Az úgy volt, hogy nem nagyon megyünk már Késmárkról sehová, még vissza kell érnünk Budapestre aznap. Induljunk el Lőcse felé, megyünk egy darabig, és visszafordulunk legfeljebb, nem olyan nagy ügy. Felületesen megnéztük a térképet, megnéztünk néhány túratervezőt, mind erdészeti útra vitt, féltéglákon zötykölődni nem akartunk.

Egy aszfaltozott út jöhetett szóba, egy „nagyon” mellékút a hajdani Javorinai Katonai Kiképzési Körzet területén keresztül. (Szlovákul nem javorinai, hanem késmárki katonai stb.) Autóval sem javasolt egyetlen útvonaltervező se erre menni.

Elindultunk a Késmárk–Szepescsütörtök útvonalon Leibic (Ľubica, Leibitz) irányába. Ez az elzálogosított szepesi város Késmárkhoz képest tényleg inkább falu benyomását tette, néhány a templom környékén lévő házat leszámítva. Ott, ahol az országút derékszögben délnek fordul a görögkatolikus templommal szemben, áttértünk a zöld kerékpár jelzésre, és mentünk tovább Záľubica irányába, ahol a sárga kerékpártúra jelzésre kell majd váltani.

Ez eddig jó, csakhogy a község elején is tér el sárga jelzés Lőcsére a hajdani hatalmas harckocsilaktanya előtt, és egy másik a település végén a laktanya után fel a hegyekbe.

Az első sárga jelzés – a graffiti szerint – 2019-ben bezárt laktanya előtt van kifestve egy harckocsi akadályra, de azt nem vettük észre, nem is figyeltünk oda eléggé, a második viszont a szokásos táblával volt jelölve. Ez is műút volt, és az, hogy ez keletre ment dél helyett a borús időben nem tűnt fel.

Mivel nem volt térerő, a bennem lévő bizonytalanságot nem tudtam feloldani. Enyhe emelkedővel indult az út a Ľubická dolina-ban (völgyben), nem olyan kiváló minőségű, de jól járható/tekerhető. Nagyon szép bokros-fenyves övezi az utat. Ahogy az út meredekebbé válik az út minősege fordított arányban romlik. Kb. 5 kilométer után már a korábban megismert köves úton találtuk magunkat, ahol nemsokára egy hajtűkanyarral kell irányt váltani.

Végig a sárga úton?

Nagyon könnyű benézni, jelzés nincs, az egyébként logikusnak tűnő egyenesen továbbvivő út annyira rossz – a féltéglákat egész téglák váltják –, hogy 10 méter után rá lehet jönni, hogy ez nem lehet túraútvonal. Erdőben megyünk végig, és ahol az emelkedő enyhül, egy forrást is találunk. A forrásnál német kerékpárosokkal is találkoztunk.

A gerincen sárga jelzésünk véget ér, és belefut a gerincen haladó zöld jelzésbe. A katonai körzet megszűnte után a szlovák kerékpáros szövetség harcolta ki, hogy több mint 200 km kerékpárutat jelöljenek ki, és ahol kell, tegyék alkalmassá túrázásra. Ennek köszönhető, hogy kétszer vagy háromszor annyi kerékpártúraútvonal van a Lőcsei-hegységben, mint gyalogos túraút.

Itt már tudtuk, hogy ez nem a lőcsei út, de ahhoz elő kellett venni a telefont – volt térerő –, hogy megtudjuk, hol is van a Gehuľa turistaház, ahol vagyunk, ami előtt egy pihenő is van. A turistaház zárva volt, de gondozott. Azt is megtudtuk, hogy 1050 méteren vagyunk – összehasonlításul Késmárk 620-40 méteren –, tehát aznap akaratlanul megcsináltuk azt az emelkedőt gond nélkül, amit előző nap nem vállaltunk be a Pieninekben. Mivel ekkora már bebizonyosodott, hogy hol vagyunk, meg tudtuk tervezni az útvonalunkat.

Váltunk zöldre

A zöld jelzésen indultunk lefelé délnyugati irányba egy lényegesen jobb úton, mint amin feljöttünk. Ez aprókaviccsal felszórt út volt, bátran lehetett haladni rajta. A levegő párás volt ugyan, így csak a Szlovák Paradicsomot láttuk, az attól délre lévő gömöri hegyeket csak halványan.

Majd hol emelkedőn, hol lejtőn a Sklenárnak nevezett helyre érkeztünk 1060 méterre, ahol egy ház romjai látszanak.

