Tősgyökeres alföldi vagyok, de már sok éve Budapesten élek, s bár imádom a hegyeket, azért igazán otthon még mindig a sík vidékeken érzem magam. Például a pusztán, ami minden évszakban lenyűgöz. Persze azt is tudom, hogy a puszta nem adja magát egykönnyen. Ahogy egy pusztai túrákat vezető ismerősöm mondta: „Ez nem olyan, mint egy hegyvidéki szurdokvölgy, csobogó patakjával, mohás sziklafalaival. Itt nem nyílik meg azonnal a táj, egy picit el kell szöszmötölni vele. A puszta csendje, nyugalma azonban az emberek többségét megérinti, még a legzajosabb lelkű embert is megnyugtatja egy kicsit.”

A halom, ami okozott némi feszültséget

A Szálkahalmi tanösvény Hortobágy település és Balmazújváros között fekszik, indító állomása a 33-as út mellett található. Itt találkozunk Szilágyi Attilával, a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság őrkerület vezetőjével, aki megmutatja nekünk a környéket. A kezdőpontban van egy kis parkoló, kilátóval, padokkal, asztalokkal és interaktív foglalkoztató eszközökkel, amelyek révén a gyerekek már itt megkezdhetik a pusztával való ismerkedést.

Az első állomást nem is kell keresnünk, ott magasodik közvetlenül előttünk. A tanösvény névadója, a Szálka-halom az. A kunhalom ötezer éve itt élt nomád népek fejedelmeinek sírhelye volt, később, már másképp, de szintén fontos szerepet töltött be.

– meséli Attila. „A halom déli oldala Debrecenhez tartozott és a város elhatározta, hogy épít itt egy kis borkimérést. Ez szálka volt az újvárosiak szemében, ezért a halom északi, hozzájuk tartozó oldalán ők is építettek egy csapszéket. Aztán elkezdtek épülni a csárdák a Só-út mentén, amelyek már komolyabb szolgáltatásokat nyújtottak. S mivel a halom pont félúton van a Hortobágyi és a Kadarcsi csárda között, az itteni csapszékek elvesztették jelentőségüket.”

„Lapályon még a halom is hegynek képzeli magát”

A halom botanikai szempontból is értékes, a tetejéről pedig nagyon jól belátni a környéket. Attila a spektíven át mutat is rögtön egy érdekességet, a szomszédos állattartó telep tetején egy kis kuvik napozik nagy nyugalomban.

„Van egy mondás, miszerint »Lapályon még a halom is hegynek képzeli magát«. Nálunk ez az öt méteres szintkülönbség, ami most köztünk és a parkoló autók között van, olyan távlatokat nyit meg, mint amikor az ember felmegy egy kilátóba. Itt néhány méteres szintkülönbség is kitágítja az ember látóterét.”

Attila azt mondja, itt télen nem lehet úgy szétnézni, hogy ne látna az ember legalább egy sast, ez mostanra már szinte a Hortobágy egyik sajátossága lett. Nagy örömömre, mi is látunk rögtön hármat, két réti- és egy parlagi sast.

Az ország legnagyobb varjúkolóniája

Cikkünk következő szereplői tulajdonképpen már megérkezésünktől kezdve figyelmet követeltek maguknak, azt az elképesztő hangzavart ugyanis, amit több száz vagy ezer varjú tud okozni, nem lehet nem észrevenni. És itt a szálkahalmi kis akácerdőben nagyon sokan vannak, még ilyenkor télen is.

„Ez a kis akácos önmagában épp olyan, mint a többi, ami viszont nagyon-nagyon különlegessé teszi az az, hogy itt találjuk az ország legnépesebb vetésivarjú-kolóniáját. Ebben a kis erdőfoltban 1300-1400 pár fészkel. Már ez önmagában „leg”-nek számít, de a varjútelep társbérlői a kék vércsék is, amelyek szorosan kötődnek a vetési varjak jelenlétéhez, de vörös vércse és erdei fülesbagoly is költ itt.”

A kis akácfákon rengeteg fészek van, némelyik olyan, mint egy társasház, a fészkek több emeleten helyezkednek el egymás felett. „Ezek a varjak egész évben itt vannak, nem vonulók, csak a Hortobágyon belül mozgolódnak. A Kárpát-medencei varjak nem összetévesztendők a nálunk telelő varjúcsapatokkal. Az országban egyedül a Hortobágy az a hely, ahol a vetési varjak állománya stabil, sőt nő. De valószínűleg ez egy virtuális emelkedés, mert feltehetően a más területekről kiszorult varjak jönnek ide” – magyarázza Attila.

