnál hamar megtaláltuk egymást Istivel és egyik kísérőjével Kimmel Péterrel, netes becenevén Ebolával, aki tapasztalt teljesítménytúrázó és ultrafutó. Olivér nevezését is sikerült időben elintézni, így hétkor nekivágtunk a távnak. A túra első 25 kilométere észak-nyugat, pontosabban Dorog felé fut, át a Kevély és a Hosszú-hegy gerincén, fel a Pilis-hegyre, majd a Pilis-nyeregben végződik.

2 / 5

Sorban állás pecsétért a Nagy-Geténél

Ezen a szakaszon jó 5 km/órás tempóval haladtunk, jókat dumáltunk Ebolával és Istivel, meg a hozzánk csapódó emberekkel. Olivér nagyon jól bírta tempót, maga is meglepődött, milyen gyorsan megy az idő teljesítménytúrázás közben. Egy bajom volt: a gumírozott futókamásli valószínűleg egy számmal kisebb volt, ezért rászorította a futócipő sarkának felső részét a sarkamra, aminek következtében az ötödik kilométernél megjelent az első vízhólyagom, nem is kicsi. Feltéptem a kamáslit, ami egy ideig segített.

Nem sokkal dél után érkeztünk meg a Kinizsi 25 végállomásához, ahol Olivér leborított az ott várakozó mamájához, öccsei büszke tekintetétől kísérve. Simán bírta volna a Dorogig tartó Kinizsi 40-et is, de úgy gondoltam, nem kockáztatok, nehogy véletlenül egy rossz emlék miatt menjen el a kedve a túrázástól.
Olivért Asciimo, az Index Kinizsi Százas fórumtopikjának ismert júzere, az Iszinik (azaz a fordított irányú Kinizsi Százas kitalálója és motorja) váltotta. Asciimo volt Isti másik segítője, ha Ebola elfáradt, ő vette át a stafétabotot, ami konkrétan egy fehér bot volt.

A fehér bot nyomában

A vezetésnek egyébként többféle technikája is volt. Könnyű terepen, szélesebb úton egyszerűen kart-karba öltve haladt Isti és segítője. Keskenyebb ösvényeken a segítő hóna alá vágta a fehér botot, aminek hátranyúló végét ragadta meg Isti. A nehéz, sziklás-köves lejtőkön-emelkedőkön a két segítő közrefogta Istit, az első a hátranyújtott boton vezette, a második a hátizsákjánál fogta, ha elbotolna, ne essen nagyot. Hihetetlen gyorsasággal tudtak haladni, meg kell vallanom, sokszor lemaradtam tőlük, úgy vártak be. Ha nem vagyunk ott Danival, szerintem legalább egy órával gyorsabb időt mennek.

3 / 5

Hegyeskő felé a mezőn

Kesztölcnél (kb 30 kilométer körül) találkoztunk először Gabival. Mindenki jól teleitta magát, és feltöltötte az ideiglenes étel-ital készleteit. Gabi leragasztotta az addigra már ötforintos nagyságúra nőtt vízhólyagomat speckó tapasszal és leukoplaszttal. Azt hittem, ez elég is lesz. Tévedtem.

Dorogon eső fogadott minket, ami szerencsére 10 perc alatt el is állt. Ezt a parámat nem is mondtam még: a meteo egész napos esőt jelzett előre délután 1 órától. Ez azért lett volna nagyon kellemetlen, mert a terepfutócipőm nem volt vízálló, azaz 5 perc alatt beázott volna, ami a vízhólyagok melegágyává tette volna a belsejét. Az esőt a dorogi 10 percet nem számítva megúsztuk, a vízhólyagokat viszont én személyesen nem. De erről később.

Dorogig tulajdonképpen minden gond nélkül leszaladt az első 40 kilométer. Tavalyi emlékeim szerint innen kezdődött a neheze: fel a Nagy-Getére (42 km), le a Nagy-Gete meredek, köves oldalában egy térdgyilkos lejtőn, sunyi fel-le utakon a Tokodi pincékig (48 km), és ugyanígy tovább Mogyorósbányáig (51 km). Most sem volt könnyű.

4 / 5

Zsíroskenyér-oázis a Tokodi pincesornál

Az utat az enyhítette, hogy nem tűzött hét ágra a nap, hanem inkább hűvösebb, felhős idő volt, valamint az is, hogy a Tokodi pincesor és a mogyorósbányai Kakukk söröző az egész teljesítménytúra két legjobb hangulatú pontja. A pincesoron hamisítatlan falunap van ilyenkor, kitelepülnek a helyiek, zsíros kenyérrel, vízzel látják el a túrázókat. Mogyorósbányán pedig a söröző hangulata meghatározó. Sokan áldozatul esnek ennek, nem véletlenül mondják, hogy a túrán ez a pont a vízválasztó. Mert ha a kezdő kinizsis nagy örömében, hogy túl van az út felén, jól bekajál és megiszik rá egy sört, akkor már nem fog nekiveselkedni a következő 49 kilométernek.