Mellette egy ismertető tábla a 2004-es nagy vihar következményeiről, és és arról, hogy ez a gerinc egyben európai vízválasztó. Igen, ez tényleg az, és nem az árleszállított termékek minőségjavító „európai“ jelzője. A déli oldal a Hernád vízgyűjtőjéhez tartozik, ami a Sajón, a Tiszán és a Dunán keresztül a Fekete-tengerbe viszi a vizét, míg az északi a Poprád vízgyűjtője, ami a Dunajecen és a Visztulán keresztül a Balti-tengerbe jut el. Akit nem érdekel Európa vízföldrajza, az háttal a táblának nézze meg még egyszer a Magas-Tártrát.

A Križový vrchet megkerülve a jó murvás út, a meredekebb lejtőnek köszönhetően visszavált a féltéglás, murvás minőségbe, amin a vékonyabb kerék még néha meg is csúszik. Kiérünk az erdőből, és hosszan gurulunk le.

Hamarosan leérünk a sedlo pod Križovým vrchom-hoz/Wandelkreuz-hoz. (Križový-csúcs alatti hágó, 880 m). Itt találunk rá a reggel keresett sárga jelzésű túraútvonalra, Lőcsétől kicsit több mint 10 km-re.

Visszaindultunk északnak Késmárk felé.

Hosszú nyugodt lejtésű út, szép legelőkkel, a nap elől árnyékba húzódó csordákkal, egy kicsi, jellegtelen fakápolnával és egy faházzal, amelyben egy sporttárs mobilozott. Társam szerint ott volt annyira sötét, hogy lássa, mit ír rajta. Csak később esett le, hogy erről a kápolnáról már olvastam, úgyhogy fényképet sem készítettem róla.

Elüldözöttek

Kis túlzással a csehszlovák történelem legkínosabb részének emlékműve lehetne. Valamikor ezen a mezőn egy város állott Rissdorf/Ruskinovce/Ruszkin néven.

Zsigmond idejében az elzálogosított városok egyike volt, minek köszönhetően Podolinhoz és a többi zaciba csapott várossal együtt eleinte a lakosságuk jól járt, majd ahogy Magyarországon rendeződtek a viszonyok a török háborúk után, és Lengyelország egyfajta lejtőn elindult a felosztása felé, már az elzálogosított városok jártak rosszabbul a megyében maradt településekhez képest.

Mikor visszakerültek 1772 után Rissdorf rövidesen elvesztette városi rangját, és 1930-ban egy kétharmadrészt németek lakta szepesi község volt 549 lakossal. A 2. világháború után a csehszlovák hatóságok az összes németet kitelepítették, rájuk nem jellemző módon nem kevés atrocitás, sőt, néhol tömegmészárlás kiséretében. A falu elnéptelenedett, sok száz elsősorban csehországi településhez hasonlóan. A szepesi németek nem egy tömbben éltek, és tisztán német falvak sem voltak.

1952-ben létrehozták a Javorinai Katonai Kiképzési Körzetet, ahonnan a maradék szlovák és ruszin lakosságot is kitelepítették, majd 3 községet a földdel tettek egyenlővé, köztük Rissdorf/Ruskinovce/Ruszkint. Csehországban ilyen-olyan indokkal 801 települést tüntettek el. A templomok épületének anyagát útépítéshez használták fel.

Rissdorfból egy Lőcsei Pál Mester által készített Madonna-szobor maradt meg, ez a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galériában tekinthető meg.

Ahogy mondtam, mi elsuhantunk a kápolna mellett, és kb. 3 kilométer után visszaértünk a páncélos laktanyához, ahol zárult a körünk. Pontosabban nem, mert Lubictól nem az országúton mentünk vissza, hanem a patak menti kis utcán, ami egy kerékpárútban végződött, ahonnan piros kerékpártúra jelzésen mentünk vissza Késmárkra. Végül is a könnyed „indulás előtt tekerjünk egy kicsit“, majd „induljunkból“ egy 44 kilométeres túra lett, ami nem hosszú, de kezdőknek is érdekes hegyi túra. Azt nem állítom, hogy normál kerékpárral is kezdőknek való lenne, azt viszont igen, hogy a Késmárk–Ľubica–Záľubica–Lőcse útvonal a sárga jelzésen igen, és akkor meg lehet inni Lőcsén a Námestie Majstra Pavla-n (Pál Mester tér) azt a kávét.