A természetben soha nincs csend

Ahogy elindulunk a halom tetejéről, most, a hóval fedett tájban is jól látszik, hogy hol van a környék legmélyebb pontja. A nádas jelzi azt, hisz ott van a víz is. A szikes pusztán is jól látszik, így hóval borított állapotában is, hogy nem teljesen sík, hanem különböző térszínek vannak egy kis területen belül is. Persze ezek csak pár tíz centis különbséget jelentenek, de ennyi is elég ahhoz, hogy különböző növényfajok éljenek egyik és másik helyen. Itt, ezen a kis területen a Hortobágy szikeseire jellemző összes növénytársulás megfigyelhető itt. Tavasszal mindenképpen visszatérünk, hogy teljes pompájában láthassuk majd a puszta növényzetét.

Az akácos szélén egy kilátó áll. A varjakat leszámítva nincs nagy mozgás most, a hóesés után elhúzódtak a madarak olyan helyekre, ahol könnyebben tudnak táplálékhoz jutni. A spektívvel azonban Attila megint kiszúr két rétisast, amelyek egészen közel, egy kis házikó tetején üldögélnek. Ahogy visszafelé indulunk, a hóban egy fura nyomra leszek figyelmes, mintha kissé csámpás lett volna a madár, ami hagyta. Mint kiderül, ez egy tipikus varjúnyom, ők ugyanis húzzák a lábukat a hóban, nem emelik azt fel.

Közben a nap kezd lassan alászállni, a varjak is behúzódnak az akácosba, azt gondolná az ember, most már biztos nyugovóra térnek. Ehhez képest, egyik pillanatról a másikra megint fogja magát az egész csapat, és újra felszáll, keringenek kicsit a narancsvörös égen, majd újra visszaszállnak. Közben folyamatosan kárognak, a hangorkánban itt-ott lágyabb csókahangok is hallatszanak.

„Tőlem sokszor meg szokták kérdezni, hogy bírom ezt a hangzavart elviselni- meséli Attila."Én ezt szeretem, nekem ez természetes, számomra hozzátartozik ehhez a tájhoz. A természetben egyébként soha nincs olyan csend, mint egy süketszobában, ilyenkor télen is, amikor nincs annyi madár, akkor is mindig vannak hangok, reccsen kicsit a jég, megzizzen a nád.”

Ahol az útkaparó élt

Ahogy visszafelé haladunk a parkolóhoz, a nap éppen az út mellett álló magányos ház mögött bukik le. Januárban, a hóval borított puszta felett nagyon különleges látvány ez az elképesztően színpompás naplemente. Az épület eredetileg útkaparó ház volt. Nem messze innen egy másik hasonló ház is áll, amely ma a Kaparó Csárdának ad otthont.

De kik voltak azok az útkaparók? Régen ők tartották karban az utakat, vagy ahogy azt a Magyarországi rendeletek 1867. évi tára sokkal szakosabban megfogalmazza: „Az utkaparo köteles, a déli órát s az éjjeli időt kivéve szüntelen a reá bízott utrészen lenni, és az út ápolására szükséges rendet vagy az utbiztos által kiválólagosan meghagyott munkálatokat teljesíteni.” Engem egyébként azért is érdekel különösen az ő munkájuk és életük, mert egyik dédnagyapám útkaparó, vagy ahogy felénk mondják, utász volt.

Egy útkaparóhoz általában 5-8 km hosszúságú szakasz tartozott. A nem túl magas, de biztos fizetés mellé az útkaparók még egy kis legelőt, szántót vagy gyümölcsöst is kaphattak, de az útmenti gyümölcsfák termését is leszedhették. Azok az útkaparók, akiknek felügyelete alá településektől távol eső útszakasz tartozott, családjukkal lakhatást is kaptak az út mellett álló útkaparóházban. Ezek általában szakaszhatáron álltak, és gyakran ikerházak voltak, amelyben a két szomszédos útkaparó család lakott.

Nem tudom, hogy hány útkaparó fordulhatott meg ebben a házban, és meddig élt itt az utolsó utász család, de úgy képzelem, hogy amikor ilyen gyönyörű volt a téli naplemente, ők is hosszasan csodálhatták azt. Épp úgy, ahogy most mi is.