Vízhólyag-szörfözés az erdei ösvényen

Mi átrohantunk a falun. Kábé 5 kilométerrel később, péliföldszentkereszti forrásnál két egészségügyissel találkoztunk, akik mindössze egy lábtöréses esetről számoltak be. Alig mentünk tovább egy kilométert, amikor eldurrant a bal középső lábujjamon egy vízhólyag. Először elöntötte a melegség, majd izzó fájdalom hasított bele. Le kellett ülnöm, azonnal rádobni egy ragtapaszt, mert csak súlyosbodott volna a helyzet. Az utolsó darab volt, addigra már mindkét sarkamon feszült egy-egy, és a bal talpam szélére is nyomtam már egyet.

Továbbsántikáltam Asciimoval, de éreztem, hogy a jobb lábujjamon hamarosan szintén elcsattan egy hasonló hólyag. Ekkor erősen gondolkodóba estem, hogy lesz ebből száz kilométer, ha már 55 környékén parázson járok? Szerencsére egy túratársnő kisegített még egy vízhólyagtapasszal, amit megelőző csapásként egyből fel is ragasztottam az eldurranni készülő hólyagra, hadd szívja le gyorsan. Ezzel a segédlettel kibírtam Pusztamarótig, ahol tavaly kissé összeomlottam a nem megfelelő ütemű folyadékfogyasztás és kajálási tempó miatt.

Most ilyen problémám nem volt, a két lábfejemet pedig ellátta a pihenőponton kocsiban várakozó Gabi: körbeleukoplasztozta mindkét oldalon a három legkisebb lábujjamat, és rátett még egy ragtapaszréteget elgyötört sarkaimra. Éreztem, hogy ezzel a védelemmel már ki kell bírnom a célig a következő 35 kilométert. Pusztamaróton már sötét volt, este 10 óra fele járhatott, és rendesen lehűlt a levegő. Ez azonban inkább segített a felfrissülésben. Innen a terep nagyon kevés emelkedővel-lejtővel bírt, szóval hasított az újra egyesült ötfős csapat.

Látszik az alagút vége

A bányahegyi ellenőrzőpont (72 km) előtt Daninak nőtt vízhólyag a talpára, ő maradt le egy kicsit, befoltozni a sebeit. Amíg teázgattunk, beért minket. Általános jókedv uralkodott. Én még egy kis szkepticizmust megengedtem magamnak, mert ugyan elkerültem a pusztamaróti összeomlást, előttünk volt még a Koldusszállási ellenőrzőpont (83 km-nél), ahol tavaly olyan hullámvölgybe kerültem, hogy onnan csak vánszorogni tudtam a célig.

Most könnyedén elértük, sőt meghaladtuk. Ebola, Asciimo és Isti az innen induló hosszú, de enyhe emelkedőn iszonyatos tempót kezdett el diktálni, Danival értetlenül próbáltuk tartani a lépést velük. Sikerült, és a vége előtti utolsó ellenőrzőponton jöttem rá, hogy nem akartak semmit se a véletlenre bízni: így Isti is tuti befutó lett, és a kétfős videós stábnak sem volt gond az utolsó, aránylag könnyű szakasz teljesítése, mert bőven maradt rá idő.

Végül másfél órával a 24 órás szintidő előtt, reggel fél hatkor befutottunk a célba. Istit tapsvihar fogadta mind az utolsó pecsételő helyen, mind az ebédlőben, ahol a résztvevők a jól megérdemelt reggeli gulyáslevesüket fogyasztották. (Már aki nem aludt el rögtön, a tányér mellett az asztalra borulva.)

5 / 5

Az ötösfogat befutója Tatán. Az első sorban Isti, Ebola, és Asciimo, a másodikban mi Danival

Konkluzió: Második Kinizsi Százas túrámon ideális időjárás mellett, ideális csapattal mentem, és Gabi végig jött mellettünk kocsival, hogy az ellenőrzőpontokon mentőangyalként ellássa sebeimet és feltöltse tartalékaimat (nem tudom eléggé megköszönni neki). Így egy jó időt tudtunk elérni, de ami a lényeg: sikerült elvarrni a tavaly óta lifegő szálakat, és szintidő alatt teljesíteni a túrát. A tavalyi túrából sokat tanultam, a folyamatos étel- és italbevitel miatt most egy perc problémám se volt, nem fáradtam el, csak a legvégén.

Az viszont újabb tanulság, hogy hiába a hiperszuper terepfutócipő-túrazokni kombó, a vízhólyagokat csak úgy lehet megelőzni, ha előre beköti az ember az érzékeny pontokat a lábán leukoplaszttal. (Állítólag a duplazokni is jó megoldás, ezt nem tudtam kipróbálni, sőt, volt, aki mezítláb papucsban csattogott végig.) Végül hatalmas nagy gratuláció Istinek, az Kinizsi Százas első vak teljesítőjének, akinek kábé kétszer nehezebb lehetett a túra, mint nekünk, mégis jobban bírta. Hogy hogyan, azt az erről készült videóban megnézhetitek: